A Palatinus kiadó felolvasóestje a Műcsarnokban

Még nem szokta meg a szemünk a látványt, ahogy egy derűs napsütésben fürdő városképnek fordítunk hátat „az esti program” kedvéért, mondjuk a Műcsarnok bejáratánál – de a jóba hamar visszarázódik az ember. A most beállt nyári időszámítás kétségtelenül az élet könnyedén elviselhető részletei közé tartozik, sőt néhány héten belül akár a címben – félrevezetően – megemlített strandon, fürdőruhában is összegyűlhetünk irodalmi estet tartani, de ne szaladjunk annyira előre. Ma még kabát kellett és őszi cipő.        A Palatinus kiadó szokásos évi díjátadó-felolvasó dzsemboriján megtelt a Műcsarnok alagsori előadóterme. Fél óra alatt sikerült mindenkinek elhelyezkednie, a „bennfentesek” italt is hoztak be magukkal, volt miért. Háy János is csak egy pillanatra tudta felhívni magára a figyelmet a pódiumon lévő asztal éktelenül zajos tologatásával, aztán a rég nem látott barátok beszélgettek tovább. Végül a teljes elsötétítés váratlansága és Bódy Gábor vizes – kígyós - meztelen nős videója vágott rendet a sorok között. Ugyanilyen meglepetésszerűen harsant fel a filmetűd után a White Woodoo törzsi (afrikai) dobszólója. Ez a két show-elem szedálta a hátsó sorokban randalírozó gyerekeket, ami később a verseknek és tárcanovelláknak már kevésbé sikerült.        Háy János, a Palatinus főszerkesztője köszöntött minket, a gyengébbek kedvéért felskiccelte a kiadó profilját, eddigi legnagyobb dobásait és idei terveit, majd rögtön rá is tért a Palatinus-díj bemutatására. Nem untatott minket a részletekkel, így hamar megtudhattuk, hogy az idei év nyertese Pivárcsi István a Székelyföldi legendáriumért és Marno János A fénytervező című kötetéért. A borítékok rendkívül bonyolult kezelésében a kiadó másik főszerkesztője, Reményi József Tamás nyújtott Háynak elévülhetetlen segítséget, köszönet érte.

White Woodoo-ék melegebb éghajlatot felidéző produkciója után, mely később is meg-megszakította a túlzásba vitt verbalitást, elkezdődött a maratoni felolvasás-sorozat. Pódiumra lépett a Palatinus istállójának színe-java a „vén” csatalovaktól az épp csak befogott csikókig. Háy szólította őket, neki tetszőleges sorrendben. Az ifjú titán Kis Ottó nyitott egy novellarészlettel, neki nemsokára jelenik meg az első kötete, abból hozott ízelítőt. Poós Zoltán verselt hármat (Hűtő, Kötelező haladási irány, Esküvő), majd Nagy Gergely osztotta meg velünk egy régebbi, szürke Budapestről morfondírozó tárcanovelláját, de közben már hirdette a rendkívül szuggesztív Basszus címet viselő következő kötetét is.        Szálinger Balázs, aki „friss vér a kiadó vérkeringésében” (© Háy J.), a Királypuccsal és A nyommal próbált minket meggyőzni nemsokára megjelenő verseskötetének erényeiről, majd egy csöppet horrorisztikus kihallgatási jelenetet hallgathattunk meg Horváth Péter készülő új regényéből. Aztán dobpergés, én pedig kezdtem hiányolni a terem közepéből a körbetáncolandó tüzet.        Kőrösi Zoltán Nehézkedés című ars poeticája után Peer Krisztián kezdett séróból monologizálni. Utalt utolsó kötetcímének (Hoztam valakit magammal) máig ható politikai sikerére, aztán egy meghatározó japán színházi élményre, majd összegezte a végső üzenetet: „a vers nem választékos”. Nekünk jelenlévőknek is váratlan fordulat volt ez a mondat, de Peer rögtön alátámasztotta két saját példával: a Ne produkáld magad! és az Ilyen egy ötlet! című műremekekkel. Jóval komorabb volt Harcos Bálint választása: ő a férfi – nő – őrület problémakört ecsetelő három versével szerzett körünkben vitathatatlan érdemeket. Maros András Mai ember című tárcanovellája rángatta ki a közönséget a kollektív melankóliából, hogy aztán néhány percre újból a White Woodoo-é legyen a főszerep.        Az énekkel kísért dobszóló közben feltűnően sokan kimentek az előtérbe, ami nem lehetett véletlen, biztos valami zártkörű szeánsz kezdődött a büfé környékén. E sorok szerzője azonban bent maradt, és nem bánta meg. Nagyon erős mezőny jött: Kemény István, Térey János, majd Péterfy Gergely, a friss Palatinus-díjas Marno János, és végül Szilágyi Ákos. Utóbbitól meghallgathattuk a Sej nem a lét háza, csak egy pláza című, dallammal előadott levezető opust. Ekkor már nyolc felé járt, kitelt a lélektani másfél óra, búcsúztak a szervezők. Az előtérben a borospoharak fölött csoportokba verődtek az ismerősök, az est kötetlenebb felvonása következett, annak a végét azonban a mesélő már nem várta meg. * Fotó: Kennedi Tibor