A MAGYAR ÍRÓSZÖVETSÉG BUDAPEST, 1062,BAJZA UTCA 18.) TISZTELETTEL MEGHÍVJA ÖNT ÉS BARÁTAIT 2004. MÁJUS 25-ÉN 17 ÓRAKOR Cioran EMIL M. CIORAN KALANDOZÁSOK CÍMŰ KÖTETÉNEK BEMUTATÓJÁRA A KÖTETET BEMUTATJA KALÁSZ MÁRTON, A MAGYAR ÍRÓSZÖVETSÉG ELNÖKE ZALÁN TIBOR, ÍRÓ FARKAS JENŐ, A PALAMART KIADÓ IGAZGATÓJA A KÖTET A HELYSZÍNEN 50%-OS ÁRON MEGVÁSÁROLHATÓ!

A hiányzó maszk    Zalán Tibor előszava        Nem tudható, Mel Gibson, napjaink legnagyobb kulturális világbotránya, a Passió című film rendezője, ismeri-e Cioran munkáit, nézeteit. Ismerheti, de ez nagyon is megengedő módban kezelhető kijelenés. Annyi bizonyos, hogy ő is rátalál a film egy hangsúlyos pillanatában, jelesen, Jézus kereszthalálának pillanatában az isteni könnyre, könnycseppre. De amíg a filmbéli könnycsepp a megváltás lehetőségéig borzalmas emberi szenvedéssel eljutó emberistenért csorran ki a Teremtő szeméből, addig Ciorannál a megváltás lehetetlenségét és/vagy fölöslegességét pecsételi meg. Önmaga hibáját siratja ebben a pillanatban Isten, hiszen legnagyobb bűne a jeles (im)morálfilozófus szerint a teremtés megkezdése maga. Ha nincs teremtés, nincs mit jóvátennie később, szenvedések vagy áldozatok árán. A káosz természetes formájában szükségtelenné teszi az apokalipszist is, mely egy ősibb állapot visszarendezésének rettenetes színjátéka, a rendetlenséget megtartó ősi rend nem igényli a visszaállítás semmilyen formáját. „Szeretnék egyetlen könnycseppet látni, amelyet a föld nyel el( - mondja egy váratlanul idézőjelbe nem tett pillanatában -, minden könny számunkra ismeretlen, fölfelé ívelő utakon tűnik tova.” Nincs ebben szkepszis, nincs ebben ellenállás vagy tagadás, ami olyannyira jellemző az emberi kétségbeesés prófétájára, vagy rabjára, sőt, irónia sem, ami ennek az emberi-filozófusi beállítottságnak a természetes következménye kell legyen. Cioran az emberi könnycseppeket vizsgálja, a rendező az istenit. Előbbi nyilvánvalóan költészet, utóbbi a költészet valójában üres kerete. És ezzel valahol a Cioran-maszkok legeldugottabbjához érkeztünk el – ha van ilyen maszk. Nem kevesebbet, még azt is megkockáztatom, blaszfémikusabbat, állítok itt, mint hogy Émile Cioran mindent összevetve költő, aki fellövi az égbe tulajdon magányát és kétségbeesését, hogy azután az eget szemlélve ott már mint az ember nembeli magányával és kétségbeesésével nézzen farkasszemet. Noha mindent megtesz azért, hogy ez a vonása, élet/művé(szeté)nek ez az „elgyengülése” ne derüljön ki, az irónia, szarkazmus, a paradoxális – tehát átélhetetlenné, együttérzésre alkalmatlanná tett – kijelentések mögött, alatt, ott húzódik meg, saját maga elől is eltakarva, a romantikus (ön)szenvedő hős.    Nem lepődnék meg, ha a hagyatékból hirtelen előkerülne egy- vagy többkötetnyi vers. Ezek az alkotások nem lennének jobbak vagy rosszabbak a már megismerhetett és megtalált írásoknál. Mások lennének. Megrajzolnák a hiányzó, vagy csak eddig sikerrel (el)rejtett maszkot, amelyik talán élete végéig rajta volt, van, csak mindig egy másik maszk alatti magányban és visszhangtalanságban. Vagy beleveszett a fölötte lévő maszk reménytelenségébe, ürességre meredésébe. Még az is lehet, és ezzel a szkeptikus-cinikus próféta szellemét nyilván nem sértjük meg – vagy ha igen, akkor csak a saját kíméletlen módszerét alkalmazzuk vele szemben, mikor is ugyanarról a nyilvánvalóságról egyszerre állítom és tagadom ugyanazt a nyilvánvalótlanságot –, hogy nem is maszkról kellene beszélnünk, hanem arcról, a valóban sebzett és kétségbeesett ember arcáról, aki a sebzettséget és kétségbeesést a sebzettség és kétségbeesés maszkjával igyekszik eltakarni, lefedni.    Ciorannak sok oka lehetett a maszkok használatára. A szkeptikusra leginkább azért volt szüksége, amit Nietzsche kapcsán maga is megfogalmaz, mert a kétkedést tartja az egyetlen érvényes formának, amivel az ember szembe tud szállni az idővel. És Cioran – ebben is a költőkre emlékeztet – monomániásan megmaradni akar az időben, ehhez a szenvedés és ellenállás teljes repertoárját felvonultatja, úgymint a magány gyötrelmeit és büszkeségét, a tagadást, a prófétaellenes extázist (profetikus gesztusokkal), a betegséghez és katasztrófához való beteges és katasztrofális vonzódást Ľ A kiábrándultságra szomjas ember egyetlen öröme ugyanakkor, hogy