Elek Tibor: Bibó-hiány*

Hölgyeim és Uraim!        Engedjék meg és nézzék el nekem, hogy a szoboravatás ünnepi pillanatait, Bibó István életútjának és életpályájának e rövid méltatását hiányérzetem megfogalmazásával, sőt a felháborodásomnak is hangot adva kezdjem.    „…a dolgot őt magát nézzük” és nyúljunk hozzá „körmösen”, ahogy Bibó István maga is mindig tette Bocskai Istvánt és Zrínyi Miklóst idézve.    Itt van nekünk, és még sincs jelen, a XX. század minden bizonnyal legjelentősebb magyar politikai gondolkodója, aki holnap lenne 93 éves és májusban volt 25 éve, hogy meghalt, akinek több ezer oldalra rúgó életműve, történelmi, társadalomfilozófiai, politikaelméleti, jogbölcseleti, szociológiai, publicisztikai munkái életében kötetben ugyan nem jelenhettek meg, de halála után előbb nyugaton, majd itthon szamizdatban, a rendszerváltozást követően pedig különböző kiadásokban megjelentek, s ma már teljességükben hozzáférhetők – itt van tehát és még sincs itt.    Itt van az 1945 után számos fontos, aktuális (mára történelmivé vált) magyar és világpolitikai kérdés, feszült szituáció virtuóz elemzője, hogy csak a legismertebb munkáira utaljak: az európai egyensúlyról, a világháború okairól, a békeszerződésekről, a kelet-európai kis államok nyomorúságáról, a magyar demokrácia válságáról, az eltorzult magyar alkatról, a zsákutcás magyar történelemről, a zsidókérdésről szóló ma is érvényes gondolatmeneteket és megállapításokat tartalmazó tanulmányok szerzője; az 1956-os forradalom alapdokumentumainak számító, a szovjet megszállást követő helyzetre válaszoló, a nagyhatalmakhoz is eljutó nyilatkozatok, kibontakozási tervek, emlékirat fogalmazója; az életfogytiglani ítélettel és a hétéves börtöntapasztalattal a háta mögött is, az ötvenes évek után ismét könyvtárosként, ezúttal a Központi Statisztikai Hivatal könyvtárosaként is az európai társadalomfejlődés értelmét, a nemzetközi államközösség bénultságának okait és orvosságait kutató esszéista.    De a tudós professzor mellett itt van a közéleti ember, a gyakorlati politikus is, aki a harmincas évek végén a középosztályból származó értelmiségiként csatlakozott a népi mozgalomhoz, a Márciusi Fronthoz, aki 1945-ben miniszteri tanácsosként hathatósan részt vett a közigazgatás újjászervezésében, a választások előkészítésében és lebonyolításában, s a koalíciós években a Nemzeti Parasztpártot képviselte különböző bizottságokban, de leginkább politikai elemzéseivel próbált az eseményekre befolyást gyakorolni, aki 1956 novemberében Nagy Imre kormányában ismét a Nemzeti Parasztpártot (illetve akkor már Petőfi Pártot) képviselve államminisztereként vállalt szerepet, s manifesztumaival immár a nemzet egészét képviselve valóságos szerepet is játszott a forradalomban.    Itt van bizonyára sokunk előtt a feledhetetlen, nemcsak a bibói jellemet és magatartást, de a magyar történelmet és sorsot is emblematikusan sűrítő, nagyszerűségében is groteszk november 4-ei kép is, melyen a Parlamentben első munkanapját töltő szemüveges, hivatalnok külsejű férfi, a kormány egyetlen ott, a helyén maradt tagja, az egyik írógép fölé görnyedve, a szovjet katonák ki-bejárkálásától mit sem zavartatva magát „mint az egyedül törvényes magyar kormány egyedüli képviselője” a „Magyarokhoz” és a nagyhatalmakhoz szóló nyilatkozatait gépeli – dolgozik.    Itt van, mert bár 1963-as szabadulása után a konszolidálódott kommunista diktatúrával kötött eszmei és gyakorlati kompromisszumokat ő – itthon maradt egykori szellemi és sorstársai közül szinte egyedüliként – a maga szerény, de határozott módján elutasította, s így a közéletben nem lévén jelen, utolsó tizenöt évében sokak számára elfelejtetten élt, halála, temetése pillanatától az ellenzéki szellemiség első számú útmutatójává, hivatkozási forrásává vált, nem véletlen, hogy a rendszerváltozást végrehajtó demokratikus pártok szinte mindegyike szellemi örökösének vallotta magát.    