A maconi gyermek

Nem vagyok megnyugodva és nem csak azért, mert nem tudom hogyan privatizálják majd Irakot a különleges erők, hanem, mert iszonyú képek jutnak el hozzám. Az információs szupersztráda, - ami miatt már nem létezhetnek totalitárius rendszerek, meg, aminek köszönhetően megcsappant a világ légi forgalma – ugyanis nem nyugszik és küldi-küldi a borzasztó, be nem mutatott képeket, srapnelek által lefejezett és szétlőtt csecsemőkről. Ezt egyszerűen nem tudom elviselni. Nem is emberi. A Spielberg dokumentumfilmben pár napja egy idős amerikai zsidó nő arról beszélt, hogy emlékszik, amikor a nácik Buchenwaldba menet vagonokhoz csapkodták a kisdedeket, köztük az öccsét, és hogy nem szólt többé Istenhez. Akkor azt gondoltam, remélem, hogy a pokol legmélyebb bugyrában életlen kisollóval vagdossák le a tökeit annak, aki ártatlan gyermekeket öl, közben sósavval locsolják a sebét. A fájdalom pedig, ami a kicsiknek egy pillanat volt, nekik legyen egy örökkévalóság.        Átkozott legyen az a politikus, amelyik a tizenkilenc éves állampolgárait egészségbiztosításért cserébe háborúba küldi, hogy célt tévesszen, átkozott legyen az öngyilkos merénylőt nevelő anya, az anyákat felbujtó diktátor és az a nő is, aki ma részegen Zalában megrugdosta lánygyermekét a West Média Hírügynökség szerint. Miért gondolja bárki, hogy egy gyermek az övé, ha a világra hozta is? Miért kell a kölöknek megfizetnie?        Mondanék vidámabbakat is, de ezek a képek nem hagynak nyugodni.    Miért lehetnék hálás? Hogy fővárosunkban, ahol a hajléktalan szállókon különös vírusok ütik fel a fejüket, a hetvenes évek avandgarde művészei, a váltani képtelen aggastyánok nyavalyognak váratlan kultúra gyanánt? Hogy a fiatalság által rajongott sztárok fiatalokat rontanak meg? Hogy kedvenc lapom és identitásom, nem képes lépést tartani a trendekkel? Hogy még vannak emberek az úgynevezett modern világban is, akik a tulajdonuknak tekintenek más embereket? Hogy kivonták a forgalomból a Concorde-ot és ezzel tulajdonképpen visszalépett a technikai fejlődés a repülésben? Hogy mostmár biztos, hogy soha nem próbálhatok meg New Yorkba repülni három óra alatt egy kecses gépmadárral, ami egy nappal azután gyulladt ki a párizsi reptéren, hogy én hazajöttem onnan? Hogy az űrprogram is befulladni látszik, tehát nincs menekülés a Földről? Hogy lélekrablók kongatják a lélekharangot?        Na jó, elég gótikusra sikeredett ez a napló. Éljetek érzékenyen, csak annyit mondhatok búcsúzóul.