„Bisz mi herén, kom heren dáisz” – búgtam anno a tőlem telhető bájgúnár-hangon (azt ti. hogy Kiss me again etc). De a magyar föntebb stílből sem álltam jobban. Töprengtem, miért kell minden nőnek rombolni („a zélet a rombol ki nő”). Hittem, hogy létezik magyarul egy „sasogni” – szárnyalni egyszersmind susogni – ige („hössi híred s a sog büszke név”). Feleségem ugyanennyi idős korában a „raste-gép” mechanikáján törte a fejét („szántsa rasste gép!”). Verset tizenhét évesen fordítottam először, rosszul, szegény anyám próbált ráébreszteni, mi a különbség jambus és anapesztus között. (Nem sokkal később már tisztességesen fordítottam pl. Shelleyt.) Az egyetemen a felejthetetlen Kardos László műfordítói szemináriumára jártam szombatonként, a fordítói-bírálói adok-kapokban vegyes sikerrel, de egyre biztosabb szakmai tudással szerepeltem. Akkoriban sokszor keserített a dalszövegekkel való birkózás. Mindig énekelhető fordításra törekedtem, és franciából tudtam is olyat készíteni, amelyik versként is olvasható; angolból viszont vagy ez, vagy az nem sikerült, sokszor egyik sem. Mikor a szövegeim valamicskét mégiscsak javultak, fogadóórát kértem Papp Zoltántól, későbbi rádiós kollégámtól, s előre beküldtem a kéziratokat. Lidérces emlék. Zoltán angyali türelemmel magyarázta, miért nem jók versnek a szövegeim; én azzal érveltem, hogy énekelni valók, s a végén – nyilván minden önkontrollomat elveszítvén – dalra is fakadtam. Forduljak a népzenei rovathoz, tanácsolta Zoltán. Majd könyörületes módon utamra bocsátott, s én tökéletesen és jóvátehetetlenül tehetségtelennek éreztem magam. A gresfordi bányaszerencsétlenségről szóló 1932-es bányászballadát – az angol népdalos könyvet és a magam fordítását – megmutattam Kada Julia kolléganőmnek, s mint jóbarátomnak, el is énekeltem neki. Döbbenten nézett rám: „Ez háromnegyedes dallam, s te négy negyedben énekled.” Nyilván illőbbnek éreztem a témához a harcos indulót, mint a gyászos keringőt, és fordítás ürügyén helyesbítőleg belepancsoltam az eredetibe. Szerencsére nem sértődtem meg; talán sejtettem, hogy sok ostobaságomtól kell megszabadulnom az egyetemi évek során. (Később, hangjáték-készítőként ez is hasznomra vált: segített megtanulnom, amit minden zenész tud, hogy ugyanaz a dallam más ritmusban – vagy hangnemben – mást jelent.) 1969 végén lefordítottam Starkie-Coghill: Canterbury mesék című musical-jét. Nemcsak Chaucer jambusait, hanem a popzenei betétdalokat is. Az egyik jópofa nóta kezdősora – „Darling, let me teach you how to kiss” – szabályos trocheusokra utalt volna. Szerencsére hallgattam hozzá a kazettát. Mit mondjak, a színész kb. így énekelte: „Dolly let me teach you how too kees.” Jó lecke lehetett volna. Pár év múlva rájöttem, miért. Peter Nichols hangjátékában (When the wind blows) a fiatal anya zárásul a „Rockaby, baby, on the tree top” kezdetű bölcsődalt énekli. Le is fordítottam: „Csicsíjja, kicsikém, fenn az ágon / Ha a szél furulyál, jön az álom.” A dallam ügyében Charlie Couttshoz folyamodtam, aki odaadta a lemezt. De nem mertem hazavinni, féltem, hogy tönkremegy a kezemen. Az utolsó fölvételi nap azután kiderült, hogy a dallam itt is csúfot tesz a szövegből. Jobb lett volna, ha „on the tri tawp”-ot írnak, legalább a kedvemért. Domján Edit ott állt, hogy most mit énekeljen, én képtelen voltam rögtönözni, ő a végén ráparlandózta az angol fölvételre. (Persze ha belegondolunk, a magyar népdal is rendre „csúfot tesz” a leírt szövegből: „Kís kece lányóm / Féjerbe vágyón, / Féjer a rózsá / Kézebe vágyón…” Csak – anyanyelvünk lévén – ebbe nem gondolunk bele.) A kudarcért hét évvel később vettem elégtételt. Louis MacNeice Találkája volt című hangjátékában szerepel ugyanez a bölcsődal. Jóelőre megtanultam, s az új szöveg („Csicsijja, kincsem, fa tetején / Szél furulyál, és ringatlak én”) már illett rá. Miroslav Krleza Részeg november-éj, 1918. című novelláját Dragutin Klobucar zágrábi kollégám csinálta meg hangjátéknak, s az 1977-es ohridi rádiós héten vitte az össz-jugoszláv szakmai nyilvánosság elé. Sosem felejtem el a jeges hallgatást, ami fogadta. Minden össz-jugoszláv hangjáték-készítő meg volt sértve. Krleza a frissen kikiáltott Szerb-Horvát-Szlovén királyság haza-puffogatását, s a mögötte elhallgatott vérmocskos örökséget rakja elénk goromba szókimondással; a kollégák ezt a modern jugoszláv hazafiság megcsúfolásának érezték (miért? a 90-es évek keserves választ adtak a kérdésre). Aki történetesen nem volt megsértve, az is ajánlatosnak érezte, hogy hallgasson. Én remeknek és ránk, magyarokra nézve is aktuálisnak érezvén a produkciót, addig működtem, amíg a példány (Klobucar szövegkönyve és Ács Károly fordítása alapján) készen állt a fölvételre, és fáradhatatlan telexezések árán végül a hangfölvételt is megszereztem. Legalább hat – közben betiltott – I. világháború végi hazafias dal volt benne, esedezésemre Vujicsics Sztoján és Marietta írta le a szövegüket.

