A misztikus tudás   Egyszerű logikai vizsgálódás következik a misztikus tudáshoz való viszonyról.   Aki egy misztikus tartalom hiedelmében van, az belsőleg éli meg a misztikus tudást. Aki tapasztalja, hogy valaki vele szemben misztikus tudás átélésének jeleit mutatja, az kül-sőleg éli meg a misztikus tudást. Mindkét megközelítésnek igazsága van, emelkedetten szólva az egyik a hité, a másik a tanúságé. Minden misztikus tudással kapcsolatban ez a két korrekt lehetőség áll fönn: lehet belsőleg megélni, és lehet kívülállóként megtapasztalni a másik ember belső megélését.   Aki azt mondja, hogy valami úgy van, az valószínűleg igazat mond. Az igazság a valóság hű visszatükröződése, és ha a beszéd megfelel referenciájának, a mögötte álló szubjektivitásnak, akkor igaz. Igazat beszél tehát, aki azt mondja, amit gondol. A „valószínűleg” kifejezés a hazugság lehetőségének szól.   Feltéve annak őszinteségét, aki misztikus tudás vagy gyakorlat megéléséről számol be, a külső szemlélőnek nem áll módjában kételkednie abban, hogy a másik számára a tudás vagy gyakorlat egyenértékű a valósággal.   Tisztítsuk meg a gondolkodásunkat önmagunktól, hogy fölemelkedhessünk a korrektségig. Vegyünk ehhez egy példát. Egy ember az utcán délután háromkor valami elől elugrik, amit a ház sarkától nem látunk. Megkérdezzük az okát. Azt válaszolja, hogy egy autó tartott éppen feléje, elüti, ha el nem ugrik. Ez olyannyira megfelel annak, amit a világról tudni vélünk, hogy ily módon helyezzük el emlékeink között: „délután háromkor egy autó érkezett a ház mögött, és egy ember elugrott előle”. Még az is lehet, hogy mindössze ennyit raktározunk el: „délután háromkor egy autó haladt a ház mögött”. Ezzel nem is csupán az általunk hitt tárgyi valóság közönséges mérőeszközévé, szondájává fokoztuk le az egyetlen dolgot, amit valóban tapasztaltunk, egy ember cselekedetét, hanem egyenesen el is dobtuk őt, mint egy használt lakmuszpapírt. Tegyük fel, hogy nem autóra hivatkozik, hanem kijelenti, hogy tűzokádó sárkány közelített feléje. Mi a helyzet ebben az esetben? Ez olyannyira nem felel meg annak, amit a világról tudni vélünk, hogy jobbára így tesszük el: „egy ember délután háromkor hallucinált az utcasarkon, hacsak nem hazudott az általa átéltek felől”. Vajon tisztességesebb volna, ha elhinnénk a sárkányt? Nyilván nem, mert mi nem tapasztaltuk meg. És van-e okunk belebocsájtkozni a sárkány valóságának vizsgálatába? Ez lehetséges, de a dologhoz olyannyira nincs köze, hogy ezen esszében el is tekinthetünk tőle, akárcsak attól az esettől, ha valaki autót hallucinált, s mi a márkáját firtatnánk. Mindezekkel szemben lehetséges még a második esetben is a történtek korrekt feldolgozása. Ennek első fő összetevője: csak annyit fogadjunk el, a-mennyit valóban tapasztaltunk, és igyekezzünk, hogy ne ad-junk hozzá szükségtelenül a magunkéból. Ennek értelmében azt tapasztaltuk, hogy egy ember teljesen szubjektív indítékra hivatkozva cselekedett: elugrott egy meggyőződése szerint őt veszélyeztető jelenség elől. A második fő összetevő az egyetlen dolog, amit a magunkéból az esethez hozzáadhatunk, és ez erkölcsi viszony. Elfogadjuk, hogy a másik őszinte volt, azaz a nyilatkozata igaz: valóban az volt az elméjében, amivel a cselekedetét indokol-ta. Nem hazudott nekünk. Hiszen mindegy, hogy hallucinálta-e az autót, vagy az valóban jött, és bevetítődött a szemén keresztül a tudatába, s ott ily módon állt elő az a szubjektív tárgy, amely a cselekvésének valódi indítéka. Ha vak, akkor sem ugrik el, ha tényleg jön egy autó, amely akkor el is ütheti őt; a cselekvés közvetlen indítéka mindig szubjektív valóság. Aki hiszi az Istent, az megéli az Isten általa való tudását, a vele mint számára adott valósággal való érintkezését, amely megszabja cselekedeteit. Aki hívővel találkozik, az annak tanúja, hogy egy másik ember hisz. Nem kell neki is hinnie azt az istent. Elég, ha elfogadja, hogy a másik hiszi, és akkor jobban megérti a szándékait és tetteit, és ezen az alapon képes vele együttműködni – ami a legfőbb érték az emberi sokadalomban.   