Re-Barbara
Nem
volt kiszolgáltatottabb, mint az
egyedül
ásítozók. Elvált, a fia
sűrűn
nála aludt, ezt a fajtát
hívják
kiéhezettnek (gondolni véljük).
Biztosan
jártak hozzá kívülem is,
egy
biciklis őrültről például tudok,
én Trabanton érkeztem, s gyakran gyalog.
De
legszebb-szenvedőbbnek egy erdélyi
reggel
tűnik, midőn lekurváztam,
mert
egy álomittas latin éjjel
táncolni
hívta, kétméteres hegyivadász,
a
puskáját addig ajtófélfának támasztotta.
Kozmopolita
pálinkázások következtek hát.
Aztán
csak magam ődöngtem óriásfenyők,
vízcsobogás
és medveszobrok közt, a barom.
Mint
kisült, egész nap a faházban ült,
várt,
lassan csomagolt olcsó konyakokat a
bőröndjébe,
meg százlejes viaszbabákat.
Nem,
később nem találkoztunk soha,
most
sem a romantikus vágy
hívja
elő, hisz nem kiszolgáltatottabb ő,
mint
akárki az egyedül ásítozók közül.
Múzsájához
„Van
mit titkolni”, így a
(
), hűvös zárójelek.
Bárki is vagy, ne kínálj verset.
Ha
arra az egyre gondolok,
hogy
fontos élni, a törpe
bódvaszítta
csak fáraszt. Ez
felemelő
leépülés, káromkodás
az
eszme. Mélyre kell ásni,
ha
közel akarom tudni a meg-
fogható
lehetetlent. Egyik – másik.
S
vagyok paraszt. Hölgyem, Ön
fárasztó
gazda, már több
–
talan – telen gyönyört ne adjon.
Hadd
kényeztessék szelíd vitézek.
A
keresésben addig jutok el,
míg
nem föd végre szürke lepel.