Orbán bogarai
Krónika
az emberről, aki visszavágott
a termálvizet pisáló véneknek
Annak
ellenére, hogy nyomát sem lelte a boldogságnak, amelyet édesanyja a bölcsője
fölé hajoltában oly gyakran és szívből megígért, Kajos Tádé igen jól
elboldogult az életben. Mintha nem ismerte volna meg kellő korában a törekvés
adományát, mindig elégedett volt. Következésképpen nem is vitte sokra, hogy
problémát jelenthessen számára a sorsa.
Valóban együgyű lett volna? Félkegyelmű, ahogy a
közvélemény tartotta róla? Vagy csak igénytelenségéből adódó gondtalan élete keltette
irigyeiben ezt a hatást?
Amíg édesanyja élt, senki nem vetemedett
megbélyegezni őt. Az asszonyokat irigységükben gyökerező, konok megvetésük, a
férfiakat szexuális bűntudatuk tartotta vissza attól, hogy szájukra vegyék a
szép Kajos Ilka hobokos fiát, aki minden jel szerint igen-igen az apjára ütött.
És nem csak pofára, de gyermeteg maradt természete szerint is. Mert máig
köztudott a fronton pusztult Kajosról, hogy öntörvényű volt a javából.
Honvédnak is csak azért sorozták be a háború alkonyán, mert akkortájt a szép
Ilka szekerét a csendőrőrmester úr toszogatta.
Falubolondjának lennie kell, ahogyan papjának,
rendőrének, polgármesterének és juhászának is! – érveltek a helybéliek, ha
valaki kötelező válaszadásra sarkallta őket. E szociológiai aranyigaz-ságot
alkalmanként annyicskával egészítette ki az immár örök-erényességre (múltat
sóvárgó vénségre) jutott asszonynép, hogy: na meg faluribanca is mindig
akadt, hogy sanyargathasson bűneikért valamennyiünket az Úr neheztelése. Erről
pedig a férfiak is kizárólag ittasan és maguk között voltak más véleményen,
persze csak a kocsma védelmében, ha fröccsök és felesek keresztezésében
elzsibbadt már lelkükben a csodálkozás adománya.
A fővárosi rendező, bizonyos Ármin Báthory, amolyan
farmeres-fülbevalós, testékszerezett ifjonc, tipikusnak számított ezen a
vidéken. Akár a néger, hogy csokibarna, vagy a cigány, hogy majdnem. Valójában
nem volt más, mint amilyennek mindig is tudták ezen a tájon a rendezőket, akár
a lidércet és a farkaskoldust, na meg a sztrigákat is. Nem keltette fel
jottányit sem a település érdeklődését. “Mi’frászt hozhat nekünk egy magyar
filmes, te bolond” – nevetett rajta megszokásból a kocsma népe, midőn Tádé
hírét hozta a filmeseknek. És Kajos Tádéval ekkor történt meg először, hogy nem
talált alkalmas élcet a kudarcát bagatellizálni.
Valamikor, úgy harminc esztendeje, midőn még Taddeusnak
nevezték, ha szólították, arra a kérdésre, hogy mit keresett életerős férfi
létére a termál-fürdőben (amiről köztudomású, hogy az ingük hátulját is már
leganézó vénemberek és a kakas láttán csak a koránkelésre gondoló szipirtyók
vizeletétől bűzös és langyos a vize), Kajos Tádé váratlan szellemességgel
válaszolt:
– Visszavágtam a banyáknak! Belepisáltam a
húgyköves levükbe, amiben áztatóztak!
A kocsma népét oldalára döntötte a röhögés, és másnapra
az egész falut is. Mert szájról szájra adván, igen hamar híre terjedt annak,
hogy Kajos Tádé bizony jól visszavágott a kénes-fürdőben! Ám azóta hiába
gyártotta tréfáit, az ösztönös népi humor kósza szele sem legyintette meg soha
többé. Napok, hetek és esztendők múlásával lassacskán magának beszélő
falubolondja lett belőle, az emberből, aki oly hatásosan “visszavágott a
termálvizet pisáló véneknek”.
Ármin Báthory tehát rosszul
választotta ki Kajos Tádéban azt a személyt, akivel lepaktált. A filmezés hírét
ugyan szerte vitte a faluban, de eleve érdektelenként az ő tolmácsolásában.
