Amióta Schumann zenekritikai újságjának hasábjain Johannes Brahmsot (1833-1897) mint szellemi örökösét méltatta, zenerajongók tömegei vártak az ifjútól szimfóniát. 1854-től születtek ugyan vázlatok, de a kész mű 22 évet váratott magára. Brahms időközben megírta a Német Requiemet, az 1. zongoraversenyt és egy sereg kisebb terjedelmű alkotást, ám be kellett látnia, hogy a szimfónia komponálásában félig megbénította őt a nagy előd öröksége: „El se tudjátok képzelni, milyen érzés Beethoven lépteit hallani a hátam mögött!”. 1876-ban hangzott fel végül az 1. (c-moll) szimfónia (Op. 68), amelyet minden várakozó mesterműnek ismert el. Az 1. (Allegro) tétel hagyományos szonáta formában íródott, egyik jellegzetes témája hasonlít Beethoven 5. szimfóniájának „sors” motívumára. Ezt követi a békés hangulatú Andante sostenuto, majd a darab legrövidebb (Un poco Allegretto e grazioso) tétele. A finálé két fontos téma köré szövődött: egyik a nemes, Brahms által „alpesi kürt”-témának nevezett, a másikban Beethoven Örömóda-dallamát vélhetjük felfedezni (a szerző kommentárja: „ezt minden szamár észreveszi!”). A mű bemutatóját a szerző egyik barátja: Felix Otto Dessoff vezényelte. Brahms egész életművében a klasszikus goethei egyetemességet kereste, amelyben az egyéni mondanivaló tökéletes formai arányokkal alkot egységet. Noha az 1880-as évek elején arról panaszkodott, hogy nincs semmilyen konkrét téma a gondolataiban, mégis feltehető, hogy Goethe Faustjához készült kísérőzenét komponálni. Mintegy színházi maszkot öltve két művet alkotott egyidőben: „az egyik sír, a másik nevet” – így jellemezte a két darabot. Kiadójának azt írta, hogy miután komponált egy vidám Akadémiai ünnepi nyitányt „két Gaudeamussal és minden egyebekkel”, melankolikus énjének egy tragédia-nyitánnyal kellett adóznia. Minthogy Brahms sosem tett kirándulást az azidőben hódító programzene területére, az Op. 81-es Tragikus nyitányt (1880) címével ellentétben végül nem követi drámai program, sem benne nem foglaltatik zenén kívüli élménytartalom.

Dmitrij Sosztakovics (1906-1975) 1. Hegedűversenyét (a- moll, Op. 99) barátjának, David Ojsztrahnak ajánlotta. A számos reminiszcenciával teletűzdelt művet 1948-ban befejezte, ám az akkori kedvezőtlen művészetpolitikai klíma miatt Ojsztrahhal csak házi koncerten játszották el. Ojsztrah hangszalag felvételt is készített belőle. Sosztakovics úgy vélte, hogy a negyvenes évek Szovjetúniójában nem lenne bölcs dolog nyilvánosságra hozni a darabot. A hivatalos bemutató lehetősége két évvel Sztálin halála után adódott: 1955-ben Ojsztrah hegedűjátékával és a Leningrádi Filharmonikus zenekar közreműködésével hangzott el. A nagy volumenű koncert nyitó Nocturne-jét démoni Scherzo követi, amelyben egy pillanatra hallhatjuk a DSCH motívumot, amely a szerzőt képviseli több művében. A lassú tétel a barokk kornak hódoló Passacaglia, amely a repertoár egyik leghosszabb kadenciájába torkollik. A 4. tétel forgószélszerű Burlesque. A Zenemű a végsőkig próbára teszi a szólista technikai felkészültségét és állóképességét. Ojsztrah a hegedű szólót Shakespeare-i szerepnek nevezi.

Olari Elts Az 1971-ben Tallinban született művész nagy tiszteletnek örvend különleges interpretációs stílusa miatt, melyben az intelligencia és a tisztaság, érthetőség minden esetben tetten érhető. 2000-ben megnyerte a Helsinki Nemzetközi Sibelius Karmesterversenyt, melynek eredményeként 2001 és 2006 között a Litván Nemzeti Szimfonikus Zenekar vezető karmestere volt. 2006-ban elvállalta a Bretagne-i Zenekar újonnan létrehozott, ún. művészeti tanácsadói feladatait, mellyel párhuzamosan a Skót Kamarazenekar vezető vendégkarmesterévé nevezték ki. 2007-ben kinevezték az Észt Nemzeti Szimfonikus Zenekar vezető vendég karmesterévé, rendszeresen vezényel az Észt Nemzeti Operában. 2008-ban Marschner A vámpír című operáját vezényelte a Rennes-i Operaházban, és a Szegedi Nemzeti Színházban a Pannon Filharmonikusokkal.

Baráti Kristóf - hegedű 1979-ben született Budapesten. Zenész családból származik, első hegedűtanára édesanyja volt. 1981 és 1991 között szüleivel Venezuelában élt, 8 évesen itt adta első hangversenyét zenekari kísérettel. Visszatérve Magyarországra a Zeneakadémia előkészítő tagozatán Szenthelyi Miklós és Tátrai Vilmos voltak a mesterei, 1998-tól Párizsban, Eduard Wulfsonnal dolgozott. Több nemzetközi verseny nyertese és díjazottja. 2004 júliusában Modenába és a katalán Puigcerda-ba hívták meg, ahol neves művészek társaságában tartott mesterkurzust. 2004-ben Ausztráliában vett részt háromhetes koncertkörúton nagy sikerrel. 2005-ben lépett fel először Amszterdamban, a neves Concertgebouw hangversenyteremben. Rendszeresen szerepel a Nemzeti Filharmonikusokkal, a Budapesti Fesztivál Zenekarral és a MÁV Szimfonikusokkal.