Orrlógatás az RS 9-ben        Évadnyitó Ars Publica-est Lárai Eszterrel és Tolvaj Zoltánnal

Az Ars Publica egy régóta működő művészeti egyesület, az RS 9 pinceszínház a valamikori zsidónegyedben, Lárai és Tolvaj pedig külön-külön is általam nagyon kedvelt költők - csakhogy a fogalmakat előre tisztázzuk. Minden körülmény adott volt tehát, hogy fürödjünk költészetünkben az Ars Publica „tavaszi” felolvasóest-sorozatának február 16-ai nyitóestjén. Mégsem így alakult: érfelmetszősre sikerült az est.        Lárai Eszter csak olvasni akart, és türelmetlensége valahol érthetőnek is tűnt. Új irányokra lelt múltfeltáró kalandozásaiban, újraírta A szegény kisgyermek panaszait, pontosabban kiutasította magából a Kosztolányi-szöveget. Mindez a Kislánykor panaszai címvariációból még nem derült volna ki, de hát erre valók a költői estek.        Hogy miért vált kegyvesztetté az elődszöveg, arról persze inkább az utódok árulkodtak, mint szerzőjük. Eszter olvasni akart, túl szeretett volna esni a ciklus-ősbemutatón, és ha belefáradt a beszélgetésbe, már olvasott is. A versek szerint visszahúzódást, fedezéket várt (volna) a gyermekkor emlékeitől, csakhogy elődjével ellentétben nem impresszionista türelemmel térképezte fel azokat. Megnyugvás helyett feszültség és lemondás éreződik a szövegeken. Lazán fércelt ciklus, kevés reménykeltő felhanggal. Merthogy Lárai precíz költő, nem szépít, amit talál: leírja. Szomorú tapasztalat, hogy talán Kosztolányi füllentett, mert köldöknézés ez a gyermekkorosdi tulajdonképpen, és nem valami vidám állatkerti program.        Persze ciklusszerkesztőként Lárai sem rest harmonizálni, amit még lehet. Egyik versében például a gyermeki szemek kéksége legyőzi a szintén kék vízilovat - ami pozitív, ha a szerző naiv öröme ennek okán nem is akkora, mint mikor Kosztolányi álmodott színes tintákról. Tudvalévő, hogy Lárai vízilovas-verse az egyik legkorábbi a felolvasottakból. Szerintem szépítésül tűzte a ciklusba. A célba vett kislánykort már inkább mai szemmel méregeti, kissé idegenül, mintha végső soron az eltelt idő jobban érdekelné a lecsupaszított emlékeknél. Matematikus szerzőnél ezen nem kell csodálkozni. Az eredményen inkább. Lárai zárt, logikai versnyelve és a réveteg szándék az elődszövegek bizarr kifordításaként hatott a felolvasóesten. Ezek a versek tényleg panaszok! Meglehetősen kiábrándultak, és ezt az egy magyarázatot találom arra, hogy Lárai Eszter az Ars Publica estjén Tolvaj Zoltánnal közösen szerepelt.        Meg talán azt, hogy a Parnasszus-sorozatban kiadott köteteik egyaránt főzelékszínűek. Zolinak ugyanis Eszterhez képest mind a felolvasás, mind a moderátori (Paládi Zsolt) kérdésekre adott válaszai alapján látványosan minden mindegy volt. Saját bevallása szerint szűkölködik remekművekben.    Alig ír.    A felolvasottak nagy része is gumimúzsa ihletésére született: műhelymunkák és alkalmi versenyművek, mint az egri Parnasszus műhelytáborra írt Balassi-vers, vagy a József Attilának ajánlott frissebb darab. Vershősei - ha Tolvajnál lehet ilyenről beszélni - antihősök: „Nincs okom se mértem nincs hová-hagyásom / Cégérdísznövényem nagy rakás ragyás som / Roncsliget vagonja lett öröklakásom” - írja az előbbiben. Balassi, a végvári költő ideálja kocsmaviccé degradálódik nála, ha a vicc mögött a tapasztalat komoly is. Az előd költői hevülete ma nem a törökverő izomgyerekek hétköznapjait idézi elénk, sokkal inkább az orrtúrós-pukizós lakótelepi suhancokét, akiket valami gonosz véletlen folytán a játszótéren felejtettek. „Egymagam henyélek strapálom a macskát / Mikróban hevítek vitézi sztrapacskát / Silány ragrímekkel spékelek halandzsát” - írja ugyanott, mintha csak azt üzenné, ennyit a virtusról és a poézisről.        Mindezt persze sokkal kevésbé orrlógatva műveli, mint RS 9-beli felolvasótársa. Lárai a Rekviemmel próbálkozott, és siratóének lett belőle, vagyis a költő szólóénekes – hogy a hasonlatból kikeveredjek. Hajdani emlékeim szerint a költői képek távoli fogalmak összerántásán alapulnak. Nos, Tolvaj nem rángatja, inkább lehúzza a fogalmakat: „Egy meggyűrűzött földi féreg a valódi múzsa” - írja a máskülönben zseniális Curriculum helyett című versében, és ehhez a szemlélethez makacsul ragaszkodik. Van hová nyúlnia, van mit lerántania maga köré a sárba, ez minden során érződik, de jól látja azt is: hiteltelenül hat ma bármiféle műveltségeszmény a maga patetikus magasságában. Innét (is) a földközeliség. Versei - újra megpróbálkozom a rossz hasonlattal - kisebbfajta kamaradarabként hatnak, csakhogy zenészei óvatosan fogalmazva is kételkednek művészetük átható erejében. Ezen sincs mit csodálkozni: szerzőjük bárhogyan rakja össze a díszleteket (mint a régi viccben a tank), kamaraterem helyett folyton hajnali metrócsarnok vagy körbehugyozott utcasarok lesz belőlük.        Szóval a múlttal küszködő, szinte már naturalista, lecsupaszító szándékú Lárai, és az értékválságot szövegromlás formájában (is) kifejező Tolvaj két hallatlanul izgalmas irányzatot képvisel a költészet mai „feltörekvő és majdnem ifjú” irányzatai közül, ahogy a moderátor meghívottjait jellemezte, csakhogy ketten együtt igazi arculcsapásként hatottak a modernkori költészet iránt még érdeklődőknek. Depressziós versek egy - a szerzők válogatásából is érződik - meglehetősen lehangoló korszakban. Mondjuk az RS 9 pultosai helyében kizárólag műanyagpohárban mértem volna a sört, a hazatérő közönség elől pedig szívesen eldugdostam volna a pengéket és egyéb vágószerszámokat. Borsos Roland

Lárai Eszter		Tolvaj Zoltán