Medárd nyaggatta nyár volt. A
több órás napsütés mellett gyakran összeverődtek a felhők, zápor sorozott és
mindig váratlanul. Törvényszerűen adódott, hogy összetalálkozzanak a falu
fórumának számító kocsmában mindazok, akik tudtukon kívül a filmezés lenni,
vagy nem lenni kérdésében illetékesek voltak.
Az ivó frissen ázott öreg ruhák
párolgásától sűrű légterében bódult legyek hányták a fittyet a lámpáról
alácsüngő légypapír-csíkokra. Ezt mindenki tapasztalhatta, amikor ajkához
emelve a fröccsös poharat kortyot nyelinteni hátravetette kalapját. Az
iszogatóknak éppen nem akadt számottevő közös témájuk, ahányan csak voltak,
annyi felé szakadt a beszélgetés. Még Kajos Tádé sem talált áldozatra, akinek
elsüthette volna legfrissebb fergeteges tréfáját, amikor esőtől csapzottan betoppant
a rendező úr a hozzá méltatlanul koros asszisztensnőjével, akiről lerítt, “hogy
minden bizonnyal zsarolhatja valamivel a rendezőt, mert kizárt dolog, hogy
ilyen életerős ifjonc a film csillogó világából, ahol milliós gázsikat
osztogatnak, természetes anyjánál öregebb, aszott tyúkot válasszon kámfuteréül
éjjelre-nappalra, erre az isten háta mögötti vidékre, ahol a kutya sem baszarint
rá, hogy később majd lejárassa férfi ízléséért” – szögezte le Korpa Jani, a
falu első méhészgazdája.
– Bekergette magukat is az eső – állapította meg a
kocsmáros.
– Be a hétszentségit – igyekezett parasztosan
beszélni a rendező. – Töltsön nekünk valami gatyaszaggató töményet, hogy
megóvjon a tüdőlötyögéstől.
Az emberek csak nézték, hogy tréfának szánta-e?
– Maga is itt van, Tádé bátyó? – örvendezett a
rendező.
– Itt – bólintott Kajos Tádé, a falu bolondja. –
Aki nincs itt, az mit sem számít! – tette hozzá örökös tréfakényszerétől
hajtva.
Síri csend támadt az ivóban. Az emberek egymásra
néztek, hogy ki van jelen?
– Ha már így, együtt vagyunk – szólalt meg a
rendező szinte kiabálva –, talán beszélhetnénk üzletről is. Minden bizonnyal
sok méhész akad a jelenlevők között, s nekem éppen olyan gazda kellene, aki egy
apikultor családról forgatott filmben elvállalná a prímet. Tudna ebben
segíteni, Tádé bátyó?
A jelenlévők kezében megállt pohár.
– Mondja ki, rendező úr – súgta Kajos Tádé –, hogy
pénzmaggal járna a szerepelés.
– Ezerötszáz az órásgázsi, a főszereplőnek pedig
csalá-dostul egy nagyobb összeget is kiutalok... Tudja, Tádé bátyó, csak be
kell szorozni! – mondta jól megnyomva minden szavát Ármin Báthory.
– Szarozni vagy nem szarozni, ez itt a kérdés –
nevetett fel tréfának szánva szavait a látványosan csapzott öltözetű, koros
asszisztensnő.
Ám a mindezidáig igencsak ráérős embereknek
hirtelen sürgős tennivalójuk akadt. Volt, aki irattárcáját húzta elő, hogy
abban keresgéljen, mintha igazoltatás következne.
– Miért van olyan érzésem, hogy csak a drága
időnket pocsékoljuk, góré? – kényeskedett csalódottan az asszisztensnő, s
miközben kihívóan nézegette az ivó férfinépét, bele-belenyalintott italába. A
pohár áttetsző falán olybá tűnt, mintha nyelvdarabkákat szippantana be húsos
ajkai hasítékán.
– Itt most nem arról van szó, hogy kivel dugnál
szívesebben, Abigél – morogta a rendező. – Az emberek bizalmát kell
megszereznünk vagy pakolhatunk, drágám, s akkor visszaállhatsz a Rákóczi térre,
ne feledd!
– Ami elhangzott, az elhangzott – nevetett Kajos. –
Fütyüljön rájuk, rendező úr! Higgye el, hogy minden szava a bukszájuk mélyéig
hatolt. Még ma este meghányják-vetik a dolgot otthon, s ha már az asszonyaik is
rábólintottak, filmsztárnak jelentkeznek valamennyien, meglátja.
