Anna Freud, ordíts, te állat!            (Zsigerek. Jean Genet A cselédek című drámája nyomán)

Nyöszörgő, szaggatott szaxofonszóló feszíti a nézők türelmének húrját – a színpad még sötét, de már tapintható a feszültség. A fény fokozatos erősítésével két lányalak ölt testet: hasonlóak, kombinéjuk is azonos, a megszólalás pillanatában viszont nyilvánvalóvá válik a hierarchia. A szolga öltözteti úrnőjét, aki megalázón kifejezi a “konyhaszagú” érintéstől való irtózatát. Viszonyukról alkotott kezdeti képünk mégis megrendül, mikor a cseléd akarata érvényesül, s dialógusuk újabb és újabb elemei árulkodnak kapcsolatrendszerük megbillenő összetettségéről. A behódoló testtartást gyilkolni tudó szemvillanás kíséri, a “madame” verbális agresszivitása mögött viszont egy riadt kis állat remeg a vádjait egyre határozottabban cáfoló cseléd fölülkerekedése nyomán. Aztán egy óracsengetés végképp felborítja az erőviszonyokat, ekkor értesül róla a néző, hogy az úrnő szerepét is egyik szolgálója játszotta. Ismétlődő rituáléjuk célja, hogy elegendő bátorságot (rutint) gyűjtsenek a Madame meggyilkolásához. Archetipikus ceremóniájuk (a vadászat sikerességéért előre elpróbálják a szétmarcangolandó áldozat elejtését) azonban kudarcra ítélt a vágy és gyűlölet azonos tárgya miatt. Imádják asszonyukat, s örömet lelnek a megalázottságban, ugyanakkor vetélytársként gyűlölve félik, hozzá akarnak felemelkedni, kifosztva lerántani, ha úgy ledönthető a bálvány.

A darabbéli apró jelenetével ellentétben az előadás során meg sem jelenik a Madame – telefonon adják át neki kiszabadult szeretőjének üzenetét –, mintegy szimbólummá válik, s eltávolítja az értelmező figyelmét a konkrét gyilkossági kísérlettől. Nem lényeges a személye a rendező számára, s a cselédsors sem meghatározó, hiszen Genet maga is leírta, hogy nem egy társadalmi réteg bemutatása foglalkoztatta, hanem a szerepjátszás során odavesző identitás megtalálásának lehetetlenségét boncolgatta. És a zsigeri gyűlölet természetrajzát.    Gerzsenyinél egy elsötétített, dinamikus zenével kísért álomjelenet értelmezi még az előadás címéül választott Zsigereket, mikor Solange felvágja a hasát egy ágyon, s Claire kis tálkákban odateszi a beleket-szerveket a közönség elé. Oly kéjesen–csábítón tekint ekkor a színésznő, hogy komoly kísértést érzek “belépni” a műbe, hadd lássam, elpróbálták-e, mi a teendő, ha valaki elfogadja a véres nászi ágyról sugárzó felkínálkozást. A szövegből elő-előtörő szexuális fantáziautalások (a tejesemberre) nyíltan kitörnek, s a kezdetben számomra nem érthető gyümölcsevéshez is ekkor járul valamiféle hasonló (bekebelező) funkció. Virágoltár helyett almák Zavarukban, pótcselekvésként esznek, mintegy orális kielégülést szerezni, képletesen felfalni az ellenfelet, aki valójában testvér, egy másik test azonos, mégis komplementer személyiséggel: testfél. Ahogy az általuk megformált Madame is önmaguk része, hol egyikük, hol másikuk játssza szerepét. S mivel nekik csak saját maguk élettársuk, egymással osztják meg ágyukat a cselédszobában, nem adatott meg a „mindennapi betevőjük”, a Madame-ot is megfosztják szeretőjétől. Ám mikor a Monsieur kiszabadul börtönéből, alapjaiban rendül meg létviszonyuk, s torkollik tragédiába. A Madame személyében ugyan nincs jelen, a díszlet révén mégis mindenhol ott van: a záróképben felépítik (a tükörre!) a színpadi kellékekből: a felfordított mosdókagyló mellet formáz, a száj alakú kisasztal, a lábakká váló székek együtt adják ki bálványukat, melybe kapaszkodhatnak. Visszamenőleg gazdagodik jelentéssel az (anya?)ölre emlékeztető – de ruhával-lepellel takarása miatt csak a befejezéskor megfigyelhető – székekben kucorgás. Egymás verbális megalázása közben az nyújt parányi védelmet, saját maguk azonban nem képesek az anyaságra, hiszen azt a bűnbeesés előzi meg, s hiába próbálják meg elkövetni a bűnt ismétlődő szertartásuk során, a már heteroszexuális kapcsolat kialakítására képes Madame betoppanását jelző csengetés (a biológiai óra? :) mindannyiszor megzavarja őket. “Fiam”-nak szólítja őket a Madame, s néha ajándékot ad, de micsoda anya, ha nem akarja megosztani a nemiség titkát?! A háttérfüggöny nem nyílik szét, csak meglebben, s az ajtón sem juthat át senki, nem készültek fel még mentálisan a deflorációra.

