Ha szakkritikát kellene írnom Vass Tibor új könyvéről, bajban lennék. Összeszámlálhatnám a szabad asszociációs intertextusokat, a pazar bőségű nyelvjátékokat, kimutathatnám a hallatlanul gazdag nyelvi lelemények mögötti lírai előképeket, s a szerző hozzájuk fűződő viszonyát, sorolhatnám a parafrazált József Attila-, Radnóti-, Vörösmarty-, Shakespeare-sorok tömegeit, a megfejtett, illetve fel nem ismert, kifordított mondatoknak a befogadókra gyakorolt hatását. Tanulmányozhatnám a róla szóló eddigi írásokat, köteteinek recenzióit, a vele készült interjúkat, tájékozódhatnék a nyomtatott és az internetes szakirodalomban, eltöprenghetnék a posztmodern, s a neoavantgárd kérdéskörén, Kassák és Erdély Miklós hatásán. Ehelyett azonban hagyom magam sodortatni a szöveggel. Hagyom, hadd hassanak az intertextusok, a játékos szóferdítések, Vass Tibor korábbról ismert szövegszervező elvei. S miközben élvezem a nyelvalakítás/teremtés fiatalos gesztusait, a szinte követhetetlen bőségben sorjázó (olykor l’art pour l’art ) átírásokat, minduntalan azon kapom magam, hogy az egyéni tragédia feldolgozási kísérletét keresem. S ha olykor a személyiség mélyvilágából feljövő kijelentéseket a vég nélkül áradó, ironikussá tett vendégmondatok igyekeznek hatástalanítani, mintegy távol tartani attól, hogy intimitásuk az alkotó és az olvasó számára egyaránt elviselhetetlen legyen, a sorok között ott érezni a megnevezhetetlen fájdalom szorítását. A Mennyi semenni úgy fogható fel a gyászmunka részének, hogy benne a költő életösszegzése is benne foglaltatik. És a beszélő nemcsak a József Attila-i „meglett ember” pozíciójának értelmében („akinek / szívében nincs se anyja, apja”) szólal meg, hanem annak a felnőttnek a szerepében is, aki egyszerre gyermek és egyszerre apa. Közvetít élet és halál között. S ez a köztes pozíció különösen izgalmassá teszi világát. Ebben a „minden vers az enyém, mindüké vagyok és egyiküké sem” (Elsővers) lírai pozicionáltságából sarjadó költészetben néhány nagyon erős szöveg (L’amerika l’imerike, Tyúkszem, halszem, Indulok Orchideásba, Indulok Másodiknapozásba, Alba nigra, Indulok Eperfásba, Indulok Fúróba, Indulok Ótvarsba, Nyugdíjszín, A természetes halál, Robogó vers) a megszólalásmód számos modulációjával együtt bepillantást enged a hétköznapi létező poklaiba is. A Mennyi semenni egy emberileg elviselhetetlen dráma túlélési kísérlete. A folytonos nyelvteremtő-nyelvromboló-átalakító tevékenység közepette, a játékos spontaneitás látszata mögött rejtőzködő, önnön létlehetőségeivel komoran számot vető én, aki ódzkodik a nyílt önvallomástól, mégis leírja: „Van, hogy nem akarok írni többet, / és élni se igazánból”, nos, ez az én a hatvanegy alkotást tartalmazó könyvben gyakran elindul valahová. (Tizenhat költemény címében szerepel az indulok ige. A valós (Indulok Krakkóba, Indulok Moszkvába, Indulok Semjénbe) és a fiktív földrajzi helyek (Indulok Orchideásba, Indulok Folyóba, Indulok Csikóhalba, Indulok Hagyomba) kirajzolnak egy, csak általa belátható kisvilágot, amelynek tere és ideje csak az övé. A kívülálló olvasó útján gyakran alig tudja követni. Amit tud, az nem más, minthogy az én elindul, de nem érkezik meg. Vagy ha megérkezik, az csak a haiku kimondhatatlan tömörsége: „Formaság a nyár. / A hold lepke hímpora. / Hozzáérsz. Vége.” (Indulok Jajkuba). Vass Tibor: Mennyi semenni. Spanyolnátha Könyvek 9., Hernádkak, 2012