Salamon Suba László a tavasz beköszöntével („afféle „stílusgyakorlatként”) új vizekre evezett. A musical-irodalom örökzöldjei köré kreált egy laza történetet, amely egy éjszakai lokálban játszódik, ahol macskák, fantomok, örömlányok, dizőzök, tengerentúli és hazai hippik önálló életre kelnek. A Budaörsi Játékszín I love musical című bemutatója egyben Salamon Suba első rendezése e műfajban.

Salamon Suba László

Amikor legutóbb beszélgettünk, a Jakab és ura című Kundera darabot vitted színre, amit Ionesco Makbettje követett. Tudtommal nem vonzódsz elemi erővel a musicalhez. S. S. L. Valóban nem áll közel hozzám ez a világ. De ez az én magánügyem. Viszont igazgatóként arra gondoltam, ez a műfaj bevonzza a fiatalokat hozzánk. A musical a társadalom mindenkori állapotának lenyomata. Akármelyik híres művet nézzük, pontosan magán viseli az emberi kapcsolatok minőségét, a nyers valóságot, amelyben született. Viszont a szerzők – hogy eladható állapotba hozzák – egyfajta giccses mázzal vonják be, ami tőlem nagyon távol áll. Ezért azt tartottam a legfontosabbnak, hogy azt a fajta valóságosabb közeget hozzuk létre a dalokkal, amely leveti magáról a mázt, ami rákerült. Egy ilyen sokszereplős produkció esetében az egyeztetés nyilván nem könnyű, hiszen többen, például Csengery Attila főszerepeket játszik másutt is. S. S. L.: Átlagosan havi háromszor tudjuk játszani ezt az előadást. Négy olyan szereplőnk van, aki tényleg elfoglalt, de rajtuk kívül tíz tehetséges fiatal is színpadra lép. Ők már idekötődnek, itt van az egyeztetési joguk is. Mivel múlatod az időt a bemutató óta? S. S. L.: Előkészítem a következő színházi évadot. Darabokat olvasok, műfordítókkal, írókkal, dramaturgokkal találkozom. Miközben fél szemmel a „kasszába” sandítasz, hogy, meglesz-e rá a fedezet… S. S. L.: A gazdasági helyzetünk stabilnak mondható, e naptári évre megegyezik a tavalyival. Jövő év elején lát napvilágot az új színházi törvény. Akkor derül ki, melyik kategóriába sorolnak bennünket. Háromféle besorolás lesz: nemzeti, kiemelt és pályázati úton támogatott. Melyikre számítasz? S. S. L.: A kiemelt kategóriára. Hogyan jellemeznéd a Budaörsi Játékszín látogatottságát? S. S. L.: Hullámzó. A téli hónapok nagyon erősek, s kiváltképp a zenés vígjátékokra váltanak sokan jegyet. Zsúfolt házzal megy A doktor úr, akárcsak az Anconai szerelmesek, Inesco Makbettjét viszont már „beavató színházként” kezeljük. Hány néző jelent telt házat? S. S. L.: Kétszázhúsz - kétszázharminc. Milyennek ítéled - színvonalukat tekintve - az előadásaitokat? S. S. L.: Van olyan köztük, amely a pongyola megfogalmazás miatt nem úgy sikerült, ahogy szerettük volna. A zenés produkcióink viszont kifejezetten magas színvonalúak, bármely más színházéval összehasonlíthatók, s a kamara jellegű prózai előadásaink tekintetében sincs okunk a szégyenkezésre. Beavatkozol, ha szükséges, más rendező munkájába, vagy tiszteletben tartod önállóságát, bár nem vagy elégedett a látottakkal. S. S. L.: Amikor először megnézem a próbát, arra vagyok kíváncsi, hogy a produkció milyen állapotban van és merre tart? Ha látom, hogy kézben tartott, a szándékok tisztázottak, akkor nekem csak annyi a feladatom, hogy azt a pár észrevételt négyszemközt közlöm a rendezővel. De abban az esetben, ha úgy látom, hogy a szerteágazó, sokféle tisztázatlan gondolat akadályozza a produkció születését, nincs meg a közös akarat, akkor ezt a társulat előtt is elmondom. Volt erre példa? S. S. L.: Volt. Olyan is előfordult, hogy az illető rendezőt leváltottam, de volt olyan is, akit leváltottam, majd visszavettem Úgy véled, a Budaörsön repertoáron lévő művek hozzászólnak a mához, az emberek napi problémáihoz? S. S. L.: Azt gondolom, hogy igen. Persze másképpen, mint ahogy