|
Ha a kétféle értelmezhetőség felől közelítünk a Tanulmányi Napok címéhez, azt kell megállapítanunk, hogy egyfelől egy etikai, másfelől egy esztétikai vizsgálat felé elmutató lehetőséget vetettünk fel, illetve tettünk lehetővé, amikor épp ezt a címet választottuk. Etikai kérdésként kell feltennünk, hogy árt-e a média, tehát a jó és rossz pólusai között igyekszünk elhelyezni tárgyunkat, leginkább persze az fog érdekelni bennünket, hogy a média rosszat tesz-e, ha igen, kinek tesz rosszat, miért tesz rosszat és hogyan tesz rosszat. Esztétikai ráközelítésként azonban botorság lenne szó szerint afelől érdeklődnünk, art-e, azaz, művészet-e a média, hiszen a média lényegéből adódóan nem lehet más, mint hírközlési eszközök együttese, így vajmi kevés köze van a művészethez. Feltétlenül az esztétikai megkörnyékezés felé tereljük azonban a lehetőségeinket, ha arra kérdezünk rá, hogyan viszonyul a média a művészetekhez, benne foglaltatik-e valamilyen formában a művészet a média működésében, netán a működési feltételeit meghatározó helyzetben van (ezt, persze, csak tréfának szántam, itt az elején…), egyszóval és leegyszerűsítve: meg kéne vizsgálnunk a média viszonyát a művészetekkel, avagy, fordítva, és feltételezem, hogy utóbbi módszer a célravezetőbb, hiszen a média, méreténél és feladatainál-jelleménél fogva ezzel a kérdéssel igazából nem is kell, hogy foglalkozzék, a művészet viszonyát a médiához.
Valahogy úgy kezdődött ez, a média és a média érintettjeinek a viszonya, mint az amerikai indiánok esete az üveggyöngyökkel. Volt egy életünk, úgy általában, jött a média, úgy konkrétan, elbűvölt, megbabonázott, aztán kifosztott és leigázott – és már nincs életünk, mármint média-mankók nélkül nincs életünk, média-mentes életünk nincsen, szeretjük, nem szeretjük, médiafüggők lettünk, és minél inkább szét akarjuk ezeket a bennünket behálózó média-pókhálószálakat tépni, annál jobban belegabalyodunk, annál kevesebb az esélyünk a menekülésre.
Pedig, valaha, művészet és média, azaz, művészet és hírközlés egybeesett, ha csak rövid időre is. Gondoljunk azokra a regényekre, festményekre, melyek távoli földrészekről, lakatlan szigetekről szóltak vagy festődtek meg; Robinson Crusoe története nem csak egy talpra esett angol férfiú magánpiszmogását örökítette meg a lakatlan szigeten, hanem egy óceáni édeni sziget körülményeiről tájékoztatta az angol sertéstenyésztőket, később Európa, még később a világ sertéstenyésztőit. De ugyanígy egybe esett egy időre a fotóművészet és a sajtófotográfia, s talán a film feltalálásának és elterjedésének első időszakában is beszélhetünk még egybeesésről alkotói szándék és tömegtájékoztatás között, és a dokumentumfilmek továbbélése – és mai virágzása – szinte egyedül őrizte meg a kettő együttmunkálkodásának a lehetőségét.
Jelenünk felől nézve egészen paradicsomi állapotok lehettek ezek. Hogy azután a televízió megjelenése, azaz, a tömegkommunikáció házhoz szállítódása, mi több, házba lépése, fogadása milyen gátszakadást indított el, aligha kell taglalnunk a jelen lévőknek. És ha ehhez az internet minden képzeletet és várakozást felülmúló térhódítását hozzávesszük, elérkeztünk ahhoz a problémához, ami két napig sokféleképpen izgathat bennünket. Jelesen, hogy nyakig benne vagyunk egy média irányította világban, és nem tudjuk, tudunk-e bánni vele, mármint a rendszerrel, mely világunkat teremti és értelmezi velünk vagy helyettünk, illetve, hogy mi irányítjuk-e még a rendszert, vagy a rendszer részeiként, kiszolgáltból szolgává angazsált páriáikként etetjük, tápláljuk és termeljük újra magunkkal a százszemű-karú-bendőjű-megjelenésű csodát vagy szörnyeteget, a médiát.
A művészet-média problematikára leszűkítve immár a kérdésfeltevéseket, előbb arra kéne választ keresnünk, hogy van-e helye a médiában ma a művészetnek, mint olyannak; ezt tovább bogozva, kell-e, hogy legyen helye a médiában a művészetnek, mint olyannak; jó-e, ha van helye a médiában a művészetnek, mint olyannak.
Közelmúltunk és jelenünk média-struktúrája jelentősen eltér egymástól. Az egyik, a korábbi médiatípust én manipulált médiának, a másikat, a jelenünkben is hatót, manipuláló médiának nevezem, és ennek megfelelően is értelmezem. Természetesen a munkadefiníciók kijelölésekor eltekintek, mert el kell tekintsek, attól a nehezen megkerülhető mozzanattól, hogy a média, jellegénél fogja, teleologikusan manipulációra van kitalálva és berendezkedve.
