Vitéz György hetven éves

„Elhatároztam, meghagyom az embereket balhitükben s öregember módjára fogok viselkedni. Tükrömbe nézve én tudom az igazságot. Nemcsak hogy elfogadom a felkínált ülőhelyet, hanem rosszallóan stírolom azokat, akik nem elég gyorsan ugranak föl. Sürgősen megtanultam dohogni(() Sétabotot kölcsönöztem egy barátomtól, s sorállásoknál előrecsörtetek, majd hirtelen, megjátszva a törékeny aggot, barátom botjára támaszkodva, kétrét görnyedve, levegőért kapkodva érek a pénztár elé, hogy az utolsó proszcénium páholyjegyet megkaparintsam. Igen, megvannak az öregség előnyei.”    Így a hatvanöt éves Vitéz György az öregedéshez való viszonyáról, öt évvel ezelőtt, amikor még nem gondolt arra, lesz hetven is. Ironizálgat szelíden, és jót vigyorog magában saját magán. (Rajtunk?) Teheti, hiszen az avantgárdok különös emberek. Nem öregszenek. Jól is néznénk ki, ha az élgárda totyogós, orrukat törlő vénemberekből állna. Kik menetelnének akkor mögöttük, ha elöl remegő fejjel élaggastyánok botozgatnának? Mert Vitéz avantgárd, akkor is, ha az avantgárd kiveszőben lévő avítt magatartásforma (Papp Tibor, a párizsi guru definiálja az avantgárdot magatartásformaként) sokak szerint, az utolsó dinoszauruszok egyike, akik méltósággal várnak a nagy meteorit-becsapódásra.        Magányos avantgárd. Nem tudom, van-e ilyen. Vitéz Györgyre ez a kategória illik a legjobban, tehát kell legyen. Montreálban, a Grand Blvd-on lévő árnyas ház csöndjében írja kemény következetességű műveit, miközben a csapat, a nagy és a kicsi elszéledt-fogyott mellőle, szétszivárgotak a társak, megszűntek a közös bulik, hazatértek, akik azt hitték, haza lehet térni. Nincs már nyugati magyar irodalom, csak annak a töredéke, múltja és emléke, nincs már Magyar Műhely Párizsban, csak annak méltó színvonalú magyarországi utóda, nincs már Arkánum, utód nélkül nincs, és nincsenek a közvetlen társak, nincs az élők között, Bakucz József, Baránszky László; Kemenes Géfin László is meghalt pár évvel ezelőtt (posztumusz művei a Versek Jolantához című közelmúltban megjelent kötetben); András Sándor, az utolsó élő harcostárs Nemesvitán, Dr. Géfin László, a csoportosulás ideológusa Hollandiában.        De Vitézt ez ugyanúgy nem látszik zavarni, mint az öregség (másokat) fenyegető közelsége. Nagy elszántsággal és munkakedvvel dolgozik, közben utálja, ami itthon történik az irodalomban, elviseli a méltatlan visszhangtalanságot, kiröhögi a magyar glóbusz mind tarthatatlanabb kánon-cirkuszait. Kívül van, de nagyon is benne, szidja megállás nélkül, de félti és aggódik érte. Nem hetven éves hévvel – és nem hetven éves szívvel. Sokat lehetne, kéne tanulni a Missa Agnostica, a Jel beszéd, Az ájtatos manó imája, a Haza Tér És alkotójától. Szakmát, hűséget, összeszorított fogakkal-létezést, derűt és állandó önreflexiót. De leginkább azt, hogyan kell fiatalon élni – ahogy egy koraavantgárd, Rimbaud mondja – mindenáron.