a Pintér Béla Társulat boncolgatja a legérzékenyebb pontokat. Mi jó darabokat veszünk elő, s ezeken keresztül fogalmazzuk meg a gondolatainkat. Nem zárjuk ki az életet a deszkákról. Nem azt mondjuk, hogy van egyszer az élet és van a színház, hanem abban hiszünk, hogy az élet meg a színház egyazon dolog. Ennek szellemében próbálunk, s bízunk benne, hogy a néző kihallja az előadásból azokat a hangsúlyokat, amelyek a mára reagálnak. Lehet művészetet csinálni Budaörsön? S. S. L.: Nem. Ez érdekes. Pedig a Művészet című Reza-darabot, az idei évadban mutattátok be, Magyar Attila, Gáspár Tibor és Szakács Tibor főszereplésével. S. S. L.: (nevetve) Behúztál a csőbe. Akkor pontosítok. Művészetet lehet csinálni, művészszínházat nem. Szórakoztató népszínház vagyunk. Egyébként érdekes, hogy ebben a szobában, ahol most beszélgetünk, tartja foglalkozását a helyi gyöngyfűző szakkör. Tíz asszony. Egyszer elhívtam őket, hogy nézzék meg a Művészetet. Egyikük már másodjára látta, de - mint mondta -, annyira tetszett neki, hogy a férjével megnézi majd harmadszor is. Néző-csábításul kijelenthetem: a Budaörsi Játékszínben vannak országos viszonylatban a legkényelmesebb ülőhelyek. Ám ennek van egy veszélye: könnyen elaludhat a néző, ha unalmas az előadás. S. S. L.: Hm… Ennek az ellenkezője is igaz. Az utóbbi időben kizárólag a Pintér Béla Társulatot néztem meg a Szkénében, szám szerint hatot. Nos, az egyik legjobb magyar színház előadásain olyan borzalmasak a székek, hogy majdnem belepusztultam. Ugye én egy magas ember vagyok, nem fért el se a kezem, se a lábam. Minden bajom volt egészen addig, amíg – szinte észrevétlenül - elkezdtem élvezni az előadást. Vonz az alternatív színház humora, pimaszsága? S. S: L.: Inkább úgy mondanám, nagyra tartom és teljes mértékben azonosulni tudok Pintér problémafelvetésével, azzal, ahogy beletalál a mai valóságunk legérzékenyebb pontjaiba. Személyesen ugyan még nem találkoztunk, de megbeszéltük, hogy leülünk majd beszélgetni. Hátha kisül belőle valami. Ha az ember benéz a kulisszák mögé, a vidéki színház alom-meleg romantikája csapja meg a Budaörsi Játékszínben. Ahol - mire ezek a sorok megjelennek - már nagy sikerrel lezajlott az Énekes madár című bemutató. Tamási Áron székely tündérjátékát húsvétkor egy igazi „góbé”, Magyar Attila vitte színre.

Magyar Attila

Budaörsön java részt zenés (vagy zene nélküli) vígjátékokat játszotok. E tekintetben az Énekes madár fehér hollónak számít… M. A.: Azért ez nem egészen így van, hiszen játsszuk Ionesco Makbettjét vagy a Művészetet, de abban egyetértek, hogy ilyen típusú darabunk még nem volt. Pont ez az. Még nem volt. Tehát legyen ez a fajta népmesei elemekkel tűzdelt színjáték is a palettán. A művet ismertem már korábbról, de újraolvasva azt mondtam, ez nekem való feladat. Egyrészt mert a komédiában otthon érzem magam, s ebben is vannak vígjátéki elemek, ugyanakkor vonzott a sokszínűsége, drámaisága. Egyik nyilatkozatodban úgy fogalmaztál, hogy az Énekes madár alapvetően a szerelem csodatévő erejéről szól. M. A.: Amikor majd egyszer az utolsó pillanatainkban végiggondoljuk, mi minden történt velünk életünk során, akkor a szüleinken, családunkon kívül a szerelem az, ami biztosan eszünkbe jut. Mert a szerelem megváltoztatja az embert. Csodás dolgokra teszi képessé. Akárcsak annak elvesztése. A csodáknak meg kell megjelennie a színen. Csakhogy a budaörsi színpad alatt nincs süllyedő, hiányzik a forgószínpad és a zsinórpadlás szint úgy. A technikai lehetőségek hiánya nem fékezi a fantáziát? M. A.: A szűkös lehetőségek éppenséggel nagyobb teret adnak a fantáziának, mert a csodák illúzióját meg kell teremtenünk. Jön a fejtörés, az ötletek, meg az ezzel járó konfliktusok. De ez kötöttség végül kidobja a