„Az öröm által a világ szépsége a lelkünkbe hatol, a fájdalommal a testünkbe.” Simone Weil „A szeretetet semmivel sem lehet magyarázni. A személy, a konkrét, megismételhetetlen emberi egyed iránti szeretet mindig titokzatosan valami több, mint az adott ember értékei. Ezért mindig valamiféle kegyelem.” Józef Tischner A nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján írt, egyénített formanyelvet beszélő szonettjei Bertók László teljes költészetét új megvilágításba helyezték. Olyannyira, hogy a kritika azóta is az értelmező megértés kiváltságosan erős igényével fordul a költő kötetről kötetre megújulni képes művészete felé. Eközben aránylag kevés szó esik a korai versekről. Azokról, amelyek a képalkotás népies szürrealizmusa és a formafegyelem tárgyiasító szándékai között kerestek érvényes poétikai utakat. Kerestek – s találtak is. Erre jó példa lehet Bertók első önálló kötetének (Fák felvonulása; 1972) egyik fontos, az 1985-ös válogatáskötetbe (Hóból a lábnyom) is bekerült szövege. A költő legfrissebb alkotásai kapcsán megfogalmazott olvasástapasztalatot, amely szerint „mélyen szorongásos, a belső bizonytalanságból, vívódásból, töprengésből fakadó, versteremtő energiáját jórészt e forrásból nyerő költészet a Bertók Lászlóé” (Ágoston Zoltán), e régebbi darab is igazolja, mégpedig a nyelvi-poétikai megalkotottság igen magas fokán igazolja. MOST Most kellene a szeretet, most, hogy húga kiszenvedett, ebben a kozmikus huzatban az ókeresztény mozgalmi dallam, egy kő, ahol egymásnak háttal, park, szabadságos katonákkal, egy melegítő kiskutya-orrlyuk, most kellene egy bekötőút, egy holdkomp, értekezlet, valami, nem tudok hasonlítani.

Bertók László

Gyászlíra, amely nem a panasz nyelvén szólal meg: olvasatunkban innen nyeri megrendítő erejét a vers. S onnan: a válság tapasztalatához (a szenvedés, a halál, a veszteség traumájához) egy hasonlóan elemi határtapasztalatot rendel: a nyelv, a beszéd, a költészet korlátosságának élményét. Ennyiben önfelszámoló versbeszéd a Most-é: saját kudarcáról, a gyászról való autentikus beszéd keresésének eredménytelenségéről ad számot. Ám ez bizonyosan kevés volna a művészi hatás teljességéhez. Amely itt legalább két összetevőn múlik: a forma artisztikusan kidolgozott zártságán és a katalogizáló beszéd látszólagos szenvtelenségén. A címet egyetlen szó, a verset egyetlen mondat alkotja. A tíz sort páros rímek (többségükben egyszerű asszonáncok) fűzik egybe; a jambusok ugyancsak a keresetlenség és közvetlenség benyomását kelthetik. (Két helyütt, a 4. és 7. sorban vált csak trochaikusra a versbeszéd; előbbinek tárgya sajátos módon éppen a ritmus képzetével rokon „dallam”; utóbbiban pedig a „melegítő kiskutya-orrlyuk” bensőségessége s játékossága olvasható rá a sorban megbúvó daktilusokra.) Talán nem mellékesen: a Nagy László-féle Ki viszi át a Szerelmet (1957) versformája és hangütése ez. Csak míg ott a saját lét veszendő volta („Létem ha végleg lemerűlt”) tördeli kérdésekre a 14 sornyi szövegtömböt (s nyit egyszersmind mítoszi távlatot beszéd és beszélő előtt), Bertóknál a kétszeres távolítás (valaki másnak a húgáról van szó – nyelvtanilag még akkor is, ha önmagáról beszél az elidegenítő egyes szám harmadik személyben a vers alanya) fokozza föl a felsorolás retorikájában kiteljesedő feltételes beszéd esztétikai erejét. A felsorolás eszköze egyrészt a keresés bizonytalanságát érzékíti (a vágy és a feltételesség egyidejűségét kifejező „kellene” ismétlődő jelenlétével s az állítmányról lemondó kihagyás [„egy kő, ahol egymásnak háttal”] retorikai fogásával is nyomatékosítva). Másrészt azonban – archaikus szövegszervező eljárásról lévén szó – mágikus-rituális hatással ruházza föl a verset. Figyelmet érdemel ebből a szempontból, hogy a címmé emelt időhatározó a szövegben pontosan háromszor fordul elő. S ide vonatkozó észrevételünk lehet az is, hogy az elősorolt elemek idő és tér korlátain túlról érkeznek a szöveg terébe: régi („ókeresztény”) és új („holdkomp”), távoli („kozmikus”) és közeli („kiskutya-orrlyuk”) perspektíváit nyitva egymásba.

Bertók László a pécsi Király utcában 2007. június 15-én

A kompozíció feszességét, a hímrímek (1–2. és 9–10. sor) alkotta verstani keret mellett, elsősorban a mondattani szerkezet szigora szavatolja. Az időhatározói alárendelést („hogy húga kiszenvedett”) két, egymással kapcsolatos viszonyban álló főmondat („Most kellene a szeretet…”, „most kellene egy bekötőút…”) fogja közre. Oly módon, hogy a rövidségével külön nyomatékot kapó mellékmondat az első főmondatbeli felsorolásba ékelődik: rögtön az első elem, a hívórímként kiemelt „szeretet” után olvasható. E szintaktikai megoldás azt vonja maga után, hogy az ekképp elhatárolt „szeretet” nemcsak a sorozat első tagjaként értelmezhető, de fölfogható úgy is: minden további tényező (az „ókeresztény mozgalmi dallam”-tól a „valami”-ig) ezt bontja ki, ennek (mint átfogó eszménynek, világmagyarázó elvnek, lételméleti alapnak) a részletezését szolgálja, ezt igyekszik körülírni, ezt próbálná érteni s értelmezni. Ugyancsak egysoros volta irányít figyelmet a verset záró, negyedik tagmondatra. A „nem tudok hasonlítani” kitétel váratlan alanyisága a vers (az irodalmi nyelv mint kitüntetett képes beszéd) elégtelen voltára reflektál. (Ennek megfelelően, bár feszültségteremtő hatása nem kis részben a kötőszó elhagyásából származik, értelemszerűen ellentétes mellérendeléssel kapcsolódik a korábbiakhoz. Legalábbis kevéssé tetszik érvényes megközelítésnek, ha magyarázó mellérendelésként olvassuk.) „Nem tudok hasonlítani”, azaz ’nem vagyok képes túllépni a katalóguspoétika egyszerűségén, nem tudok szóképekkel díszített beszédet megszólaltatni, illetve nincs képességem a világ tényei közti összefüggések meglátására (vö. hasonlítás!)’. A tehetetlenség és tanácstalanság végső rögzítése azonban olyan műalkotás zárlataként vesz búcsút a nyelvre átfordíthatatlan tapasztalattól, amely saját kudarcát a nyelvi-poétikai szervezettség különleges színvonalán vallja meg. S amely a vereséget szenvedett vers példáján keresztül közös esendőségünkre eszméltet rá – az olvasók körét az esendők közösségévé emelve föl.

Bertók László a pécsi Király utcában 2007. június 15-én