|
Szívet derítő egybeesés, még ha véletlennek mutatja is magát, hogy a szimbolikusan a költészeti modernség végét jelző évszám (Paul Celan halálának esztendeje, 1970) Lator lírájában éppen az örök kezdet misztériumáról való beszédet szólaltatja meg. Olyasfajta lírai genezis útján, amely a „léttel bélelt idő” (Hegedüs Bea) elemi tapasztalatát a csodának kijáró ámulattal bírja szóra.
Az édenkerti virradat nem adja alább: a létezés, pontosabban az élet, még pontosabban: az élet keletkezése adja a vers tárgyát. Első kérdésünk lehet, hogy az „édenkerti virradat” kronotoposza vajon szó szerint vagy metaforikusan értendő-e. A tér (éden) és az idő (virradat) megjelölése a címben s az első sorban nem nyújt fogódzót; igaz, magára vessen, aki egy verstől fogódzót vár szavak helyett. Mindkét olvasat tartható: a vallási elbeszélések paradicsomát éppúgy megsejthetjük itt, mint az élet (s a mindenkori élet!) kezdetének tudományos elképzelését. Betű szerint olvasva az édenről magáról, retorikusabb közelítésben az életről mint édeni értékről vall a vers. (Egy távlatosabb elemzés keretében bizonyosan nem volna haszontalan művelet a verset a „Valamikor a paradicsom állt itt.” [Apokrif] Pilinszky-féle szemléletmódja vagy a Paradicsomkert Nemes Nagy Ágnes-i angyaltana fényében szemügyre venni…)
Elevenség és fegyelem: e két vonás összjátéka, mint Latornál szinte mindig, kivételes eredménnyel jár. A verstan biztosította lendület (a jambusok sodrására, a félrímek szabadságára, a soráthajlások bőségére kell utalnunk) s a látomásos képi világ, a szembeötlően gazdag metaforarendszer az egyik oldalon. A szabályosság, kiszámíthatóság és kiszámítottság a verstanban, illetőleg a képalkotás bámulatosan szervezett rendje a másikon .
A vers felépítését a képek egymás utánisága határozza meg. Ennek logikája pedig világosnak tűnik föl: az ontologikus teljességigény nem egyszerűen a négy elem (zápor, felhő, láng, sík stb.) megidézésén keresztül képes valóban az Egészről, a létezés egészéről szólni, hanem – és mindenekelőtt – azáltal, hogy a kifejlődő életről annak szakaszaiban, mintegy létszintek szerint ad számot. Így jut el vers és olvasója az élettelen közegtől (éden – víz – felhő) a növényi (rét, virág) és állati (madár, szív) fokon át a már saját sorssal bíró, emberi tényezőig, Teilhard de Chardin emlékezetes kifejezésével: az Emberi Jelenségig (lét, sors). S hogy e kép- és képzetsorozat ne holmi létfilozófiai lecke iskolás felmondásaként öltsön alakot, abban – a fent nevesített poétikai jellemzőkön s egy-egy más fogáson (például a „világos árnya” oximoronján vagy a „szív” szinekdochés jelentésirányán) túl – egy további szervező elv játszik szerepet. A vers képi valóságának kivételes komplexitására gondolunk. Arra az összetettségre, amely a teremtett világ gazdag és szerves teljességét úgy érzékelteti, hogy a megrajzolt képeket minduntalan egymásra vonatkoztatja. Más szóval: a különböző létszintekhez kapcsolódó képek egy másik szinten trópussá válnak – a létezők egyenértékűségét, egyenrangúságát, kivétel nélküli önértékét sugalmazva. Az élet változatai a vers tropológiai szerveződésében ilyen módon egymás metaforáiként jelennek meg: a rét például „tajtékosan szakad”, mintha vágtázó állat volna; a felhőgomoly élőlény módjára „remeg”; a szív álmának „homorú fészke” van, akárha madárról volna szó (amint a térség létmódjához a „madárszárny-verdesés” képzete rendelődik); a magánynak (mint absztrakciónak) „hártyája” van (ez a tapintható élet sajátossága), ahogy a síknak (a még élet nélküli geoszférának) „lángsörénye” (ez utóbbi ráadásul metaforát rejtő metafora…). S ami végül betetőzi mindezt, „hézagtalan” verszárlatot eredményezve: az utolsó sorokban a szubjektumról (az immár „tündöklő lét”-tel, „földi sors”-sal bíró létezőről) a mű a „mint csonthéját a mag” növényi hasonlatával tesz végső kijelentést – saját logikáját s a befogadó figyelmét is az élet körforgásos rendjébe térítve vissza…
|
