A meghívott vendégek között ott voltak a kortárs líra legjobb hazai művelői, Kossuth- és József Attila díjas szerzők. Az előadások három szekcióban hangzottak el: Részeg józanság – mámor és mívesség, Maghasadás bluesban – látomás és dallam, illetve Apokrif orthodoxia – a szent és a profán. A konferencia különlegessége az volt, hogy a meghívottakat az egyébként már szokásossá vált, sablonokkal dolgozó vallomások helyett személyesebb hangvételű, példákkal illusztrált előadások megtartására kérték fel. Ezen a ponton két megjegyzés tolakodik a továbbiak elé – az első, hogy versekről beszélni az adott versek ismerete nélkül nehéz. Ha a rendelkezésre álló közel fél óra nem bírja el a felolvasást, jó ötletnek tűnhet a Szabadvers? Kötve hiszem! című előadást tartó Ferencz Győző példáját követni: az ő költeményei fénymásolt lapokon jutottak el a hallgatókhoz. A másik megjegyzés, hogy a személyes vallomás és az esetenként nehezen érthető felolvasás összeférhetetlensége néhány esetben élvezhetetlenné tette az előadást – papír nélkül talán jobb lett volna. Persze nem akarok igazságtalan lenni: Lator László Miből lesz a vers? című előadását (a tervekkel ellentétben az előre megírt szöveg nélkül) magával ragadó lendülettel vezényelte le harminc évvel ezelőtt íródott A kezdet című költeményének élményanyagát elemezve. Kemény István A költészet megkopasztásában az írott vers megmentéséről, a lúdbőrről meg a szirénekről beszélt megkapó szarkazmussal, míg Imreh András Ez nagyon jó, ez bárányhimlő, ezt meg kell írnod! felkiáltással jelzett, sok humorral dolgozó előadásában a téma és a cím problematikáját, illetőleg a számos más előadásban feltűnő álom témáját tárgyalta. Az emlékezetesebb előadások közé sorolnám még Szőcs Géza Képzelet és szövegszerkesztő című előadását alkotó és befogadó találkozásáról, a fantázia (mint kombinációs és rekombinációs képesség) szerepéről és a szövegszerkesztő-hasonlatról, illetve Veres István záró előadását az én-ek fogalmának elvetéséről, az Én-Ő megteremtéséről és a poétikák végéről.