|
2001. december 12.
Egy bácskai faluban nagy a riadalom. Látogatóba jön az amerikai rokon. Hozza magával az unokáját is. Csak az a baj, hogy az amerikai gyerek nem tud magyarul, csupán angolul. Hogyan érti meg magát majd az öccse unokájával?
Délelőtt Illyés Gyulát olvasom. Dacból. Azért, mert azok nem olvassák, akik tanítványainak nevezik magukat. Nem győzte ismételgetni, hogy bár Keletről jöttünk, mégis Nyugatra nézünk. „Így vagyok egyszerre keleti és nyugati; így léptem ki a népből anélkül, hogy elléptem volna.” Furcsa helyzet alakult ki, akik tegnap elléptek, azok ma éppen azokat ócsárolják, akik kiléptek. Megértettem, hogy könyveit miért nem olvassák a tanítványok.
„A magyar ifjúság megérett arra, hogy a hittant az iskolákból végleg kiirtsák.” Csáth Géza, írta 1905-ben. Így gondolkodott egy hallhatatlan szabadkai.
Milorad Ekmedžić, a legrangosabb szerb történészek egyike vagy tíz évvel ezelőtt arra a következtetésre jutott, hogy 1989. után Európa pravoszláv és latin részre szakadt szét. Az balkáni háborúk pedig azért folytak, hogy Közép-Európa meghúzza saját határait. Szerbiát kitaszították. Ebben az értelemben az elmúlt évtizedben szerbellenes rasszizmusnak voltunk tanúi. Ez a nézet a New-York-i terrortámadás után még azokon is eluralkodik, akik előzőleg kételkedtek benne.
Mégis küzdök a felejtés ellen. Ez a dolgom. Még akkor is, ha eközben úgy érzem magam, mint aki egy nagy, üres teremben didereg.
Kisebbségi vezető volt, aztán feltalálta a kapitalizmust. Akkor is, most is olyan pedantériával dolgozott, mint egy vidéki adóellenőr. Turgenyevnek ennyi éppen elég lenne.
Végre, szépen havazik. A városközpont utcáit egy centiméteres hó takarja. Még szeptemberben vásároltam magamnak egy régimódi nagy esernyőt, s este hat után kilépek az utcára. Végigballagok a sétáló utcán, aztán a Duna utcán. Betérek néhány könyvkereskedésbe. Megbámulom az új üzletek kirakatait. Krúdy jut eszembe. A Duna utca végén megállít egy író, a mellemnek szegezi a kérdést: Te még mindig Újvidéken élsz? Ez az egyetlen logikus kérdés, amelyikkel rendszeresen szembesültem az elmúlt évtizedben. De mint eddig is, elengedem a fülem mellett a kérdést, mert nem akarok túlságosan is bonyolult magyarázatba kezdeni. Mármint a gyökerekről és egyéb banális dolgokról, amelyekkel többnyire dicsekedni szoktak az írók.
Kapcsolódó:
"A mai irodalom a múlt küszöbén áll" (interjú)
Sírbeszéd (Az Exterróriumról)
Végel Berlinben (Pompéry Judit)
Végel László Trinaplója
Végel László
|
