Március 22-23 szombat, vasárnap

Szombat        Nehogy azt gondolja bárki, hogy sikerült kialudnom magam az ominózus este után. Harminc felett a háború és a hajnalig tartó féktelen mulatozás megviseli az ember szervezetét. Az esküvőkről nem is beszélve. Utoljára talán a saját esküvőmön voltam a Gellért téri házasságkötőben. A barátnőm gyerekét vittem az apja önkormányzati házasságkötésére. Persze az apa is a barátom volt valaha, de nem tudom neki megbocsátani azt, hogy megnehezíti mások dolgát, ahelyett, hogy segítene rajtuk. Mindenesetre nagyon örült a kölöknek, a menyasszony is egész elfogadható volt, hasonlít a vőlegény anyjára, és a kölök sem visítozott egész idő alatt, hanem meg volt hatódva és egyfolytában, mindenkit férjhez akart adni, természetesen a saját anyját is. Na azt megígértem neki, hogy férjhez adjuk, ha addig élünk is. A násznép a fél múltam. Azok az emberek, akikkel tizenöt évvel ezelőtt naponta félholtra mulattam magam egy evezősről elnevezett kocsma műintézményben. Nem csodálom, hogy nem volt kedvem az „azt követő vacsorához és bulihoz”. Minden pillanatát előre el tudtam képzelni. Mazochista meg nem vagyok, de ez persze nem igaz, mert néhány napja néztem végig egy ötórás litván színházi előadást, amely egy litván nép eposzt dolgozott fel. Ráadásul, ha nem lennék mazochista akkor egész szombat reggel azon imádkoztam volna, hogy a kölök ne akarjon elmenni az apja esküvőjére.    Európai női lobbiztam is, ahogy mostanában szombatonként dukál, aztán anyámnál megkóstoltam az őzpörköltet (megenni nem tudtam, mert folyton az jut eszembe, hogy Ki ölte meg Bambit?).    A kimerítő nap után, kimerítő, éjszakába nyúló hastánc gálát tekintettem meg, külön erre a célra vásárolt szívflitteres, piros boleróban. Az ilyen helyeken mindenki csillog-villog. Mivel magam is művelem a mozgásformát, egyelőre alapfokon, nem mondhatom, hogy unatkoztam. A mellettem ülő arab férfimanökenek sem unatkoztak. Róluk aztán eszembe jutott a férfi, aki itthon mellettem ül és hazaszáguldottam, hogy meghallgassam tőle első kézből a háborús híreket. Majd harminc szövetséges halott és jó pár fogoly. Persze az angolok szívták meg jobban, de annyira, hogy az amerikaiak is őket lövik.    Én egy másik háborúról meséltem neki, arról, ami az emberek lelkében lakik és megkérdeztem miért vett el feleségül. Erre értetlenül nézett és azt mondta: te olyan vagy, akit nem lehet nem elvenni. (érdekes, ezt a férjhezmenés mániámat más is számon kérte tegnap este) Majd tekintete visszatévedt új szerelmére az Al jazeera televízió képernyőjére.

Vasárnap        Az Al jazeera bemutatta a halott szövetséges katonákat és azokat a túszokat, akiket a tank karbantartók közül kaptak ki az irakiak. A túszok között volt egy fekete nő, meg egy parancsnok, aki szerintem sokkot kapott az interjú közben. Kifordult a gyomrom. A nyugati televíziós csatornák persze nem mutattak be semmit ezekből a felvételekből. Aztán lehetett látni, ahogy az általam csak a megszépült történelemből ismert Tigris folyót lövik az arab katonák, nehogy élve bukkanjon fel belőle az angol ejtőernyős. Fogadok bárkivel egy ezresben, hogy jövőre kijön egy amerikai akciófilm a harcoknak erről a momentumáról, ahol majd Kevin Costner szeli a vizet, söréttel a szájában. Nem akarok jósolgatni, de azt gondolom, hogy az amerikaiaknak Vietnam óta nem volt (lesz) ilyen háborújuk. El fognak tévedni a városok dzsungelében és a homokviharokban.    Ráadásul egyáltalán nem úgy néz ki a polgári lakosság, mint aki vidáman és fütyörészve áll át a „felszabadítók” oldalára, amikor meglátja azokat tankkal felbukkanni. Egyébként a tankok baromi gyorsan rohannak a sivatagban. Csak úgy szaladnak el mögöttük a városok, amiket nem hódítanak meg, nem tudni miért, talán velem ellentétben bíznak az együttműködésben.    Az összes Boy George-ra hasonlító tudósítónőt a térségbe küldte a BBC, de ez sem segít rajtunk.    Eltűnt egy három fős tévéstáb a homokviharban (természetesen angolok és ettől lassan egy Monthy Python showra kezd hasonlítani a hírszolgáltatás), de ezeket a híreket az amerikai televíziók úgy kezelik, mint hajdanán Moszkva az atomerőmű robbanást. Bush megőszült, mondjuk ez a minimum, de a kóros beszédzavara is elővette. Jó eredményekről és a háború kezdetéről beszél. Segítsen már valaki rajta, mondjuk ássák el. Washington nem hisz a könnyeknek.