Ön szerint milyen lehetőségei vannak ma egy pályakezdő írónak, vagy bármely művészeti ágban alkotónak? Erre azt is mondhatom, hogy mennyivel jobbak a lehetőségei és azt is, hogy mennyivel rosszabbak. Mindkettő igaz és egyik sem igaz. Mindenkinek a saját élete, körülményei mindig pokolian nehezek. Össze lehet ezeket hasonlítani, de igazából ezt a meccset mindenkinek magával kell lejátszania. Persze a körülmények iszonyú fontosak, mégis, az embernek akkor is magában kell eldöntenie, hogy mit tud kezdeni az életével. Ha az írót úgy definiáljuk, mint szépirodalmat írót, szóművészt, a szó klasszikus, értelmében, akkor ezek a művek egyre kisebb halmazt alkotnak, még a művészeten belül is. Ha onnan nézem, hogy fiatal íróként mi módon lehet csak a minőségi irodalomból akár csak egy minimális egzisztenciát is teremteni, úgy látom, hogy mostanság ez majdnem képtelenség. Mert ez a művészeti ág, csak úgy, mint a többi, saját magát eltartani nem képes. Kicsi piac minimális állami támogatással, tehát nem lehet rá egzisztenciát alapozni. Ahogy a színészetre sem. Zsámbéki vagy Ascher felfigyelhet rád, szakmailag az nagy dolog, de egyre kevésbé tud bevinni a színházába, s ott állást adni, megélhetést. Fiatal emberek végeznek az egyetemeken, és nem hogy szerződésük és színházuk nincs, de munkájuk se. A jó oldala lehet ennek, hogy megtalálják a maguk alternatív csapatait, amiben pénz nem sok van, de valóban művészetet csinálnak, azt legalábbis, amit szentül annak hisznek. Bizonyos fokig így van ez az irodalomban is: hogy ha már ennyire nincsenek feltételek, akkor miért kéne vackot írni? Akkor már csak jót érdemes írni, vagy erre kell törekedni. Azt hiszem, akiben benne van a művész az valóban művész lesz, ilyen körülmények között is. Akiből meg nincs elég, annak hiába tolták a feneke alá az ilyen-olyan szerkesztőségi állásokat meg ösztöndíjakat.

Mennyire aktívan folyik bele a közéleti kérdésekbe, az aktuális politikai helyzetbe? Nem én akarok belefolyni, inkább az folyik belém. Ha kérdeznek, beszélek róla. Van az Élet és Irodalomban a Magyar mesék sorozatom, ezek a kis magyabszurdok elég élesen politizálnak. Azt gondolom, ami most történik Fidesz-Magyarországon, olyan borzalmas, hogy egyszerűen muszáj róla beszélnem. De nem valamiféle politikai, pláne nem pártpolitikai meggondolásból, hanem mert a torkomig ér, mert hányingerem van tőle. Ettől az egész löttyös nagy populizmustól. És ez a közéletiségem oka, nem pedig, hogy én ezt vagy azt hatalomra akarom segíteni, vagy be akarok állni ez vagy az mögé, és pláne nem a magam pecsenyéjét akarom sütögetni általa. Mert hát milyen pecsenyét, és milyen tűzön? Az írók, irodalmárok túlnyomó része pártállástól, ízléstől függetlenül alig valamivel él a létminimum fölött. Akkor a Fülkefor és vidékét is ez hívta életre? Egyrészt igen, másrészt elkezdett érdekelni, hogy működik ez a kicsi, tenyérnyi textus. Amikor 2011 tavaszán elkezdtem, akkor volt a gyöngyöspatai disznóság, botrány és közös szégyen, ami az első írást életre hívta, aztán jött egyik a másik után. Anyag van. De ha erre gondol, nem ez határozza meg az életemet, a mindennapjaimat.

A test angyala c. kisregényét álnéven adta ki. Miért volt szükség Sárbogárdi Jolánra? Hát mert egy jó név. Vannak ilyen nevek a levegőben. Más szükség nem volt rá, illetve amikor a Jelenkor akkori főszerkesztőjének, Csordás Gábor barátomnak megmutattam, hogy mit írtam a hétvégén, azt mondta, közöljük le álnéven, mert ez egy jó szöveg. Utána, amikor ezt könyvben megjelentettem, akkor az lett a címe, hogy Sárbogárdi Jolán: A test angyala. Az rendben van, hogy ilyen-olyan alakmásokat fölveszek – ahogy Weöres sem titkolta, hogy ő a Psziché, de nincs annyi egy ilyen álnévben, hogy érdemes lenne stratégiát építeni rá. Aztán amikor megírtam az Ibusár c. darabot, arra voltam kíváncsi, milyen sors lehet az üres nevem mögött. De az álnévnek semmi más, ha úgy tetszik irodalmon kívüli oka nincsen. A Nemzeti Színházban a Tartuffe így jelent meg – Moliére: Tartuffe, írta Parti Nagy Lajos. Azért így, mert a magam nyelvére formálva újraírtam Moliére-nek ezt a halhatatlan történetét. Ez egyáltalán nem volt fordítás, egyrészt mert nem tudok franciául, másrészt pedig nem ez volt a feladatom. Annál is inkább, mert ott a Vas István fordítása, amit az iskolában is joggal tanulnak, meg a Petri fordítása. Azért akartam, hogy elől legyen a nevem, hogy még véletlenül se higgyék azt harmadik gimnáziumban, hogy Moliére e szöveggel kipipálható. Az enyém persze, hogy érdekesebb, hiszen engem nem kötött az eredeti szöveg, nekem könnyű dolgom volt. Tessék elolvasni az eredetit, abból leérettségizni, és utána lehet olvasni mindenfélét. Min dolgozik most? Most adtam le egy novelláskönyvet a Magvetőnek, ősszel jelenik meg. Tele van a gépem megjelent írásokkal, könyvet kéne belőlük csinálni, de ez nem úgy van, hogy az ember egymás után rakja a fájlokat, és hamm, egyszer csak ott van a könyv, ennek így nincs értelme. Van egy-két színházi munka, és vannak kisebb dolgok. Április végén abbahagyom a Fülkefort, és a könyvhétre megjelenik az összes magyar mese. És hát van ezer terv meg ötlet, amihez idő, idő, idő kéne. És, finoman szólva, nem érezném magam szerencsétlennek, ha úgy alakulna az életem, hogy egy éven keresztül csak olvasnom kéne, semmi mást. Nem fog úgy alakulni.