Itt van, mert az elmúlt tizenöt évben nemcsak hozzáférhetővé vált életműve, de különböző tudományos konferenciák, folyóirat-összeállítások, tanulmánykötetek, monográfiák révén mára már részben feldolgozottá is, mert például különböző intézmények, szellemi műhelyek választották névadójukul – és mert, lám, itt állunk a szobra előtt.    Itt van tehát egy kikezdhetetlen jellemű, tragikus sorsú, zseniális (de természetesen nem tévedhetetlen) gondolkodónk, és még sincs itt, mert nincs jelen a köztudatban, még a „közértelmesség” tudatában sem, nem érzékelhető, hogy a magyar szellemi, politikai életben a gondolkodásmódja, a szellemi és morális magatartásmódja jelen lenne, hogy továbbra is útmutatóul szolgálna.    Egy ilyen szoboravató beszéd nem alkalmas ennek okait kutatni, ezért csupán azon reményemnek adok hangot, hogy bizonyára nem azért nincs jelen, mert életműve egyetlen mai szellemi irányzat, politikai mozgalom által sem sajátítható ki.    Nem azért nincs jelen, mert alapvetően keresztény gondolkodó volt, aki az európai civilizáció értelmét abban látta, hogy fokozatosan közeledik a krisztusi tanításokban megjelölt eszményekhez.    Nem azért, mert ő volt az, aki – ahogy Illyés Gyula fogalmazott – „világos gazdasági, jogi és bölcseleti eszmerendszert kívánt adni” a népi mozgalomnak, aki a nemzeti polgárosodás eszméjét és programját a parasztság teljes társadalmi felszabadításával kötötte össze.    Nem azért, mert nemcsak, hogy többször világosan és egyértelműen visszaverte a népiekkel szemben (liberális oldalról ennek ellenére mindmáig) meg-megfogalmazódó hazug vádakat (nacionalisták, antiszemiták, fasiszták), hanem többször is hitet tett a mellettük való elköteleződésének.    Nem azért, mert a maga harmadik utas társadalomeszményében ugyanakkor a nyugati típusú szabadságtechnikákat a társadalmi igazságosság, a szociális érzékenység és a különböző szinteken megvalósuló önkormányzatiság gondolatával igyekezett ötvözni.    Nem azért, mert a szabadságszerető és az egyenlő emberi méltóság elvi alapján álló embertípus tízparancsolatát már 1938-ban megfogalmazta.    Nem azért, mert az individuális szabadságjogok, a nemzeti érdekek és az egyetemes szempontok figyelembevétele nála nem egymást kizáró, hanem egymást feltételező nézőpontok, mert gondolatvilágában a közösség, a nemzet ügye és az egyéni szabadság, a teljes emberi felszabadulás ügye egy üggyé tudott válni.    Nem azért, mert közösségi hisztériák, zsákutcák és tévutak, hamis alternatívák kíméletlen leleplezője volt, de aki a problémák megközelítése, elemzése és a gyógymód megfogalmazása során mindenkor előítélet-mentességre, maximális tárgyilagosságra, a szemben álló érdekek és nézőpontok egyforma mérlegelésére, sőt, a köztük való közvetítésre, a vitákban a másik igazának megértésére és figyelembevételére törekedett.    Nem azért, mert egykori parasztpártisága idején sem vált soha pártos gondolkodóvá, mert mindenkor bensőből vezérelt, lelki független emberként cselekedett.    Nem azért, mert a politikát és a morált elválaszthatatlannak tartotta, s mert állította, hogy hazugságra nem lehet politikai konstrukciót, politikai programot építeni.    Nem azért, mert nemcsak a politikus, de az értelmiségi feladatának is a szolgálatot tartotta, s nem azért, mert tőle valóban meg lehet tanulni, mint jelent demokratának lenni stb. stb.    Hölgyeim és uraim! Tudnám még folytatni, de engedjék meg, hogy azzal zárjam most már mondandómat: jóllehet napjaink nem igazán kedvez a bibói szellemiségnek, ez azonban nem jelenti azt, hogy a jövőben sem lesznek olyan napjaink, amelyek jobban megbecsülik majd, ezért addig is emlékezzünk és emlékeztessünk rá!    Köszönöm a figyelmüket!            * Elhangzott Vésztő-Mágoron a Népi Írók Szoborparkjában 2004. augusztus 6-án Bibó István (első) Mihály Gábor által készített szobrának avatása alkalmából        Kapcsolódó:    Bibó István