ANYA ÖL

Hát a tegnapi kódolatlan report szerint gyanútlanul sétáló irakiaknak mostmár valóban tartaniuk kell attól, hogy hátbalövik őket. Ma sikerült az amerikaiaknak, mintegy 150 kilométerre Iraktól egy gyerekekből és nőkből álló autóban utazó társaságot lemészárolni. Nem álltak meg az ellenőrzési pontnál. Hát most vagy öngyilkos merénylők voltak, vagy nem volt jogosítványuk és féltek. Nem tudok már cinikusan gúnyt űzni sem ebből az egészből.    A BBC-n meg a ma született Szaddam bébit mutogatják, akire oly annyira büszke a palesztin kurvaanyja, hogy azt mondja, már most öngyilkos merénylőnek neveli. Nesze neked ANYA ÖL.        Na nekem ez magas. A gyerekeket az amerikaiak és a saját szüleik is legszívesebben megölnék és teljesen mindegy, hogy szánt szándékkal, avagy nemes cél érdekében, nem számít. Jeronimonak igaza van. A világ leginkább egy szurokszerű fekete masszára hasonlít és annál jobb minél előbb beleragadsz, vagy beleveted magad fejjel, hogy az öngyilkosok erdejében a Hárpiák rágják le a kezed, amivel eddig bármit is teremtettél.

Felborul a rend, ha volt egyáltalán. Néztem is tegnap az iraki állami televízión, hogy mit keres ott az iraki ellenállásra nem számító és amiatt megtorpant amerikai hadseregről beszélgetve Peter Arnett (fotóaz NBC nagy hírű tudósítója. A pasas teljesen kész van. Pulitzer díjat kapott az Associated Pressnek való vietnami tudósításaiért és ott volt 1991-ben az Öbölháborúban is a CNN stábjával. Persze ma kirúgták az NBC-től, pedig elnézést kért az amerikaiaktól, de gondolom neki ez számít a legkevésbé. Végigkövetett már néhány háborút ahhoz, hogy jó legyen a szimata és megérezze, mikor támad a démoncsorda. A démoncsorda pedig elszabadult ez kétségtelen. Ebből az erdőből most senki sem kifelé jön.        „Kétségbe esve keresem Idillt.” Történeteket hallgatok és történeteket mesélek azért is. Nem fogom még itt Budán azért is az összetört világot reprodukálni magamnak. Panka nevű órás snautzeremmel meglátogattam Hegedűs Zsuzsa szociológust egyik szomszédos hegyen, egy szomszédos kertben. Az ő kutyája Lady, angol szetter és annak ellenére, hogy szuka, összebarátkozott az én megátalkodott szabadságharcos ebemmel. Zsuzsa a demokratikus ellenzékről mesélt, meg arról, hogy milyen volt a hatvanas években okos, szép és fiatal nőnek lenni Budapesten. A kormány „kinn felejtette” őt Párizsban, ahol, mint szociológus a társadalmi mozgalmak újszerű vizsgálatába merült el és 84-ben térhetett haza először. Nem, mintha nem hittem volna a szociológia hasznában, de jó volt hallgatni a máig érvényes elméleteket. Megegyeztünk abban, hogy a társadalom ne csak a négy évenkénti választásokon fejezze ki a szándékait, hanem szóljon bele a törvényhozásba, kezdeményezzen diskurzusokat, mert az már régen rossz, ha mindent a politikusai tesznek helyette.

„A Civilek a Békéért egyik aktivistája, Baráth Pál április 1. és április 7. között a Parlament előtt éhségsztrájkkal kívánt tiltakozni az iraki agresszió ellen.” – Szép példája a társadalmi kezdeményezéseknek, még akkor is, ha tudjuk, hogy a Parlament simán megszavazná neki a „széphalált”.        Lehet, hogy megfáztam a Zsuzsa kertjében, úgy elment az idő, így forró vízben ülve fejeztem be Chaim Potok (fotó) utolsó regényét, az Óvilági embereket. Három történet, három Bronxban élő európai zsidó emlékei. A holocaust, a sztálini diktatúra és a modern Amerika természetrajza.    Vajon ez struccpolitika, amikor annak örülök, hogy vannak kertek, lesznek kerthelységek, kölkök, kutyák, növények, barátok és történetek. Az fontos, hogy mi írjuk a történetünket, ha már mások írják helyettünk a történelmet.