Elvont köszöntés a Taub János 80. születésnapján Mintegy tíz-húszezer estén teremtettél valami mást, mint ami nélküled is létezett volna. Vajon hány százezer embernek szereztél könnyeztető, kacagtató, mélyen megrázó, más estét, mint amilyen nélküled lett volna a világban?

Lelkünk egy pillanatra, két órára más halmazállapotot vett fel, más színben derengett, mint amilyen nélküled lett volna: mert akkor este a tiédhez hasonult. Mintha más nyelven szólaltunk volna meg, nyelven, amelyet addig nem ismertünk, nem tanultunk, amelyen nem hallottunk szólni, amelyhez nincs szótárunk a könyvespolcon, de tökéletesen értjük, első hallásra értjük: a Te lelked, érzésvilágod, gondolkodásod nyelvén. Minden nagy művésznek saját léleknyelve van, amelynek minden árnyalatát, hajlítását, színét, bukfencét, könnycseppét mindenki megérti – kicsit pünkösti hasonlatnak tűnik ez talán, de nem egészen véletlenül. Ezért szavaim nemcsak Neked és Hozzád szólnak, hanem mindenkinek, akinek tartozom. Ezek azok a ritka pillanatok, az erős élménypillanatok, amikor minden ember hasonlít belül a másikra. Nem abban, amiben esetleg valóban hasonlítunk, hanem abban, amiben máskor durván különbözünk, utáljuk, unjuk egymást, fintorgunk, mint a büdösségtől; abban, amiben ellenségei vagyunk egymásnak, vagy legalábbis fütyülünk egymásra. A nagy művész hatására rövid időre, egy estére, néhány pillanatra – soha többre, csak néhány, hangulatnyi percre, megváltozunk, mindnyájan jók leszünk, vagy legalábbis szeretnénk jók lenni: bizony összesen ennyi időre valósul meg az emberiség egész történetében minden pozitív utópia, a művészet által: a legszebb egyisten-hitek hirdette utópiától kezdve valamennyi, a templomiakat, filozófiaikat beleértve. Ami kevés jó esetleg felgyűlt bennünk egy életen át, azt jórészt nektek köszönhetjük. Az erős művészetnek, nektek és neked. Az iskola és minden egyéb csak ismereteket ad, amiket sokféle képen használhatunk, egyaránt jóra és rosszra, de amit akkor veszünk át, amikor könnybe lábad a szemünk, amikor boldogan, könnyezve kacagunk, amikor – talán csak belül – felzokogunk, azt semmi más nem nyújtja, csakis a művészet. És Te, Jancsi, tízezreket és százezreket nevettettél meg és zokogtattál fel és gondolkodtattál el Temesváron, Kolozsváron, a Bulandrában, Szolnokon, a Művész Színházban, a Játékszínben, az Új Színházban, két izraeli színházban és egyebütt. Sosem hittél abban, hogy az emberiség megváltható, hogy az emberiség jobb lesz valaha, hogy úgy mondjam, egy milliméterrel jobb – de sokunkat egy-egy estére megváltottál, nagyritkán jobbak voltunk, mint amilyenek általában vagyunk.

Ma már nem vagyok szentül meggyőződve arról, hogy a memóriában elraktározottak velünk együtt megsemmisülnek. Száz év, ezer év múltán kiderül majd, hogy a hamvakból is előhívhatók az emlékek, legalább is az ilyen ritkák, az erős hangulati, tehát morális értékűek, mint amilyenek a szerelem, a szenvedés, a művészet pillanatai, vagy az az összesen talán hat és fél perc, amennyi ideig egy-egy ember egy életen át boldog volt. Amikor majd ezek előhívhatók lesznek a múltból, a hamvakból, az emlékekből, majd kiderül, hogy milyen rengeteget, azonnal felismerhetőt kaptunk tőled ebben a több mint fél században, tőled és néhány társadtól, s hogy mennyivel tartozunk Neked, mennyivel vagyunk adósaid. Amivel tartozunk Neked és Nektek, művészeknek, az nem hiányzik Neked és Nektek. Éppen annyival vagytok Ti többek, abból épül fel maradandóan a Ti öröklétetek. Köszönjük Neked és Nektek – mert mi igazából csak ezt kaptuk az életünkben, ezt, és soha semmi mást. Bodor Pál (Diurnus)