|
Valaki figyel. Odanézek, én mindig egyből odanézek, rögtön megérzem a felém áradó energia középpontját. Egy szem. Bal szem. Az a fajta kék, ami egyenesen ellenszenves. Kissé zavaros íriszű, élénk árnyalatú türkiz. Elkapom a tekintetem.
Egy idő után nem néz. Kíváncsi leszek.
Fejéből csak a tarkopasz tetőt látom, az ablakkorlátnál meg lecsüngő kezét, szép, ahogy a vádlija is, mezítlábasan, valami márkás edzőcipőben, olyan színűre sült bőrrel, ami leginkább a lemenő nap narancssárgájának és a tejeskávé langyos árnyalatának a keveréke, összefut szájamban a nyál.
Visszafordulok, megint néz. De már napszemüvege mögül, amit egy mozdulattal a szemére tol.
A Moszkva téren feláll. Elmegy előttem hanyagul, magasan, mindenével szépen, lóbálja a kezét, sötétkék pólójában még izgatóbb a bőre, felnézek a fejére, ez a tökkopaszság egyszerre vonz és ijeszt, mellém ér.
Belelátok a szemébe. Helyesebben a monoklijába. Hatalmas, kékeszöld szilva, véres folttal szemöldöke alatt, ezt tegnap kapta, majdnem felpattanok, hogy leszálljak utána. Becsukódik az ajtó.
Fölgyorsítom lépteimet, senki se hallja, szemem lecsukom, ne lásson senki, a kulcs megállíthatatlanul inog jobbra-balra, rosszallóan himbálódzik a zárban, ejnye-bejnye, ejnye-bejnye, ki lettél volna te, hol vagy most, kicsoda, ki vagy te, ki vagy te? Most.
Az edzőteremben unott, festett arcok, szoláriumozott bőrök, rengeteg arany. Egy nálam nem sokkal idősebb nő nyolc év körüli kislányával tornázik.
- Harmadszor rúgsz belém, menj már odébb! Most nézd meg, mit csináltál! - mutatja beszakadt körmét.
A szekrényrugdosó zene végén levezetésképpen még lélegeznek hármat, aztán egészségetekre!, nagyon hangosan, nagyon kellemetlen hangon, nagyon fennhagyva a szó végét, az agárarcú szőke kikapcsolja a magnót, a nők vánszorogva visszaviszik a zöld-sárga szivacsokat, elfog az émelygés, ha arra gondolok, mindjárt nekem kell ezekre feküdnöm. Félreállok az ajtóból.
- Köszönöm Vivien, hogy megittad az egész vizemet! - mondja még búcsúzóul az anya, és kifárad gyermekével a teremből. Nekem nincs életformám.
Bejön a konyhába és közli, sajnos jogos a számla is, meg az összeg is, amit fizetek, ha nyolcvan fokon tartom a bojlert éjjel-nappal. Leül. Szép.
- Hová tűntek az újságjaim? Itt voltak a konyhaasztalon. - Én vittem be. Indul. - Anya, kérsz sütit? - Milyen? - kiabál vissza. - Habos-mákos. Elétolom a papírt, kezébe adom a villámat. - Finom! - mondja elismerően, néhány pillanatig elmerül az evésben. Aztán elfárad, behunyja a szemét, sóhajt. Pihen egy keveset.
- Egy tévéújság is volt. - Igen.
Nézem a konyhát, a fenyőbútort, a függönytelen ablakot, a gangot, a piros-sárga-zöld kockás törlőkendőket, a viaszosvászon asztalterítőt, sohase fogom megszeretni. Sohasem fogok főzni. Sohasem fogok felnőni.
Újra a szájához emeli a sütit, magasan meredezik a cukros hab, a sűrű, szurokszerű mák pedig csüng lefelé, de annyira ragacsos, hogy tutira nem esik le.
Bekapja a falatot, utánakapar még a papírról egy kis alját, lenyalja, közben rág, nyel, és ahogy nyelvével többször egymás után előretöröl a felső fogsorára, majd továbbrág, megint előre a nyelve, megint rág, hirtelen nyammogássá válik az evése, alsó ajka előre ugrik, a felső behorpad, mintha ott már nem is lenne foga, szeme közben fáradtan és üresen mered egy pontra, úgy eszik, mint az öregek, eszik, mert kell és mert még él, szeretnék belécsimpaszkodni, rámászni újra, elférni az ölében, érezni puha, balzsamos hajának illatát, Polly Kur az NSZK-ból, játszadozni a piros fagolyókkal a nyakában, belenevetni a szemébe, elszaladni tőle, aztán vissza, megkérni, hogy bontsa ki a jégkrémet és kóstolja meg, leheljen a számba, hogy ne legyen olyan nagyon hideg a Leó, hozzábújni éjjel meleg öléhez, ami mindig átlátszott vékony hálóingén, ábrákat rajzolgatni a hátára, ez most mi? és ez? ez most egy név, figyelj! - de már alszik, szuszog, hozzábújok, és én is így alszom el.
|
