Hiány-pótló kötet! Sajnálatosan keveset tudunk a határon túli magyar színházak– a közel- és félmúlt - kiváló szereplőiről. Dr. Enyedi Sándor, a téma krónikása is inkább a régmúltba kalandozik. A Két Cseke című kötet enged bepillantás a korszakba. Most, az időszak egy kiemelkedő személyiségének, a kiváló művész és kitűnő tanár Papp Magdának a pályáját ismerhetjük meg, a nagyszerűen szerkesztett kötetből.

(…)”Az, hogy tanított is, mindvégig felért egyfajta hátországgal, ahová akkor is le lehetett vonulni, ha az igazgatás szeszélyei nem kínálták meg új szereppel. A tanítványai úgy mentek munka után hozzá, mintha valami különleges vendégségbe invitálnák őket. A hét eseménye volt számukra valósággal a vele töltött idő, amelyben nemcsak hangképzést, de ízlést, műveltséget is oktatott. Nem félt attól, hogy esetleg éppen saját konkurenciáját neveli. Nem retteget tőle, hogy egy nap át kell adnia a helyét. Ebben sem volt tipikus primadonna. Azt hiszem, ez a szerepkör nála, amint kijött a főutcára – véget ért. Pesten csak egyetlen egyszer futottunk össze akkori lakásomnál, a Rákóczi téren. Fázott és rosszkedvű volt, nem felelt a kérdéseimre, nagyon sietett – vagy csak szabadulni akart a tolakodónak vélt kérdéstől, hogy mi van vele? Orvostól jött. Aztán, valamivel később, egyik nyári koradélutánon mér Váradon találkoztunk – a Transzilvánia vendéglő előtt. Mosolygott, bájos volt. Mondtam is, mintha a belépőjére készülne valamelyik divatos operettben.- pedig akkor már búcsúzott. Nemcsak a várostól. Kérdeztem, jobb lesz majd nekünk, ha honfitársak leszünk?... Kitért a válasz elől… Aztán hirtelen megfogta a kezem és rám nézett. Olyat mondott, amit operett primadonna soha: „Nem akarok idegenben meghalni! Senki nem fogja tudni, ha elmegy a sírom mellett, ki is nyugszik ott, ki volt az a Papp Magda?...” Elszorult a szívem. Felesleges lett volna minden szó. És ő tovább sietett. Ment, ment a színház felé. Elkísérték eljátszott és el nem játszott szerepei. (Ha manapság néha-néha megfordulok ott, azon az utcasarkon, még mindig ő jut az eszembe. El is neveztem magamban Papp Magda-saroknak. Újabb név mind gyarapodó képzeletbeli hazai térképemen…) Emlékszel még? – talán ez a dallam szűrődött ki aznap is az öreg Transilvania vendéglőből- Emlékszel még? Igen emlékszem. Emlékszünk. De vajon meddig?...” (…) (Nemlaha György)