másokat ráébreszt a nevetségességre. Ez a pillanat, amikor a gondolkodó kiválik, elválik azoktól, akikre innentől kezdve kívülről néz, kívülről tud nézni, és akikhez innentől kezdve nem talál visszautat, visszaközösséget. Erről a pontról már kényelmesen és kétségbeesetten lehet gondolkodni az élet múlandóságáról, és az életről, melyet a múlandóság gondolatának tagadásával lehet csak megvalósítani, az élettel életharcban álló szerelemről, betegségről, reményről és álomról – bármilyen meglepő, ezek egy szkeptikus filozófus komolyan felállított kategóriái –, tehetségről, melynek minden formája a megfutamodás és a fiaskó egyik módja, a vakondok birodalmáról, ahová önként száműzné magát a világból az ember, a zene fenséges hazugságairól arról, amiért lehetetlen élniĽ    Persze, ezekkel a tagadás közeliségükben is magasra felszárnyaló gondolatokkal minden pillanatban szemben állnak az őket felszámoló kijelentések: az, hogy a világ eddig még nem hullott szét, annak tulajdonítható, hogy az anyag érzéketlen a nevetségességre( mi a sors, ha nem egy vénasszony-teológia istensége( az unalom az identitás korlátlan győzelme( a szépség metafizikai akadály a megismerés útjában( Sorolhatnánk vég nélkül ezeket és az ehhez hasonló kijelentéseket, de mindezzel csak egy kései romantikus (költői) szenvedés-cinizmusára világítunk rá.    Hiszen mi a következő kijelentés, ha nem költészet és teljes üresség? A mindenséget nem a Nap világítja meg és nem a sugarai hevítik föl, hanem a mi vérünk( A hitvány égitest sugarait vérünk égő cseppjei helyettesítik; szikrák áramlanak testünkben csakúgy, mint a térben( A lélek pedig, a vér kólikás virága, fölizzik és elenyészik az utolsó fellángolásban. Mi ez, ha nem költészet és üresség? A lélek üressége tomboló üresség: így érthetjük meg azokat az embereket, akik temérdek könyvet írtak arról, hogy belső ürességük még nem apadt el teljesen( Mármost, előttünk a hiányzó (vagy lehetséges) maszk: Cioran, aki költő, és aki tomboló, ijesztő és fájdalmas ürességĽ

KALANDOZÁSOK (részlet)        Húszévesen a nagy emberekben a prófétát szeretjük, az ihletet, gyarlóságot, lendületet és a belső ittas állapotot. Később ez a fajta tépelődés múlandó és kínos számunkra, hiszen ellentmond a kiábrándultság tanításainak, az ésszerűség szigorának. Van-e üresebb elmélkedés, mint a Nietzsche-i, annál, ahogy ő szemléli a másik embert, elemez más kultúrákat vagy más értékeket? Vagy homályosabb és bizonytalanabb gondolat, mint a szabadság eszméje a német romantikában? Rousseau olvashatatlan, mert a jövőben élt; Kant érdektelen, mert az erkölcsöt ésszerű alapokra helyezte; Shelley páratlan a panaszkodásaiban, viszont kozmogóniája miatt elviselhetetlen; Dosztojevszkij mindent fölülmúl megoldhatatlan, ránk erőszakolt kérdéseivel, de hatástalan, amikor Jézusról beszél.    Felnőtt korunkban kialakult nézeteink függetlenek a fejlődés csapdáitól; világlátásunkban illúzióvá lesz az időfunkció. Megannyi alkotónak a lényegi újba vetett hite ma már gyerekesnek tűnik, ellenőrizhetetlen, és senki sem veszi górcső alá. Hitelesnek véljük viszont az alkotók negatív vonásait: rácsodálkozásukat az elkerülhetetlenre. Minket az érdekel, hogy a szerelmet, az eszményképeket és a halált illetően miként vallottak kudarcaikról; és az, ahogyan rögvest elsüllyednek az ismeretlenségben vagy a meddő különcködésben akkor, amikor valamire rájönnek. A gondolkodó hivatása, akár a költőé, az, hogy legyen megdönthetetlen és megmásíthatatlan, akárcsak a dolgok természete, és nem az, hogy kifejezze javító szándékát, javaslatokat tegyen, netán eszméket hirdessen. Shakespeare nem avulhat el, mert az engesztelhetetlen természetet tolmácsolja, amely céltalan és eredménytelen alkotás vagy rombolás. Az, ami ködösíteni próbálja a halált, csupán történelmi létre jogosult. Az "idealisták" nemes és megkapó tünemények, de hamar eltűnnek délibábos világukkal egyetemben, a szkeptikusok viszont szembeszállnak az idővel, mert kétkedéseik, ha az idő el nem nyeli azokat, örökkön örökké fennmaradnak. Ezzel magyarázható, hogy Nietzsche miért vált túlhaladottá minden szinten, leszámítva a magány gyötrelmeit és büszkeségét, a tagadást, némely prófétaellenes eksztázist, néhány gondolatát a betegségről és katasztrófáról...    (fordította: Farkas Jenő)