Koccintottak, ittak. A rendező hátraeresztette
fejét és behunyta szemét.
Közben az ivó elnéptelenedett. Volt, aki alázatosan
megbiccentve fejét elköszönt, ám többségük csak jelentőségteljes pillantást
vetett a rendező felé, ahogy kiszemelt portékát vesz számba vásárban a minden
hájjal megkent, ravaszdi gazda.
A rendező kisvártatva felocsúdott zárt pillái mögül
és elégedettnek látszott. Egy hajtásra megitta viszkijét, s mintha a kobakján
is szeme lenne és tudná, hogy a kocsmáros az intését lesi, három ujjával
jelezve újabb italokat rendelt.
– Tudja – magyarázta az asszisztensnő –, Ármin
ösztönös művész. Akinek képe fennakad emlékezete szűrőjén, az lesz a
választottja.
– A nagy darab, hallgatag ember, aki az ajtó
mellett italozott – mondta a révületből ébredők delejes hangján a rendező.
– Az Korpa volt – tüsténkedett Kajos Tádé.
– Idejében szóltam, hogy elő kéne adjam magam a
legjobb formámban – szisszent fel erre az asszisztensnő, és két tenyerével
alámarkolva megemelintette melltartóba szorított szilikoncsodáit. – Micsoda
név! – sikkantott nevettében. – Nem mondom, közéje keverednék!
– Aranyom – morogta megbékélve a rendező –, ráérünk
arra, hogy bájaiddal bunkózd le Pató Pál hazájában a népeket.
Úgy első ránézésre is akadt kivetni való Kajos Tádén.
A járása.
Mintha szögfejek törnék örökösen a talpát, puccos
volt a lépte, kényeskedő. “Kimondottan uracsos” – Korpáné Csillagos Mari
szerint, aki gyakran hívta meg friss maradékra, mielőtt disznómosléknak kavarta
volna az ebédjük utóját. Férje, Korpa Jani, bár sertései oldalán állt,
megjegyzések nélkül eltűrte. Hogyan is alacsonyodhatott volna le odáig, hogy “érdeket
érvényesítsen” – gondolta, és vitára kerekedjen asszonyával a
falubolondjáért.
Azon a Medárd-nyaggatta délutánt követő estén Kajos
Tádé, mint kényesléptű, törékeny lábú, békászó vízimadár settenkedett a főutca
frissen cuppogós sarában. Kerülte a kerítések mögötti porták kiszüremkedő
gyatra fényeit is. Nem kellett látnia, tudta, hogy a rejtő sötétségben nem csak
ő lopakodik a kultúrház felé, ahova a filmeseket kvártélyozták be. Ha olykor
mégis megpillantott egy-egy tétován osonó árnyat, elégedetten nevetgélt, csak
úgy magában, akár a szalonnabőrnek kucogó egér. Tudta, amit tudott! A
filmezésért beígért pénz iránti kapzsi vágy árama úgy zsibogott végig a helység
polgárainak idegzetén, mintha egyazon csupasz villanydrótot markolták volna meg
valamennyien.
Ármin Báthory mindeközben igen sűrű forgalmat bonyolított
le az egykori művelődési otthon pénztárablakán keresztül. Alig távozott az
egyik falubeli, a rejtő sötétségből máris kivált a következő, hogy mélyen a
homlokába húzott kalapja védelmében a forgatásra felajánlkozzon. Furcsamód
ellenségesek voltak, foghegyről ejtették s ritkán a szavakat, szinte már
lihegve szégyenkezésük súlya alatt, és Ármin Bá-thory az ablaküvegbe vágott
kerek lyukon keresztül beszippantotta alkoholszutykos leheletüket. Előtte a
jegykezelő pultocskán papírlap hevert, balkezében poharat tartott, amit
asszisztensnője folyamatosan viszkivel töltött fel. Jobbjában golyóstoll
csillant meg az előóvatoskodó holdkorong sápadt fényében, midőn felírta a
filmezésre jelentkező nevét.
Kajos Tádé nem mozdult. A palával fedett árnyékszék
takarásában biztonságosan nézte végig, hogyan alázkodnak meg szépen sorjában a
község büszke gazdái mind.