Manipulált médián a monolitikus berendezkedésű társadalmak médiaműködését értem. A hatalom, a maga erejével és akaratával felülről határozza meg a médiának, milyen értékeket preferálva, netán képviselve működjék, nyilván a saját érdekeinek és értékpreferenciáinak megfelelően. Cserébe a média működéséhez szükséges anyagi eszközöket és háttereket biztosítja, illetve, a média működéséhez, megjelenéséhez és jelenlétéhez szükséges eszközöket birtokolja; mi több, a működés ellenőrzésében ezeket felhasználja, rendelkezésre bocsátásukkal vagy megvonásukkal finoman irányítja, durvább vonásokkal felvázolva, zsarolja a médiában gyakorlati szerepet vállalókat. Mivel a média egyetlen hatalmi tényező hatalmi tényezője, a hatalom magát mintegy létező személyiségként akarja benne megjeleníteni. Ezért, az ilyen működtetésű médiában kötelezően szerephez kell juttatni a művészeteket is – ahogy a félművelt vagy sznob emberek könyvtárában is ott van a világirodalom remekei-összes, satöbbi, satöbbi. A hatalom tehát, a média manipulálásával előmanipulálja a társadalmat manipuláló médiát, és az abban megjelenő értékeket előre meghatározza, illetve a médiában való jelenlétének fokát, gyakoriságát, mértékét és módját szinte definitív eszközökkel rögzíti.
A manipuláló média a szabad, vagy demokratikus társadalmak eszköze. Lényege, hogy a média működését nem szabályozzák központi direktívák, a média a maga működési körében azt tesz, amit a pénzmozgás és pénzforgás – mert azért szabályozó itt is van, ha nem is artikulálja magát konkrét hatalomként vagy ideológiahordozóként – megenged neki, így a művészet is csak annyiban van, lehet jelen benne, amennyiben az önfentartás, profitszerzés, a mindenható reklám vagy az eladhatóság szempontjából fel- vagy kihasználható.
Hogy is írható le ez a két működés immár a művészet szemszögéből?
Valamennyi művészeti ág, mint autonóm képződmény és önmagán belül legalábbis öntörvényű működésű és működtetésű alkalmi társulás, kialakítja önmaga számára, a külvilág reflexióinak bevonása nélkül, a magánhasználatú, pontos esztétikai mércéknek megfeleltethető értékrendjét. A Kádár-rendszerben, de gondolom, nem volt ez másként az azt megelőző időben sem, a művészek pontosan tudták képesség és teljesítmény utáni helyüket ágazatukban (más kérdés, hogy be merték-e ezt a tudást vallani maguknak, a külvilágnak, és főleg, hogy felvállalták-e). Talán hamburgi rangsornak hívták ezt egymás között, és bár a manipulált média egy ettől sok pontban eltérő, elsősorban politikai szempontból kozmetikázott értékrendet mutatott föl és be a nagyközönségnek, nem volt sem érdeke, sem kompetenciája beleavatkozni a belső folyamatokba, illetve az azokból kikristályosodó értékrendekbe. Mi több, ennek a médiának bizonyos morális sorvezetők mentén is kellett működnie, ahogy – és mert – a leggonoszabb ember is ügyel arra, hogy az erkölcsösség látszatába keverje magát. Ha a hatalom moralizálása, vagy moralizálási szándéka – talán kényszere – nem is volt őszinte, arra jó volt, hogy megteremtse a lehetőséget a művészek számára bizonyos valóban létező őszinteségek, morális ki- és felszólamlások, elhatárolódások leképezésére. A hatalom tehát a médiában, vagy a médián keresztül nem volt képes hosszú távon és hatékonyan belenyúlni a művészetekben zajló folyamatokba, ugyanakkor, ha politikailag nem tudta kizárni, be kellett engednie őket a tömegtájékoztatásba.
Látszólag liberálisabban működik a demokrácia médiája, jelesen mai média-struktúránk, a valóság azonban ennél – legalábbis egyelőre –szomorúbb képet fest. A média, mivel léte a közönség mennyiségi tényezőivel igazolható csak vissza – áttételesen e mennyiségi tényezőn keresztül átfolyó reklám- és szponzori pénzek újabb mennyiségi tényezőjével –, a művészeteket csak olyan formában, szinten és módon engedi magához közel, illetve, kebelezi be, amilyen szint számára a profitáláshoz – nevezzük a gyereket nevén –, profitszerzéshez szükséges. A manipuláló médiának nincsenek erkölcsi felhatalmazásai vagy felülről erőltetett képviseleti feladatai, nem gonosz, hiszen egyáltalán nincsenek erkölcsei, noha egyfolytában hivatkozik rájuk. Elveszi, amire szüksége van, elutasítja, ami nem szolgálja a hasznát és hatalmát, és kiköpi, amit kimerített vagy elemésztett, illetve, ami nem vált hasznára, vagy hasonlatossá hozzá. Szemben a manipulált médiával, mélyen belenyúl a művészetek belső kiválasztásába, összekever és átrendez, a művészetek működési területénél és működési lehetőségeinél jóval szélesebb és hatékonyabb terepen átmossa azt, amit kiszedett, a maradék számára nagy süllyesztőket tart fent; emezeknek kiválóan működő emelőszerkezeteket, melyeket a görög színházak bátran megirigyelhetnének, a deus ex machina soha nem működött hatékonyabban, és nem voltak a masinán akkor sem ragyogóbbnak feltűnő jelmezes istenek.
|
