Ritkán járok kórházba. Az elmúlt évtizedekben szerencsére alig-alig kellett átlépnem ennek az intézménynek a küszöbét. Amikor arra gondoltam, elkísérem a Bohócdoktorokat, napokig készültem rá lelkileg. Mert betegen a felnőtt is esendő, kiszolgáltatott, hát még a gyerek! Szorongtam a rám váró élménytől, mégis vonzott. A VIDOR keretén belül kedden délután a Jósa András Kórház Gyermek Rehabilitációs Osztályán a Móricz Zsigmond Színház két lelkes művésze, Tóth Zoltán László és Gerle Andrea, a Piros Orr Bohócdoktorok Alapítvány „doktorai” látogatták meg a kicsiket. Dr. Katyvasz és segítője dallal, tánccal, varázslatokkal igyekezett a gyerekek kedvében járni. Amint a doktor bácsi hatalmas piros cipőjével, fehér köpenyben, jókora piros orral feltűnt az osztályon, néhány apróság egy pillanatra megszeppent. Ki ez? Mit akar? – kérdezték a tekintetek. Az előhalászott piros kisegér, az ügyes bűvész-trükkök, a kilincsen átvarázsolt, majd az egyik beteg leányka, Szandi hajából kiemelt piros labdácska nevetésre fakasztotta a kicsiket, akik aztán tágra nyílt szemekkel kisérték a bohócok minden mozdulatát. Figyeltem a gyerekek tekintetét. A mély barna szemekben megcsillanó derűt. A bujkáló szeretetigényt. A visszafogott játékosságot. Azt a folyamatot, amíg eljutottak a meglepődéstől a feloldódásig. A közös dalolásig.

Dr. Katyvasz és társa az előtérből bement két kórterembe. Ott ágyacskáikban olyan csöppségek feküdtek, akik nemigen tudtak fölkelni. Egyikük, észlelve a zenét, fölemelte a kezét. A másiknak csak a szeme élt. Nem tudom, hallotta-e ez a gyönyörű fürtös hajú kislány a dalt, amelyet a színészek neki énekeltek. Látta-e, amint Katyvasz doktor előbb színes kendőkkel bűvészkedett, majd szivárványszínű szappanbuborékokat fújt, melyek hosszan lebegtek a betegágy fölött, míg megsemmisültek? Nem tudom, mert nézte ugyan a fehér köpenyeseket, de arca rezzenéstelen maradt. Tekintete messze járt. Talán a buborékok után? A bohócok végül maguk köré gyűjtötték az apróságokat, s megpróbálták közösen elénekelni a „Száraz tónak nedves partján döglött béka kuruttyol” kezdetű dalt. Lassacskán az össze gyerek bekapcsolódott: úgy hagytam ott őket, hogy mindenki énekelt. Kilopakodtam a folyosóra. Még az Onkoradiológiai vizsgálónál is hallottam: „Száraz tónak nedves partján…”

Odakinn hullámzott a tömeg, a délutáni csúcsforgalomban káromkodó sofőrök tülköltek és anyáztak a zebránál. Hideg volt. Az időnként elő-előbukkanó nap nem tudta felmelegíteni a szíveket. A Kossuth téren klasszikus gitármuzsikát játszott egy fiatalokból álló együttes. Távolabb Offenbach kákánjának dallamára ugrókötelesek mutatták be lélegzetelállító produkciójukat. A városalapítók szobra előtt alkalmi rockbanda koncertezett. (Az élőszobrok majd odafagytak parányi emelvényükhöz.) Odébb egy xilofonzenekar játszott. A karikaturisták rendületlenül rajzoltak, igaz, most benn, a Korzó földszintjén. A színházban jó meleg fogadott. Az esti előadás Carl Sternheim vígjátéka, A bugyogó volt. A Veszprémi Petőfi Színház két részes előadása meglehetősen haloványra sikeredett. Valló Péter rendező igyekezett minden lehetséges eszközzel szórakoztatóvá tenni a művet, azonban törekvése csak viszonylagos eredménnyel járt. Sternheim (1878-1942) munkája elég vérszegény história: a hivatalnok feleségének nyilvános helyen egy óvatlan pillanatban leesik a bugyogója: ezt meglátja két férfiú, aki ettől eszméletét veszti, és szeretné megkaparintani a széparcú teremtést. Valló az opuszt burleszkelemekkel dúsította (ám ami nincs megírva, azon ez sem segít…) A vígjáték Wagnerre és Nietzschére történő utalásai bizonyos intellektuális élményt ígérnének, ez azonban elmaradt. Helyette lassacskán csordogáló históriát kaptunk, néhol egy-két szövegpoénnal. A hatásos látvány (díszlet: Valló Péter, jelmez: Zelenka Nóra, szcenikus: Perlaki Róbert), a remek színészi munka (Szalma Tamás, Gere Dénes János) és Dobra Mária szépsége kárpótolt azért, hogy A bugyogó végül is gyér hatást gyakorolt ránk.

Ezzel szemben Sarah Ruhl Tiszta vicc című tragikomédiája igazi élményt tartogatott. Az abszurd história hosszú ideig mulatságos jelenetekben, azaz monológokban zajlott. A darab közepe táján azonban megérintett bennünket – minden melodramatikus felhang nélkül – az, ami az igazi színház lényege. A halál. Sarah Ruhl azonban nem elérzékenyülő szerző, a komédia nála szinte végig megőrizte az abszurddal való rokonságát. Lukáts Andor kimunkált rendezése pontosan adagolta a kacagás és a megrendülés lehetőségeit. A végsőkig kiaknázott komikus szituációk és a rákhalál árnyékában feltámadó életigenlő szerelem megható meséjét midig képes volt elbillenteni attól, hogy túlzottan érzelgősre sikeredjen. A kiváló színészi lehetőségeket kínáló Tiszta vicc hősnői remek összmunkával érték el, hogy egyetlen pillanatra sem zökkentünk ki felmutatott élethelyzetekből. Kováts Adél az elhagyott orvosnő, Csákányi Eszter az ő takarítani mániákusan szerető testvére, Szandtner Anna pedig a végső viccet kereső cselédlány szerepében volt emlékezetes. Ebbe a trióba csöppent bele a szintén orvos férj (Varga Zoltán) új szeretője, voltaképpen betege, a Margittai Ági érzékenyen megformálásában elénk állított mellrákos Ana. A színésznők egyenrangúan meggyőző játéka a fesztivál egyik legsokrétűbb művészi eredményét jelentette.

Éjfél előtt néhány perccel léptem ki a Krúdy Kamarából. Zuhogott az eső. Az utcai neonok fényében csillogó aszfalton a vízcseppek úgy pattantak szét, mint a bohócok fújta szivárványos szappanbuborék.