Vitéz György: TÚLÉLTEM Barátaim, talán ti megbocsáttok, mivel nem lettem hős, sem krónikása nagy tetteknek. A szó csak hűvös mása lenne az egyszermindörökre látott élettelen és élő szenvedésnek, mely házat dúlt és haldoklóba markolt. Nem én sajogtam... Ami kín s harag volt, rajtam kívül égett el, amíg égett. Rágós és csüggeteg szavak ezek. Átnéznek rajtam értük a halottak, az élők furcsán nyújtanak kezet s a Hangtalan Kérdést is egyre félem: Hogy sáfárkodtál ama nagy napokkal? Mert így kell felelnem sután: Túléltem. 1957. szeptember

Van-e vadkan Kanadában? aTom        Vitéz György: Haza Tér És            Jelenkor, Pécs, 1998.        „Köszvény, Guta, Mamlasz, Szarszag, Hülyülnek.”    V. Gy.        Milyen öröm is kézbe fogni egy jó könyvet a mai háborús órán, amikor már az egyetlen akasztófáravaló folyóirat is azt fontolgatja, hogy a „felhívjuk olvasóink figyelmét arra, hogy az anyázás egészségtelen” mottót felveszi a kolofonba. Ez már csak azért is derék dolog, mert a könyvet a derék Jelenkor Kiadó adta ki, aki mindig is a derék jó írók és költők, az élő irodalom derék barátja volt (és lesz még remélhetőleg sokáig a kritikusok nagy örömére). Ilyen esetekben a kritikus végre kiléphet egy kicsit tanult szakmájának ördögi köreiből, és elmélkedhet, esszélkedhet meg publizhat, ahogy tetszik neki, mert nem fél attól, hogy kollégái megfenyegetik a szakmai alázat nevében.    Vitéz Györgyről e kötete alapján bizton állítható, hogy a jelenlegi kurátorok fejében máris úgy jelenik meg, mint aki tutira beérik József Attila-díjra, a fiatal költők díjára, már a kétezres évek első harmadában-felében. Erre ad biztosítékot az a tény is, hogy az irodalom-rendőrségtől kapott adatok alapján tudható, Dippold Pál már az idén megkapja, igaz, ő már állítólag látott rozsomákot, meg a Lyukasórából is kinyomta az öregeket a fiatal irodalom nevében, s politikailag is elég semleges, nem úgy mint Vitéz, aki a szocializmus utolsó 33 évét távolról szemlélte és piszkálgatta társaival együtt a kurátorok szerint említést sem érdemlő ARKÁNUM folyóirat hasábjain.    A Haza Tér És cím egyik olvasata (az optimistább) ellenére nem jelenti azt, hogy Vitéz György megérkezett volna a magyar irodalomba. És milyen jó, hogy nem. Így legalább elmondhatják néhányan, hogy van még egy igazi emigráns költőnk, aki a végsőkig kitartó partizán módjára hadakozik a régi rend ellen. A konzervativizmus, a szemforgatás, gerinctelenség ellen. Korunk talán legtisztább, legromlatlanabb és legnemesebb avantgárd gesztusát is jelenti ez a könyv sok erénye mellett. Vitéz 60 fölött sincs rászorulva, hogy jópofizzon meg visszafogjon az arcából, ő így tud csak költő lenni, és neki ez mindennél fontosabb. Legalábbis ez derül ki a kötetből.    Négy ciklus, négy remekül megszerkesztett best of-válogatás a múltból és főleg a közelmúltból. Illetve nem egészen, mert számos fontos darab hiányzik, inkább a versek végén megjelenő évszámok hozzák elő a válogatáskötet-érzetet.    A nyitóverse ennek a kötetnek csipőből a porba nyomná a Kossuth-díj dicső történetében kitüntetett költők 95 százalékának teljes életművét, ha foglalkozna ilyen alantas dolgokkal. A vers egyébként annyira frankó, hogy az anekdota szerint egyik ismert költő-szerkesztőnk, amikor megkapta kéziratként, s azt olvasatlanul zsebre gyűrve a vörösboros és whiskys palackok rendezgetésébe kezdett, másnap a zsebébe nyúlva azt hitte, hogy azt ő írta, csak megfeledkezett róla, és oda is adta gyorsan egy azóta már legendássá vált folyóirat szerkesztőinek közlésre, akik le is hozták annak rendje és módja szerint, mint nem-Vitéz-verset.    Tehát Elégia. 56-os vers, csak ez valahogy hiteles is, 58-ból. Hexameterekben, hibátlanul és korszerűen.        „Emlékezz, szántást bontó, süppedt magot őrző,    megsirató évszak, nézz vissza a nyitva felejtett    szempárokba: hiszen csak a jégcsapok könnye szeretne    fölszáradni, s a még szikkadt testű kicsi ország    homloka ráncai közt fénylő békére találni    reggeli harmatban s nagy cseppű, langyos esőben.”        Aztán jön az Érzelmes utazás többi megérkezésre érdemes állomása, az Ars Poetica Novissima, a Padlás, az Esztétika, a Futottak még…, a Kor, a Kilenc töredék és a többi, egytől egyig Vitéz életének fontos korszakait megidézve. A féktelen játékosság a nyelvvel, a Vitézesen spéci felsorolástechnika, az asszociációs sorok deviáns tobzódása. Úgy, mint mindig: természetesen.    A megalapozás után a mitikus jelentésháló arkánista szerephez juttatásának gyakorlata következik: a Metamorfondírozások-ciklus a Missa Agnostica kötetből már megismert és megérteni vélt, lenyűgöző erejének agresszióját, önként és dalolva vállalt húzását idézi meg kivételes szuggesszióval.    A költészet halála című nyitány olyan, amilyennek a kilencvenes évek új költészetének kellett volna lennie: kíméletlen és bátor, megalkuvást nem tűrő, szép és új, tiszta, vagyis vers.    Csapongva az egyenként öt oldalt érdemlő versek között a szem csak egyet tehet: nem törődik a kötettel, logika nélkül leragad például a Hármasoltárnál egy pillanatig, és idézésre ingerli a kezet, pedig ezzel csak fogy a szűkös és drága hely:        Várat épít magának Kékszakállú    magára haragítja    a várat magára rontja Kékszakállú    várat magára    öklüket rázzák a kőmívesek    Téglák és vakolat alól    kikecmereg Judit triumfáns    Judynak hívják ezentúl    kivándorol Velencéből    hirondella hirondella    ki rendelte ki rendelte?        Aztán gyanakodva a jóra, máris a Kozmopolita (költészet) kerül sorra:        Nem szégyellem, nem is bánom,    hiszen ha bánnám, ha szégyellném,    ez az iromány akkor se magyaros,    vitézkötéses, bocskays,    ősi nyolcas, ősi hatvankilences;    villamosok és szeretők numerái – nem    rímel, nem asszonánc (disszonánc!), nem lüktet, nem liheg,    nem jósol, dorgál, mennydörög, nem int, nem ágál    a világot jelentő földvári deszkákon;    nem hős, nem költemény (kőtemény),    csak szöveg (csak szövegel),    csak beszél, csak beszélget,    szól, szólongat, nem magyaros, nem bánom –    utolsó bánom Zrínyi – ő se volt magyaros,    csak magyar – van valami különbség – oszt’ ő is megjárta;    hogy mondhatnám el – és kit érdekel,    mikor Schwechatban sorban álltunk a gépnél,    és azt kérdeztem, van-e vadkan Kanadában    (mert akkor oda nem) – de ezt már csak magamnak -.    S valóban; kinyílt előttem Isten állatkertje    Bonavistától Vancouver szigetéig;    This land is your land…        This land is not my land. Never was.        A negyedik ciklus (Na mi újság, Wágner úr?) Pokoli ötlet című darabja (már a cím is zseniális) a maga euforikus pimaszságával végleg a földbe döngöli az atomizmust kedvelő ex-recenzenst. Ezt a könyvet nem szabad körülírni, ezt olvasni kell.        Mi újság a pokolban, Félix Edmundovics?    Kik a nemrégen érkezettek? A törzstagoknak hogy ityeg a figyeg?    A fölpattogzott seggben megül-e még a villa?    A fekáliában megtanultak-é úszni    az egyházi méltóságok, a koronás fők,    a drága Adolf    s barátja, a treue Heinrich?        Lám, itt fürdik be a maszatos történelem.        A hosszúversek aktuális atyja nem nyugszik, nem lankad, nem szólongatja a honoráriumfizető múzsákat, csak ír rendületlenül, és hisz valami olyasmiben, aminek a lehetetlenségét fogalmazza folyamatosan.    A punk és hardcore stresszes harmóniája lehetetlenné teszi a rendet – a méltatás is pogóba fullad. No future. Vagyis csak keveseknek.     iv.hu /Vitéz György: Haza Tér És - aTom: Van-e vadkan Kanadában? - IV2/125.