|
Erkel Színház, 2002 Májusa.
Aida II felvonása után meghatottan panaszkodsz:„Sacerdote, io resto a te!
Bárcsak egyszer, egyetlen egyszer, el tudnám énekelni. Ahogy odafent marad az A-n….”.
S bárcsak egyszer, egyetlen egyszer megadatná nekem, hogy elénekeltessem; Tanár úrra a
Vissi d’arte, az illik jobban, mert a teljes odaadás, a színház iránti szeretet, a tévedhetetlen emlékezőképesség, mind-mind jelen van szeretetteljes atyai pillantásában, téveszthetetlen
gesztusaiban - mondottam magamban én.
Már egy éve, hogy otthagyta a karmesterképzőt, de rajtunk hagyott bélyege mély. Most is - igaz,
két Verdi felvonás közt és, szokása szerint, kotta nélkül-, Liszt második zongoraversenyéhez
tesz technikai javaslatokat lelkesedve, akár egy gyerek: „…ott pedig, át lehetne menni kettőbe…”
|
