Anyuci! Elég különös nekem téged itt köszönteni,több okból is. Először azért, mert úgy gondolom, hogy ha ezeket a sorokat bevésném egy fába a Várkertben, előbb találnál rá, mint itt az interneten. Azért bízom benne, hogy itt is megtalál Téged. Hát, anya, Isten éltessen! Tudom, nem szereted a felhajtást - "csak egy sms-t, semmit, úgysem érsz rá, próbálsz!" - Igen. Próbálok. Már én is. Ki gondolta volna? Mindenki. De tudom, hogy Te már kicsi koromtól nagyon tudatosan színházi szellemben neveltél. Az öltözőben feküdtem pár hónaposan, a szünetben jöttél megszoptatni. Tejes lett a jelmezed. Erre nem emlékszem, mondták. De arra emlékszem, hogy a fegyelmet megkövetelted a próbák alatt. Nem is nagyon kellett rámszólni, csendben lestem mindent, ami a színpadon történt. Ha pedig nem a takarásban, hanem a nézőtéren ültem, akkor soha nem bírtam ki, elárultam a mellettem ülőknek, hogy - "Az ott az anyukám, Lázár Kati!"

Egészen kicsi koromtól bíztál az ízlésemben, kikérted a véleményemet. Mind a mai napig. És ez fordítva is így van. Ha elmondod a benyomásod egy előadásról, én nem igazán tudom máshogy látni. Különös, hogy mennyi mindent örököltem Tőled. Máté Gábor (volt osztályfőnököm) meglepődött az első órák egyikén, amikor azt sem tudtam, még mi van, de már úgy morogtam, fordítgattam a fejem, dobbantottam a lábammal, mint Te, ha valamilyen jelenet nem tetszett. Sokban hasonlítunk. Ezért is nehéz néha együtt, de pont ezért tartozunk mélyen össze. Egyre többen mondják, hogy mennyire hasonlít rád az arcom. Ennek rendkívül örülök, mert emlékszem, amikor felnéztem rád, gyönyörűnek láttalak. Most már Te nézel fel rám,és remélem,hogy gyönyörűnek látsz.

Jordán Adél