Nem lehet tudni, mit gondolt az értelmes Ibrahim pasa (lengedezzen homlokán az Éden szellője!), akinek elege volt belőle, hogy megint bármit csinál, veszélyes, és ha semmit nem csinál, az is veszélyes, hát a nagy csendben parancsot adott, hogy az egész ruméliai hadtest ereszkedjen le azon a löszpadon, és akkor majd valami kialakul. A lovak hőkölve próbáltak lábon maradni az omladozó partoldalon lefelé csúszkálva, volt, amelyik meg is hempergőzött lovassal együtt, aztán mikor lent volt mindenki, a frengik felől egyre erősödött a reménykedő zörgés, de még mindig nem történt semmi. Ibrahim arra gondolt, hogy mégis jobb lenne visszakapaszkodni arra a teraszra, és ott estére tábort verni, de inkább megparancsolta, hogy itt lent ássanak árkokat, és verjenek le mögéjük hegyes karókat, jól jön az majd a holnapi csatában, aztán megint terepszemlére indult. Az aszapok el is kezdtek ásni, a lovasok is lóról szálltak, ám ekkor odaát, valahol a fekete varjúhad közepében füstfelhő tört elő, éktelen nagyot pukkant egy ágyú, és akkora golyóbist hányt a szpáhik elé húsz rőfnyire, hogy szemüket-szájukat teleszórta földdel és fűcsomóval. Gyermekfejjel hallottam a pécsi várban, immár gazdálkodó, nyugalmazott janicsároktól, ami ez után történt. A lukból, amit a golyó ütött, egy kis füst szállt fel, aztán több füst, nyekergés hallatszott, aztán olyan hang, mint amikor valaki böfög, de annyira erősen, hogy a dzsebelik lovai prüszkölve tágultak, végül sárgásfehér gőz süvített elő, és a kráterben megjelent egy csámpás fej, aminek láttán rémült moraj futott végig mindkét seregen. A fej kipislogta a szeméből a földet, fertelmesen káromkodott magyarul, aztán teljes testével előtápászkodott, és ott állt hatalmasan Iblís maga, az ördögök fejedelme, akit Belzebubnak is neveznek. Az egyik lába kecskeláb volt, a másiknak a helyén pedig egy szekérnek a kereke, és a kecskelábbal hajtotta magát előre, így gurigázott körbe a két hadsereg között, az orrlukaiból pedig büdös, kénes füst szivárgott. Megállt, forgatta a fejét, látszott rajta, hogy nem tudja, hol van, nem ért semmit, aztán egy posványszagút szellentett, és úgy elkezdett száguldozni, mint valami mészárszékről szabadult bika, amelynek a lágyékáról fürtökben lógnak a szelindekek. Belzebub egyik vállából négy ormótlan kar nőtt, és (Alláh legyen irgalmas!) azokon a karokon nem kezek voltak, hanem az egyiken kanócos puska, a másikon görbe handzsár, a harmadikon hosszú, olasz tőr, a negyediken pedig tévedésből hurkatöltő, amivel a frengik utálatos ételeket készítenek. Bőgve gurult a keresztények hadrendje felé, forgatta a karjait veszedelmesen, durrogtatott a puskával, és közben csudálatos gyorsan töltötte meg újra, mert a másik vállából is négy kar forgott, olyan gyorsan, mint a malomkerék, amikor átszakad a malomtó gátja, és (Alláh akbár!) azok sem kezekben végződtek, hanem az egyiken lőporszaru, a másikon égő kanóc, a harmadikon a csőtisztító, a negyediken pedig bőrzacskó, amiben csörögtek a töltények. Visszafordult, cikk-cakkban rohant a janicsárok felé, és olyan gyorsan forogtak a karjai, hogy nem is volt szemmel követhető, mikor töltött, és mikor kotorta ki a lövés után a csövet, csak puffogtatott, össze-vissza süvítettek a lövedékek, hogy mindenki győzte behúzni a nyakát, és ekkor a tüfenkcsik, a puskás janicsárok nagyon megijedtek, és lövöldözni kezdtek, de nem találták el Belzebubot, hanem szemközt, a nyomorult frengik seregébe potyogtak a golyók, mint vetéskor a búzaszemek a szántásba. Belzebub a lődözéstől még jobban összezavarodott, és begurult Ibrahim pasa seregébe, a lovasok szétszaladtak előle, erre fel akart rohanni a löszpárkányra, de a kétágú villás farka, amely acél kampókban végződött, és saját akaratából másfelé tekergőzött, mint amerre a főördög akart menni, beleakaszkodott valamibe, és visszahúzta, akkor megint megfordult, belegázolt a pogány lázadók bandájába, lőttek már a topcsik is minden ágyúval, de ők sem tudták eltalálni a Belzebubot, olyan gyorsan és olyan kiszámíthatatlanul futkosott a kerekével, csak hányták a golyókat a frengik közé. Belzebub férfitagja hol fölmeredt, ilyenkor szurkot köpködött, hol pedig lekornyadva pálinkát locsolt magából, mígnem egyszer csak az egyik karján forgó kanóctól meggyulladt a pálinka, erre összekuszálódott a karok mozgása, és a puska helyett a hurkatöltőt rakta tele lőporral és golyóval, a hurkatöltő felrobbant, a keresztények égtek a pálinkában, Belzebub pedig kénköves füstcsíkot húzva elrohant oldalra, a kiserdőn át. Csend lett, és kisvártatva a távolban felszálló sistergő gőz jelezte, hogy elérte a Dunát. Annyi bizonyos, hogy a hitetlenekből hírmondó is alig maradt. Aki túlélte ezt a borzalmat, annak is lepörkölődött a bajsza. A janicsárok összes lőszere elfogyott, Ibrahim pasa (Alláh óvja őt!) dermedten ült a lován, és az egész oszmán hadsereg elhűlve nézte, amint a megmaradt magyarok, csehek, lengyelek, horvátok és németek kormosan elvánszorognak. Hamarosan megérkezett a Padisáh egy ezred vértes ulúfedzsivel zöld és vörös zászlók alatt, és már messziről kiabált. – Mi történt? mi történt? Ibrahim, hol az ellenség? A szerdár leszállt a lováról, megcsókolta a földet a gyaurzúzó felséges úr előtt, és reszketve ezt mondta: – Nincs másutt erő és nincs hatalom, csak az irgalmas és könyörületes Alláhnál. Szejfi, nevelőm ugyan máshogy mesélte. Azt mondta, hogy könyvekből olvasta, amit az oszmán történetírók meg egy brodarics nevű keresztény főpap írtak, és még a Nagy Szulejmán naplóját is olvasta, abban sincs szó Belzebubról. De hát a történetírók nem látták, ott sem voltak, a Nagy Szulejmán is elkésett, a Brodarics pedig hitetlen pogány volt. Viszont én olyan derék, becsületes, igazhívő veterán janicsárokkal beszélgettem a pécsi várban és a bazárban, akik az első vonalból lövöldöztek Belzebubra, és többen, egybehangzóan, a Próféta nevére és Alláh kardjára esküdtek, hogy minden úgy igaz. Ráadásul Szejfi sem látott semmit, mert akkor a szekcsői Kelemen plébános gazdaasszonya és szeretője cserélgette a homlokán a vizes borogatást. Hát, akkor kinek higgyünk? Alláh tudja, aki mindent lát és mindent hall. Ő minden dolgok tanúja.