Akik megőrizték emlékezetükben, szinte mindent tudnak róla. Még a legendákat is, amelyek terebélyesednek, ahogy múlnak az évek. Tudjuk, hogy a világ legjobb játékvezetői közé tartozott, hogy a legnagyobb tornák kiemelkedő mérkőzéseit bízták rá. Számtalan történet őrizte meg a színház világában ügyelői klasszisát. Ismertük barátságát a színészóriás Kálmán György-gyel, és azt is, hogy barátság ide-vagy oda, ceremóniásan magázódtak. Híre volt gáláns kalandjainak, kifinomult kulináris ízlésének, és ki tudja még, mi mindent terjesztett és jegyzett meg róla a szájhagyomány. Egész életében rajongott a fociért, bár meccsre, ha nem ő vezette, nem járt. Végül utolsó éveiben tökéletesen kiábrándult az imádott sportágból, többé beszélni sem nagyon volt hajlandó róla.

Azt sem lehetne állítani róla, hogy a színház szerelmese lett volna, mert a Nemzeti Színházon kívül, soha egyetlen teátrumba sem tette be a lábát. Viszont a „nemzet első színházát”- így nevezte élete egyetlen hivatalos munkahelyét - bárkinél jobban ismerte. Flegmájáról számtalan történet keringett, és egyik sem alaptalanul. Játékvezetőként ritkán tévedett ítéleteiben, de soha nem handabandázott, nem gesztikulált, nem mutogatott a pályán, ha pedig valakit kiállított, jobbára csak odasétált a tetteshez és ennyit mondott: menjen kérem zuhanyozni. Rendíthetetlen nyugalmával szerzett tekintélyt, sőt megkockáztatom, tán még félelmet is a pályán.

Zsolt István - Kálmán György

Nem tudom barátja voltam-e, vagy csak jó ismerőse. Nem találkoztunk gyakran, én mindig nős voltam, ő mindig agglegény, és ez meg is határozta viszonyunkat. Ő teljes szabadságban, kedve szerint élt, én családban és szeretetben. Időről-időre felhívott, van-e kedvem meginni egy kávét a társaságában. Jobbára kettesben – nem szerette a nagyobb létszámot – legfeljebb hármasban, Kálmán Gyurival. Kimondhatatlanul élveztem örökös évődésüket, de talán még inkább azt, amilyen gyönyörűséggel beszélt olvasmány élményeiről. Rengeteget olvasott. „Zsolt úr” volt nekem ő, „Vitray úr” neki én. Azt hiszem bárkivel tegeződött, ha annak éppen úgy tetszett, nála a megkülönböztetett kapcsolatot éppen a magázódás jelentette. Amikor a játékvezetéstől visszavonult, azt hiszem mi, ott a Telesportnál némiképpen megelőztük a kort, mert megtettük szak-kommentátorunknak. Meggyőződésünk volt, hogy nála hitelesebb személyt aligha találnánk, ha egy- egy vitás játékvezetői döntést kell elemezni. Hát, erre az egyre nem volt hajlandó. Játékvezetői ítéletet minősíteni, vagy egykori kollégáról véleményt mondani: soha! A focipálya után, nem sokára,a színházból is nyugdíjba ment. Mai napig sem tudom ment-e, vagy küldték. Akkorra már a nagy szerelem a Nemzetivel elmúlt, úgy vélte, az már nem az „ő színháza” volt. Végül megvált a gyönyörű otthonától is, amiben születése óta lakott. Egy lipótvárosi panelház sokadik emeletére, parányi lakásba költözött. Sokáig nem hallottam róla, és mert ahhoz szoktatott, hogy várjak, míg hírt nem ad magáról, nem hívtam. Lassan-lassan meg is feledkeztem róla. Félév is eltelt, mire jelentkezett. Beteg volt, megoperálták, de már jobban van, és örülne, ha meglátogatnám. Amint megláttam, tudtam, hogy nagy a baj. Nem volt kétséges: búcsúlátogatásra hívott. Keveset beszélt, az állapotáról pedig egy szót sem. Hamar elfáradt. Aztán már csak hallgattunk. Hosszú percekig. Így búcsúztunk. Végre megszólalt: - Szeretnék magának adni valamit, ami rám emlékeztetheti… Egy teáscsészét tett le elém. Egyszerű, dísztelen kis darab, kezembe nyomta, és én is csak úgy „gyalogosan” tettem a táskámba. Nehezére esett kikísérnie, a nyitott ajtóban így búcsúzott: Isten áldja, Vitray úr.

Meg nem mondom hogy esett, de attól a naptól fogva, minden reggel ez a kis csésze került a kávégép alá, ebből ittam az első kávét. A „zsoltpistáéból”, ahogyan a feleségem mondta. Más nem használta, más kezébe nem került, és más, mint a reggeli első kávém, soha nem is került bele. És attól fogva, valahányszor a konyhaszekrény polcára nyúltam a csészéért, ő jutott eszembe. Minden áldott reggel… Nem jelent meg a képe, nem idéződött fel valamelyik találkozásunk, nem, csupán ő jutott eszembe. Csak ennyi… Aztán, úgy három éve leejtettem. Kiesett a kezemből és apróra tört. A feleségem vett egy méretre hasonlót, megmutatta, hogy másnap azt tegyem reggel a kávégép alá. Felnyúltam a polcra, levettem a csészét, és…..ő jutott eszembe. Nem jelent meg a képe, nem idéződött fel valamelyik találkozásunk, nem, csupán ő jutott eszembe. Csak ennyi. És ez így van azóta is, minden nap. Vitray Tamás