Telepatával találkoztam az 56-os villamoson. Kezét a fülcimpájához emelte, és elfordulva, nagyon csöndesen, hogy másokat ne zavarjon, párbeszédet folytatott valakivel, noha a kezében nem volt maroktelefon. Igen, mondta, az övé a pénz, ő szlalomozta össze azt, őt illeti; a másiknak erkölcsi kötelessége azt másnapra a Nyugati Pályaudvar csomagmegőrzőjében elhelyezni, s ő érte megy. No, gondoltam én, nemes lélek, aki másfelől nem hiszek a telepátiában: holnap nem lesz semmi a csomagmegőrzőben, mire ez az ember, aki bizonyos benne, hogy valakivel megbeszélte ezt, bosszút esküszik. Valakit meg kell védenem. No, gondoltam én, alantas lélek, aki másfelől hiszek a telepátiában: pénz áll a házhoz, előbb kell odaérnem. Ott leszek mindenképpen, mert erre indít egy valódi tapasztalásom: telepatával találkoztam az 56-os villamoson. Ő is ott lesz, hacsak nem hazudott – önmagának.   Felvethetők persze az izgalmas kérdések: van-e sárkány? Milyen az Isten? Lehet-e holnap egyáltalán pénz a csomagmegőrzőben? De ezeknek a tárgyunkhoz nincsen semmi kö-zük, más esszék problémái.       Mínusz háromezer fok   Hőmérsékletfüggetlen volt az ürge. Nem zavarta, ha körülötte megolvadtak a székek, és rásültek a bennük ülőkre, akik utána nyűgösködve próbálták lerázni magukról a kérget. Nem zavarta, hogy cseresznyepiros fénnyel izzottak a ragyogó tavaszban az ablaküvegek, és emiatt nem lehetett kilátni rajtuk, hiszen az áteresztett fény mennyisége eltörpült a kibocsájtottéhoz képest. Cseresznyevirág, cseresznyevirág. Hogy egy lobbanással enyésző füstté vált a sublód, a komód, a franciaágy. Hiszen jön majd új, a mai már úgyis elkopott. Amikor esőizzással megérkezett a ragyogó május, illatfelhő-robbanással pazar lángba borult a világ, kerekdedre olvadtak a szerelmes tűzben a sziklák, az őt nem zavarta, mert szinte érzéketlen volt a boldog forróságra, amely az Idő kimeríthetetlen kútjából ömlött elő, és az évek tengerébe folyt le. A folyón szikravitorlájú, tűzárbócú hajók aranylottak, örökkévaló suhanásukkal nyarat terítve a tűzfelszínre. Ha eljött az alkonyat, a világ másik szélén már derengett a bíbor, amely hamarosan lángostorként lecsap a világra, csiklandozva a kacagó lávát. Hőmérsékletfüggetlen volt a hapsi, bár ezt még nem lehetett akkor tudni, csak annyit, hogy jól érzi magát a tűzerdő tűzfái között, a tűzgyümölcsök szaggatása és majszolása, a bugyborékoló, olvadt kőzetek hörpölése közben; azt hitték róla, hogy fázós, hiszen élvezettel terítette nyakába a vaskohók szikrázva csurranó olvadékát, aláállt a lángoló sugárnak, hátán fröccsentek szét a vascsöppek, meleg bugába olvadt, és nevetve kiszökött megint, hogy meghemperegjen a kokszparázs fehér izzásában. Ringott a tűz, és attól még akár fázós is lehetett volna, hogy ezt szerette. Úgy fordult, hogy eljött a tél. Összeálltak az első gleccserek, ami vidám dolog volt, bár borzadállyal vacogták bundáikból a népek. Ő csupaszon szaladgált, derékig a jégvízben, sisteregve fújta a hószikrákat, éppen, mint azelőtt a tűzesőt. Boldog volt az ipse, hiszen hőmérsékletfüggetlen volt, mit neki a hűlés! Akkor a világ nekihuzakodott, és egy szökkenéssel elérte az elméleti alsó hőmérséklethatárt, amelyet a játszi elme abszolút nulla foknak mond, s ahol leáll minden mozgás és elvész minden értelem. De persze ennél is van hidegebb, mert minden hidegnél van még hidegebb; elég, ha a nagyon hidegből kivesz az ember még valamit. Csak elvontság ez az elméleti érték, amelyet abszolút nulla foknak mondanak; mindenki tudja, hogy a gyönyörű vacogásban ki lehet találni ezer módot, hogy elvessük az értelmet. Meg kell fordítani a statisztikus állapotok populáltságát, egyszerűen fejre állva. Ha szokásosan az egyre melegebb szinteken egyre kevesebb elem tartózkodik, és az abszolút nulla azt jelenti, hogy semmi nincs az alapállapot fölött, akkor elég följebb több és lent kevesebb. Lent, ahol a tűztenger a jégtengerrel találkozik, együttes hullámzás közepette. Elvesztette a világ az ellenőrzését önmaga hűlése fölött, mert bosszút akart állni a fószeren, aki hőmérsékletfüggetlen. Már nem tudta megállítani a hőmérséklet zuhanását, hiszen harcba szállt egyetlen hőmérsékletfüggetlen emberrel, és vesztett. Már háromezer fok hideg volt, már nem csak a folyós dolgok, de a folyás maga is keményre dermedt, az a hőmérsékletfüggetlen idióta pedig még mindig vihogott, ahogy az imaginárius gleccserek hátán, egyikről a másikra, meztelen szökellt. Na persze, mondhatták volna mind a fagyottak, hiszen melegíti a tűz, amely az Idő mélyéből árad! Dehogy. Egyszerűen hőmérsékletfüggetlen volt a manus.