Venyige, sült alma, forralt bor        A voltnak mára kialakult egyféle stilizációs hendikepje. Mintha mellé akarna beszélni az ember. Mintha hazudna. Mintha anno nem lettek volna Karácsonyok. Ünnepek. Nem jutott volna. Pedig igen. Pedig ott rezonálnak a gyomorban. Illatok, színek indítják, mert kell, hogy valami indítsa. Józan magyar nem ünnepel régi ünnepeket, van gondja-baja éppen elég. És vannak újkeletű ünnepei is. Nincs mit forgatni, nézegetni a régieken. Nincs mit merengeni.    De amikor kéretlenül bevágódik, lerombol minden zűrös napi ügyet. Pirosan fénylik és fehéren ragyog.        Nekem, nálam, bennem a fenyőállítás-díszítés napja a borillat. A forralt bor fahéj- és szegfűszegillata, ahogy mákszemnyi buborékokkal kipezseg a fémbögréből. Nem tudni, miért, de éveken át úgy alakult, amikor még kis srác és karácsony, átkerültünk (talán küldtek, talán mentünk, mert miért ne mentünk volna) a szomszéd utcában lakó öregekhez. Mindig hó. Emlékszem, mindig hó. Lapátolunk. Jó lapátolni a térdig érő havat. Ki érti? Hógolyózunk. Fázik a kéz.     Lefagynak az ujjak. És jó. Ki érti ezt? Egymás nyakába rázzuk az elérhető ágak zúzmaráját. Meg a sajátunkéba. Rugdossuk a karcsúbb akácfákat. És jó. Azután be a konyhába. A konyhában öregapám forró, fűszeres forralt borának aromája. Sűrű, édes illat. Mint függöny. A konyha szagába lépni, belépni egy függönybe. A szikrázó hidegből másik dimenzióba.    Hideg vízben megmosni a vörös kezeket. A vas fölött melengetni. Az átázott bakancsok - a mindig átázott bakancsok - be alá.    Azután kapunk egy-egy nagyobb sült krumplit a sütőből. Úgy nevezik: kutli. Forró krumplit. A markunkba. Gül Baba    Azt a gyerekember két kézzel összefogja. Aztán meg lehet pucolni. A sült Gül Baba héján - a Gül Baba nevű krumpli a kutlik sztárja (ma nem tudom, mi, azt sem, létezik-e egyáltalán sült krumpli) - mindig van égettebb, sötétebb rész, ahol a krumpli belső ragaszkodása nem engedi elválasztani a testet a héjtól. A héj alatt barna és rózsaszín. Ezek a elemek így maradnak. Egyben. Azután is, hogy megkapjuk a tányért a fehérszalonnával. Máskor villával, disznózsírral.    Karácsonykor libazsír. Libamáj. Öreganyám adagolja. Rá a még mindig gőzölgő, forró fehér krumplira. Nézzük, ahogy omlanak a zsírcsúcsok - a kézzel két vagy négy felé tört - krumplik közé, ahogyan kiolvad, mutatja magát a zsírba dermedt libatöpörtyű. Ekkor derül ki, melyikünk mihez jutott.    Azután összetörjük. A megpirult ropogós krumplihoz illeszkedik a ropogós töpörtyű. Piros hagymával. A hagyma széles csíkokra vágva az asztal közepén egy katonai fémtányérban. Nem szabad villával szedni. Csak kézzel.    Ülünk, falunk. Csupa koleszterin, mifene. És jó. Öregapám a tűzhely és az ágy között farag valamit. Kosarat köt. Szakajtót. Valamit mindig. A tűzhely hideg szélén hamutartója füstölög. Töltényhüvely a második világháborúból. A lefűrészelt talp. Amikor tüzet rak, kicsap a füst. A hideg lenyomja. Vagy a szél. Vagy a köd. Aztán kapunk egy sült almát. Bőralmát. Talán sütni való bőralmát. Talán nem.    Azután újrarendeződünk. Sorban elhelyezkedünk a sámlijainkon. Metszőollóval darabokra vágjuk a színből beszállított venyigét, húszasával rafiaszálakkal összekötözzük, és rendben, mint a téglát, felsorakoztatjuk a fal és a tűzhelyoldal közé. Egy köteg venyige egy tűzrakás. Csináljuk, ügyeskedünk. Jó. Nagyon jó. Kapunk egy-egy kisbögre forralt bolt. Fehéren pezseg. A szomszéd ucca    Azután csak otthon. Nem tudni, hogyan, de otthon vagyunk. Jézuska éppen elment, hallottuk a csengőt, ahogy mentében rázta. A karácsonyfán gyertyák lobognak. Vattaszöszök és habcsókkarikák. Csillagszóró. A félhomályban a csomagok. A cserépkályha tetején fenyőág, a fenyőillat minden betakar, de nem nyomja el a forralt borét, egyesül vele, összeáll. A kályhaajtó nyitva, kilobog a tűz. Ülünk a csomagok között. Jó. Nem tudom, mit hozott Jézuska, csak azt, jó. Jó nagyon.