Hogy fordítóként milyen anyagból dolgoztam? A mozgalmi dalok gyártása és propagálása a Kádár-korszakban is folyt, rosszabb években (1972-73) a Pártközpont utasítása írta elő, hány ilyen kórusműnek kell elhangzania óránként a Reggeli krónikában, melyet rendszeresen hallgattam. Nos, a korábbi stílgazdagság megmaradt. Volt templomian kenetteljes („Lent, hol a tölgyek őrzik a völgyet…”), volt „vuh-vuh-vuh” erőszakos („A Párttal, a néppel egy az utunk…”). De volt változás is: elvékonyodott a szovjet zenei vonal, s részben átvette helyét a magyar népiesch („Kun Bélának nincsen katonája, / De van néki jó lovas huszárja…” a szokott édeskés röcögével). Ez adta nyersanyagom egy részét. A többit 19. századi költészetünk. Csak le kellett rántanom a paródia szintjére, ahogy a zenei anyag is tiszteletreméltó hagyományokat rángatott le a magáéra. Lássuk hát, már csak a történelmi dokumentum jogán is, a Szerb-horvát-szlovén Hármas Királyság hármas himnuszát. (Kicsit hosszú lehetett végigállni…) A Boze pravde: „Élő Isten, ki védelmezted / Tenger vésztől szerb hazánk, / Nemzetedről emlékezz meg, / És hallgasd meg hő imánk: / Péter királyt, Isten, áldd meg, / Éljen a szent, ősi vér, / Áldásoddal Őt találd meg, / Szerb hazánk, ím, erre kér.” A Lijepa nasa: „Gyönyörű vagy, honi földünk, / Áldott ősök hagyatéka, / Érted hullt sok nagy elődünk, / Hozz hát áldást a maradékra! / Gyönyörű vagy, nincs fennköltebb, / Gyönyörű vagy, büszkeségünk. / Gyönyörű, ha sík a földed, / Gyönyörű, ha hegyet érint. // Fenn az ormok, fenn a lélek, / Piros óbor, piros orcák, / Érted élet csak az élet, / Gyönyörű hazánk, Horvátország!” A Zastava slave: „Fel harcra, ősi zászló, / Fel harcra, hősi vér, / Megvédi felvirágzó / Honát a hű szlovén / Kezünkben itt a fegyver, / Szívünkben szent ügyünk, / Ki ránk támad sereggel, / Megbánja, esküszünk.” Azután volt még édeskés románc Prizrenről (lásd Koszovó…), népies röcöge a szerb katonáról, aki vígan megy a csatába, Szokol-mazurka („Szerbia, anyácska, / Tiéd Bánát, Bácska…”) – Simon Zoltán vezényelt, zongorázott, lelkesített, csak úgy zengett a stúdió. Bár a hazafiasch műnemben a tökéletest csak 1982-ben alkottam meg. Ivan Cankar A megye királya című klasszikusához egy jeles ljubljanai színház édesded dalt komponáltatott, keringő-ritmusban, íme: „Szlovénia, drága, / A szívemben élsz, / A szeretet lángja / Ott el nem enyész. / A gondban a lélek / Teérted megáll, / S a harcban teérted / Nem kín a halál!” Ez olyan tömény, hogy szinte magam is meghatódom rajta. Soha nem hittem volna, hogy a szövegírónak arra is kell gondolnia, bizonyos zenei hangokra milyen magánhangzó essék. Pedig kell. John Millington Synge A szentek kútja című tragikomédiájának