Adventi kegyelem         Az éjjel Medici Katalinról álmodtam: büszke városban laktunk, te mint folyója szőke voltál, én mint nyomorult lázongó.   Közted és köztem egy halmocska állt, egy: már rom – akár egy repedezett ajak, nem enyém, nem a tiéd.   Mint epeszínű-magadra – akitől elszakadni kényszerülsz, akihez nem köt bár egy harapás – rád néztem.   Semmi hadonászás vagy torzulás a szókapcsolatban akár. A halmocska, a rom a nyelvcsonkot is eltakarja.   A lassú elmúlás ilyen, mosoly se kell hozzá, álom se – különös adventi kegyelem.   Menekvésre gondolni – kinek? minek? Karácsony és karácsony között – – – –   *   Fortyoghatsz, lélek, igazság után, amit csak a lelkiismeret adhat. Ha felázott föld sikolya csupán, hihetsz a hó alatt megőrzött magnak?   A forró párából kibontva! Advent, mihez vagy te átmenet? Mintha félnem kellene. Koponyámra hirtelen csend nehezül. Mintha elaltatna mélyen.   Feszületként, bár zsigereim menten kiszakadnak, mintha fagyott nyeregben megindulok – de behavazva minden Betlehem felé. Kláris fű szememben.       A játékba szökés illúziója   „A fásult én kiruccan egy kalandra” Páskándi Géza   Már nem égsz a kíváncsiságtól a nemfeledés fásultsága a mélybe ránt – felszíntől távol ki-kiruccansz a más világba   mi mindenbe belebetegszik a test (bár szívósabb ha vénebb) agyadat vízszintesen metszik függőlegesen fájó gének   míg mindent le nem rágtak rólad a tűrhetetlenné vált tények mindaddig vigasz a maholnap s a meghalás merő merénylet   (2001. május 12.)