Életem első olvasmány élménye, amelyet egyhuzamban végig olvastam az Ábel a rengetegben volt, majd sorban a többi „Ábel”. Az élet úgy hozta, hogy színházi ember lettem és, mint ilyen sorban találkoztam Tamási Áron színpadi műveivel, vagy rádiós műfajra feldolgozott alkotásaival. Nem túl gyakran találkozni műveivel. Legutóbb, Békéscsabán a Jókai Színházban ismerkedhettem meg egy elveszettnek hitt művével. Az Ősvigasztalás-t Béres László - aki Tamási földije - értő rendezésében. A színház ezzel az előadással tiszteleg a szerző születésének 120. évfordulóján. Részlet Radnóti Zsuzsa Ősvigasztalás- egy ismeretlen Tamási Áron dráma című írásából: „Magányos és rendhagyó írás. Se rokona, se ismerőse egyetlen magyar drámának sem. Tamási eddig ismert drámái is kifogtak színházainkon. Ha játszották, nagyon ritkán sikerült igazából megtalálni a költészet és a valóság határán lebegő műveinek korszerű színpadi megvalósítását. Tamási magányos úttörőként írta ezt a művet egy olyan korban, amikor színházművészetünk nem segítette, mert meg sem ér-tette őt. Hangjában és eszközeiben néha visszacsúszott a megszokott színházi konvenciókba. De ma akkor tisztelgünk igazán e nagy mű és az író szelleme előtt, ha néhány változtatás árán az Ősvigasztalás a maga töretlen szépségében ragyoghat fel.”

„Van nekem egy falum. Némelykor, ha lelkemmel burkolom magam körül, úgy tetszik, mintha én építettem volna őt, mikor még Isten szándékában laktam. Máskor meg szülőmnek érzem, aki egy csillagos estén, szomorú-mókás mese után fogant engem” – írja egy vallomásában Tamási Áron. Az anyaváros Székelyudvarhely szomszédságában, Farkaslakán 1897. szeptember 20-án a szilaj Tamási Dénes és a mosolygós arcú Fancsali Márta gyermekeként látta meg a napvilágot. Tizenhárom esztendős korában a bal tenyere súlyosan megsebesült, és mint mezei munkára alkalmatlan gyerek kezdhette meg iskoláit Székelyudvarhelyen, majd világháborús katonáskodása után Kolozsváron. Rövid amerikai tartózkodása (1923–25) alatt – a távolban és idegenben – talált rá költői-írói világára, mely egész életművét átszövi. „Megmozdult benne a székely lélek egész folklorisztikus mélysége, a magával hozott és gyermekkorában befogadott hagyomány, a székely humor, kedély, észjárás, a szavak fűzésének s a mondatok építésének esztétikai kedve, legfőképpen pedig népének emberi tartása” – jellemzi Tamási munkásságát Féja Géza, a barát és az első monográfia írója.

Kovács Frigyes - Szélyes Imre (Ősvigasztalás)

Életművének egyik csúcspontjára 1933–34-ben jutott, amikor megjelent Ábel-trilógiája, máig legnépszerűbb regénye. Drámaírói pályája is ez idő tájt bontakozott ki. Görög klasszikusoktól tanulva, a XX. század avantgárd áramlatait is átszűrve magán, 1932-ben írta „székely népi játékát”, az Énekes madárcímű színművet, melyet a kolozsvári bemutató után a budapesti Nemzeti Színház is műsorára tűzött. A népi mesejáték után, más formai megoldásokkal és mondanivalóval lepte meg közönségét: a Tündöklő Jeromos (1936) az író emberi tartásának, humorának, költői bravúrjának is példája. A háború előtt még két színműve került színpadra: a Vitéz lélek (1941) és a Csalóka szivárvány (1942). A föld és az ég, az ember és a természet misztikus egységéről tervezett regénytrilógiából a Jégtörő Mátyás (1935) és a Ragyog egy csillag (1939) jelent meg. Tamási Áron ekkor már nemcsak az erdélyi, hanem az egyetemes magyar irodalom elismert és népszerű alkotója.

Szülői ház

1939-ben adta ki Szülőföldem című művét, mely az Amerikából a falujába hazautazó író vallomása. Ez a könyv nemcsak a szülőföld szeretetéről, hanem a kisebbségi sorban élőkkel való sorsvállalásról is szól. A háború utáni kultúrpolitika igyekezett elfeledtetni Tamási Áron publicisztikai munkásságát és közéleti tevékenységét is. Tamási 1926-ban az Erdélyi Helikon alapító tagja. Előbb az Újság, majd az Ellenzék munkatársaként, 1933-tól a Brassói LapokTiszta beszéd című sorozatának írójaként az erdélyi kisebbségi állapotok szociografikus bemutatására törekedett. Politikai felfogása a népi írókéhoz állt közel, és az erdélyi történelmi sajátosságok alapján a kisebbségi sors fénytörésében nézte a szociális kérdéseket. A Vásárhelyi Találkozó (1937) szervezésében és írásos dokumentumainak elkészítésében meghatározó részt vállalt. Addigi publicisztikai írásait a Virrasztás(1943) című kötetben gyűjthette össze.

Szervátiusz Jenő és Szervátiusz Tibor kopjafája

A II. világháború Budapestre sodorta. A Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja (1934-től), 1945–47 között az országgyűlés tiszteletbeli képviselője, 1948-ban kiszorult az irodalmi életből. Teljesen háttérbe állították. Az enyhülés kezdetét a Nagy Imre-kormánytól kapott Kossuth-díj (1954) jelzi. Megjelent négy éve kiadásra váró önéletrajzi műve, a Bölcső és Bagolyés történelmi regénye, a Hazai tükör. Tizenegy év távollét után először 1956 augusztusában látogathatott haza szülőföldjére. A forradalom első napjaiban nyilatkozata (Magyar fohász) hangzott el a rádióban, december 28-án pedig az Írószövetség taggyűlésén a magyar írók elvi nyilatkozataként felolvasta Gond és hitvalláscímű írását. 1957–58-ban többször tanúnak idézték, vallatták.

Sírkő

Két dráma, a Hegyi patak(1957) és a Boldog nyárfalevél(1960), valamint Szirom és Boly (1960) című, a Bukovinából áttelepített székelyek sorsáról szóló regénye készült el az utolsó években. Életműsorozata az olvasók szeretete és érdeklődése közepette nagy példányszámban jelent meg az 1960-as években. Halála előtt utolsó feleségének diktálta önéletrajzi remekét: „Ágotámnak, kedves madaramnak, szívből ajánlom ezt a Vadrózsa ága című könyvemet, melyet neki mondtam tollba, Áron, 1966. április 19.” A művet nem tudta befejezni, május 26-án érte a halál. Testét, kívánságára Farkaslakán, a templom mögötti két cserefa között helyezték örök nyugalomra. Budapesten a XII. kerületi Alkotás utcában elhelyezett emléktáblán arra a magyar íróra emlékszik felirat, „akit Erdély adott a magyar irodalomnak”. Forrás:wikipédia, irodalmi múzeum, jokaiszinhaz.hu