keretéül javasolta Takács György zenei szerkesztő az „Ó, a krumpli csenevész…” kezdetű ír parasztdalt. Adott hozzá kottát, könnyű volt helyes szöveget csinálnom. Császár Angela énekelt, nagyon jól; akkor figyelmeztetett Gyuri: még őneki sem könnyű a „Csupa héja az egész” sorban a dal legmagasabb hangját a héja é-jére kiénekelni. Merthogy minél magasabb a (zenei) hang, annál jobban ki kell nyitnia az énekesnek a száját; tehát annál kívánatosabb, hogy a szövegben alacsony nyelvállású magánhangzó (á, a, nyílt e) álljon. A színészgyilkosságot a magas nyelvállású ajakkerekítésesek jelentették volna, egy ú, vagy még inkább egy ű. Megjegyzés a philologia tiszteletére: A hangjátékok, színdarabok, lévén belegyökerezve a maguk kultúrájába, teli vannak mindenféle idézettel, többek között zeneivel is. Honnan szedje elő a színházcsináló a kottát-szöveget? Szerencsés esetben a kiadó megadja függelékben, vagy elküldi a külföldi rádiós partner. Ha csak hangfelvételt küld, akkor kell egy kicsit bajlódni a szöveggel, de az anyag mégiscsak rendelkezésre áll. Ha semmink sincs, csak a szerzői utasítás szerinti cím vagy kezdősor, akkor saját lemez- és kotta-gyűjteményével segíthet a zenei szerkesztő. Ha nem, az ember magára van utalva. Ha vettem a területnek megfelelő kottás könyvet, (például ír utcai balladákat és kocsmadalokat Londonban), abban valószínűleg benne lesz. Ha nem, fordulhatok angol, ír etc. származású barátaimhoz; Charlie Coutts után Doherty Péter segített ki nem egyszer, akár úgy, hogy kazettára énekelte a kérdéses dalt, legutóbb Brendan Behan A nagy ház című hangjátékhoz az „Add az ünneplőm, anyám, / Terítsd rám a sálam…” (Rakovszky Zsuzsa fordítása) kezdetűt Tanai Bella részére. De a hetvenes évektől rendszeresen kértem és kaptam segítséget a Kálvin téri lelkészi hivatalban Kenéz Ferenc – nehezebb esetben Máté János – nagytiszteletű uraktól, akiknek könyvespolcain az anglikán kottáskönyvek is megvannak. Sean O’Casey Az eke és a csillagok című tragikomédiájában szerepel pl. a „Vezess jó fény” kezdetű, azt is tőlük kaptam, hogy Pécsi Ildikó megtanulhassa. Végezetül álljon itt életem legemlékezetesebb dalszöveg-fordítása, melyet Papp Zoltán készített egy angol balladából. Szerencsére nem kellett elénekelni (MacNeice el is mondja, hogy nincs kotta hozzá), mert az eredeti rím- és ritmusképletéhez – abab, 8/6/8/6 – semmi köze. Csak gyönyörű. Íme: Minapában Skye szigetén aludtam, Elaludtam, álmot láttam legottan, Zöld mezőben halott ember csatát nyert, Az a halott, az a halott én voltam.

Kapcsolódó linkek:

• Françoise Wuilmart: A műfordító az irodalom hülyegyereke?

• Cserháti Éva: Mese a berber fordítóról

• Lackfi János: Én lenni Tarzan, te kultúrni miniszter!