Költő, műfordító, irodalomtörténész: Rába György több szinten, több irányban kiteljesített irodalmi munkásságát méltatni nincs idő, mely alkalmatlan lehetne. Rábának az Újhold köréből induló költői pályája csakhamar a gondolati líra, az intellektuális versalkotás olyan eredményeit hozta, melyekkel kapcsolatban a történeti vizsgálódás is joggal állapíthatta meg: „a nyelv retorikai eszköztelensége a nagy szemantikai terhelésű struktúrák kialakításában vall rá a költői nyelvhasználat kivételes tudatosságára” (Kulcsár Szabó Ernő). A számvetés köteteken keresztül kitartott szólama; a nyelvi-poétikai önreflexivitás módszertani gazdagsága; érzékek és tudatosság együttmunkálkodó fegyelme; annak bölcseleti igényű fölmérése a líra eszközeivel, hogy milyen helyet foglalhat el a világ az énben s az én a világban – s mindez klasszikus verstani keretek között, de a központozás programszerű elhagyásával: Rába költészetét e vonások egyedítik, s teszik egyúttal elhelyezhetővé irodalomtörténetünk folytonosságában.

A Rába-versek alanya az „ellenségesen leskelő enyészet” (Korszerű mágia) tapasztalatával szemközt, „a szép remények hagyatéka” (A hószakadás éneke) megőrzésének elszántságával tájékozódik „a fölosztatlan létben” (Még, még). Ekképp kerülhet „az egyetemeshez mind közelebb” (Az álmatlanság hátrányai), ekképp szabadulhat a „központozatlan fényfogyatkozás” (A mesterek) idejéből. S ekképp alakíthatják léttörvényeket elfogadó magatartását metafizikus sejtelmek is: „s megadóan beletörődöm én is / folyamatos betöltése a térnek / talán csak az a nyelv és semmi más / melyen a teremtés velünk beszélget” (Megbeszélés Csehovval). A Ráolvasás ars poeticus hangoltságú sorai e líra önértését a mágia archaikus beszéde és a személyes szeretetigény lélektana között bontakoztatják ki: „Nem mind dalok elégiák / lírai eredetük más ok / szorongásból torkomon át / ki-kitörő ráolvasások // Ez a szókincs se tár belőlem / többet fényre vagy egyebet / mint hogy ott bujkál minden őszben / egy magakellető gyerek // kinek megvan a maga nyelve / jelmondata megfejthető / hogy érte valaki szeresse / ő meg lakjék benne csak ő”. Egy újabb vers, a Szeretetvendégség nyíltabban fogalmaz, közvetlenebbül vall. A létösszegzés gesztusát e műben már egyértelműen hatja át a szakrális vendégségélmény közérzete, az én és a másik közötti viszony létalapító hatalmának tudata, tudatossága: „Szerettem ha fölnevettek / szerettem hogy hangjuk csengett / szerettem a hirtelen csöndet / szerettem a morajló emberzsivajt / nem szerettem az elnyelt választ / a párhuzamos monológokat / de kettesben a természet beszédét / szerettem a mosollyal tűzdelt tálat / csorgók kortyát a szikkadt ínyen / egy kézszorítást a sötétben / napvert árnyékot téli tűzfalon / hogy én vagyok én éjszakáig / szerettem s azt hogy különös a másik”.

Kapcsolódó linkek:

• Rejtőzködő mesterek - Czigány György

• Rejtőzködő mesterek - Kalász Márton