Kedves Győző! Állok a könyvespolcom előtt, s a könyveidet pásztázom. Egy egész polcrészen a nekem dedikált könyvek sora. Meleg hangú, baráti, szívhez szóló sorok, a távolban élő üzenetei az itthonmaradottnak. Hiszen mi majdnem egyidősek vagyunk. Mondják, olvasom, most ünnepled a kilencvenedik születésnapodat. S valóban ünnepled? Mindketten tudjuk, az öregkor már nem ünnepelni való. Emlékezni annál inkább. És micsoda századot éltünk át mind a ketten! Te, az újra meg újra eltaszított-kitaszított, a kényszer szülte világpolgár, akinek mégis minden műve, minden egyes sora a hűségről szól. S ahogy könyveidet lapozgatom, kezembe akad az Életút második kötete: „Minden hajó hazám”. S tudom, Te vagy az, aki voltaképpen megteremtetted a csodát: hajó-hazádtól távol váltál a magyar nyelv egyik legnagyobb művelőjévé, hadd mondjam ki: nyelvvirtuozzá. Aki olyan mélységéig ismered a nyelv, a mi nyelvünk fordulatait, játékát, titkait, hogy az önmagában a nép, a nemzet lelke. Ezért vagy Te számomra, bármiről szólj is, egyszersmind lélekbúvár.

Kedves Győző! Ahogy most lelki szemeim előtt felbukkan kalapos alakod, a kalapod alól előbukkanó ősz hajad s fehér bajuszod, hadd mondjam meg: jólesik rád gondolnom. Mert bár nem volt alkalmunk rá, hogy gyakran találkozzunk, de találkozásaink mindig meghitt pillanatokat hoztak. Mint amikor az ember ráismer magára a másik gondolataiban, hisz azok valamiképpen egy tőről fakadnak. Isten éltessen a 90. születésnapodon! Göncz Árpád