megoldást is, amire azt mondjuk, nahát, reméljük, ha ez nekünk tetszik, reméljük, tetszeni fog a nézőnek is. Ezúttal háromra (Timkó Eszter, Pikali Gerda, Szakács Tibor) csökkent a jól bevált „budaörsi négyes fogat”, lévén, hogy ezúttal áthelyezted magad a rivalda másik oldalára. M. A.: Úgy éreztem, ehhez a munkához komolyabb felkészülés, több „külső szem” kell belőlem, mint egy párszereplős társalgási vígjáték esetében. Konzultálni a tervezőkkel, zenéket hallgatni és kiválasztani, technikai problémákkal viaskodni inkább kötelességszerű velejárója számodra a rendezésnek? M. A.: Egyáltalán nem. Sőt! Engem színészként is érdekelt minden apró részlet az előadással kapcsolatban. Tudniillik sok vitám volt a rendezőkkel, hogy milyen (legyen) a díszlet, a jelmez. Szívesen bajlódom minden aprósággal, és örömmel tölt el, amikor életre kel a megálmodott látvány. A próbán úgy láttam, nem halmozod el a szereplőket instrukciókkal. M. A.: Nem szeretem túlbeszélni a dolgokat, mint ahogy előjátszani sem. Nekem az a feladatom, hogy, olyan helyzetet teremtsek a színpadon, amelyben a színész meg tudja magát mutatni. Ebben kell segítenem. Aztán hogy mit tesz hozzá, az már tulajdonképpen az ő dolga. Hiszek a színész önállóságában. Viszont türelmes vagy. M. A.: Így igaz. Talán mert néha velem nem voltak türelmesek a rendezők. A produkció örömteli meglepetése, hogy szerepet vállalt benne Esztergályos Cecília is. Nehéz volt rávenni? M. A.: Egyáltalán nem. Most találkoztunk először, mégis olyan volt, mintha már a sokadik közös munka állna mögöttünk. Egyből nevettünk, ami nem véletlen. A rá jellemző szarkasztikus humor, a színházról való felfogása nagyon hasonló az enyémhez. Cili elmondta, nagyon jól érezte magát köztünk, a próbák hangulata, vidámsága a Kazimir Károly-féle Thália Színházra, az ifjúságára emlékeztette. A premier közeledtével melyik éned szorong jobban: a színész, vagy a rendező? M. A.: Nehéz erre válaszolni. Talán az utóbbi. Adnám az energiát nekik. Felmennék közéjük. Úgy velük lennék, tudod. De nem lehet, ez már az övék. Konfliktusok? M. A.: Csak az előadás érdekében. Olyan előfordulhat – bár te vagy a Budaörsi Játékszín művészeti vezetője – hogy a direktor benéz a próbádra, majd azt mondja, itt meg itt nem ártana változtatni, mert nem jó irányba halad a darab. M. A.: Előfordulhat, és ezt én szívesen veszem. A próbafolyamat során nyitva van a nézőtér. Tehát én is „nyitva vagyok”. Suba ahhoz szól hozzá, amit lát, nem pedig azt mondja, hogy kezdjétek elölről egy gyökeresen más felfogásban, mert akkor azt ő rendezi. Egyébként soha nem akarok kész lenni a bemutató előtt két héttel, még az utolsó nap is juthat valami jó az eszünkbe. Úgy hírlik, a közeljövőben megszűnik a társbérlet a Jókai Mór Művelődési Otthonnal, amellyel közösen használjátok a házat, s főleg a színháztermet. M. A.: A hír igaz. A budaörsi önkormányzat erős ígéretet tett, hogy hamarosan változás lesz. Ennek értelmében a budaörsi posta elköltözik a jelenlegi helyéről, ezt az épületegyüttest megkapja a művelődési otthon, mi pedig itt maradunk. Te is maradsz, jól lehet a feladatok nem csak Budaörshöz kötnek. Merre láthatunk a közeljövőben? M. A.: Május végén lesz az 1 x 3 néha 4, avagy Egyszerháromnéhanégy című vígjáték bemutatója a Madách Színházban, Szente Vajk rendezésében, ebben játszom egy szerepet. Aztán kezdődik a nyári szezon. A Budaörsi Játékszín ismét vendégszerepel Pesten a Városmajorban, majd a Centrál Színház Semmi pánik és Fekete Péter előadásaival a keszthelyi Kastélyparkban lépünk fel. Ezt követi a siklósi várban A Tenkes kapitánya című musical. „Csak” ennyi? M. A.: Nem egészen. Hajdu Steve barátommal leruccanunk még az Alföldre, hogy eljátsszuk a Karnyónét és a Kocsonya Mihály házasságát.