Gerzsenyi első rendezésével a történetszál redukálása mellett a figurák érzésvilágának körüljárására helyezte a hangsúlyt, ám ez gyakran pusztán a mimika és cselekvés kontrasztjában jelentkezett élesen. A Madame mellőzése nyomán elvész annak lehetősége, hogy a hazatérő úrnőnek cselédei előtti melodramatikus szerepjátszását összevessük a korábban róla festett képpel, viszont a tükör középpontba állítása kárpótol ezért. Az emberléptékű színpad közepén található hatalmas üveglap kitüntetett jelentőségű, egyszerre tükröződik rajta a két szereplő, amikor elhalad, vagy megáll előtte, ugyanakkor átlátszó is, így a két oldaláról egymásra tekintő alak sikeresen szemlélteti a hasadt személyiség énideál iránti sóvárgását. A tükör mindenhol ott van, figyel és szembesít. “Elegem van ebből az ijesztő tükörből, mely úgy veri vissza a képemet, mint valami rossz szagot. Te vagy a rossz szagom.” Talán ezért nem is annyira hangsúlyozott az előadásban, hogy a két cseléd testvér – a húgocskám megszólításból ez számomra nem volt evidens –, látnak valakit, aki gyűlöli őket, s akit ők is gyűlölnek. Mindenkit gyűlölnek. A szereplőket felemésztő indulatok önmagukban gyökereznek. “Látom magamat az arcodban, és látom, milyen pusztítást végzett az áldozatunk!” Reménytelenségében Solange talán úgy érezi, a leszámolással végre megtalálja önazonosságát, s az ezt felismerő Claire hajlandó meghozni az áldozatot, leveszi az indulatait is jellemző vérvörös ruhát, s kiüríti a “méregpoharat”, mely a (keretes szerkezetű) előadás elején még közös kiútkeresésük eszköze volt. Már nem a másikban akarja megölni önmagát, hanem a szabadság és önmegvalósítás legteljesebb fokaként saját létét felszámolva lép ki az ördögi körből. Nehezen eldönthető, hogy a játékból kilépve szólal meg, vagy csupán újabb játékba kezd, a szereplők átlényegüléseit, tegeződés-magázódás változásokkal kísért kizökkenéseit követő a szaxofon azonban ekkor már hallgat, tehát a fullasztó légkör megszűnt, egyszer s mindörökre.        Sickboy

Képek az előadásról: http://oktatas.matav.hu/media/public/bea/jok.zip    Gerzsenyi Bea életrajza: http://mokk.bme.hu/emberek/gerzsenyi/cv.html            A cselédek egyéb előadásairól olvasható kritikák:        http://www.vigszinhaz.hu/html/cseledek.htm    http://www.haon.hu/hajdu-bihar/hajdu-bihar-25375.shtm    http://www.sugo.hu/s_bemutato/bemutato_cseledek.htm    http://www.moriczszinhaz.hu/oldal.php?o=archivum&kod_darab=142    http://observer.szinhaz.hu/2001-01-18-2.shtml    http://www.co-story.org.yu/030.html    http://www.artpont.hu/kritik0701.html    http://www.es.hu/old/0105/kritika.htm            Papíron Genet-ről:    Lucien Goldmann: Genet színháza: szociológiai tanulmány. = A dráma művészete ma : írók, rendezők, kritikusok korunk drám ájáról / szerk. Ungvári Tamás ; [ford. Bátki Mihály et al.]. Budapest : Gondolat, 1974. 306-323. pp.    Kristó Nagy István: Abszurd dráma és „új regény”. = Regények, drámák, remények. Pillantás az élő világirodalomra / Kristó Nagy István. Budapest : Magvető, 1971., 163-169. pp.    Magyar Ferenc: 20. századi drámák : műértelmezések. [Sopron] : Hillebrand Kft., [1996]. 50-53. pp.    Mihályi Gábor: Végjáték : A nyugat-európai és amerikai dráma huszonöt éve : 1945-1970. Budapest : Gondolat, 1971., 437 p. (367-380. pp.)    Sz. Szántó Judit: Kitérő és példa: az „abszurdok”. = Valóság és dráma Nyugaton / Sz. Szántó Judit. Budapest : Színháztud. Int., 1962., 5-15 pp.