Írók a teraszon [ irok.terasz.hu ] Sakkportál [ sakk.terasz.hu ] Kertészeti portál [ www.kertpont.hu ] Gokart Magazin [ www.gokartmagazin.hu ]

Vadorzók
[ Új Színház ]
fotó Peti Péter
 
Dátum: 2019. december 16. hétfő    Mai névnap(ok): Etelka, Aletta a - a - a
„Bolondságra nem adnak Kossuth-díjat”
Kovács Lajos 65
„A Woyzecket például nem tekintem semmiféle csúcsnak, noha teli voltak velem a lapok, kaptam díjakat, hívtak vetítésekre… Ha ezzel kapcsolatban csúcsról beszélhetek, akkor a talpraállás és újrakezdés képességét, a kitartást kell említenem, amivel testi és lelki készenlétben álltam erre a feladatra. Pontosan emlékezett a szervezetem azokra a mélységekre, ahol ez az ember az életét éli.”

A Marathon-futó magányossága

A hatvanas évek közepe táján, a Színház- és Filmművészeti Főiskola vizsgaelőadásain ügyelőként tevékenykedtem. Volt egy rendezővizsga, John Arden Musgrave őrmester tánca című darab. Nem emlékszem a rendezőre, a szereplők közül is csak egyre, egy szúrós tekintetű, darabos mozgású srácra, aki a címszerepet játszotta. Egy fantasztikusan felfokozott ritmusú, extatikus zenével kísért énekes-táncot produkált. Ma is a hatása alatt állok. Pár nappal később a Nemzeti Színházban, Az ember tragédiája előadásában, a statisztáló és néhány mondatos „szerepet” játszók között tűnt ki, erős, karakterizáló egyéniségével.
Kovács Lajos – hisz Róla van szó – hosszabb időkre eltűnik az ember látóköréből, hol „bujdokol”, hol lovakkal tölti az idejét, hol önmaga elől fut. Fut képletesen és fut valóságosan – Marathont.
Föltűnik filmekben, nagy nemzetközi sikert aratva, főszereplőként, vagy epizodista szerepben, mint a Rokonokban, amely az Ő alakításától volt emlékezetes számomra.
A napokban a Pinceszínház, Bengt Ahlfors: Az utolsó szivarjában láthattam. Almási Éva, Végvári Tamás, és a lánya, Kovács Vanda társaságában. Egy motorkerékpárral, a fején – a már védjeggyé vált kendővel – közlekedő tiszteletest alakít - mit alakít, szenvedéllyel ízzik -, aki rendkívül erős szexuális varázzsal hódítja meg az Almási Éva alakította férjes asszonyt. Ritkán látni ilyen nagyszerű színészeket, a színjátszás magas-iskoláját bemutató profikat egy produkcióban. Jó volt újra színpadon látni, az ereje teljében működő Kovács Lajost, akiről nehéz elhinni, hogy hatvanöt éves.

A napokban újraolvastam, a 2000-ben a Bárka Könyvek kiadásában megjelent, Bérces László: Talált ember (Kovács Lajos), című kötetet, amely valójában egy monológ.
Születésnapján ebből idézve várjuk az újabb, már nagyon hiányzó új alakításokat.

 
(…) „Persze, tudom, mit gondolnak egyesek. Hogy a Lajos bolond. Ahogy mondom, bolond. Lehetséges. Volt idő, amikor a bolondot szentként tisztelték. Szent, akinek néha megvilágosul az agya, és önmagához, az emberhez képest isteni dolgokat mond. Én persze nem vagyok szent és isteni dolgokat sem mondok. Isteni dolgokat például Őze Lajos bácsi mondott, az ő szellemének furcsa módon nem ártott az alkohol. Egy-egy előadás előtt bizony sokat ivott, de bakit nem követett el a színpadon. Na nem ez a lényeg, hanem az, hogy zseniális volt. Néztem itt Gyulán Harag György rendezésében, a Caligula helytartólyában, mondhatom csodálatos volt. Molnár Gálnál olvastam, milyen kétségbeesetten rohangált az éjszakában, mennyire kételkedett saját tehetségét illetőleg, és bizonyosságot keresve hogyan kapaszkodott volna valakibe, bárkibe. De hát ilyenkor senki nem tud segíteni. Ő különben tudtommal egyedül is élt. De ez mindegy most. A legnagyobb színészek közé tartozott. Én nem tartozom közéjük. Bolond, mondják.
Bolondságra meg nem adnak Kossuth-díjat”. (…)

 
(…) „A Woyzecket például nem tekintem semmiféle csúcsnak, noha teli voltak velem a lapok, kaptam díjakat, hívtak vetítésekre… Ha ezzel kapcsolatban csúcsról beszélhetek, akkor a talpraállás és újrakezdés képességét, a kitartást kell említenem, amivel testi és lelki készenlétben álltam erre a feladatra. Pontosan emlékezett a szervezetem azokra a mélységekre, ahol ez a Woyzeck nevezetű ember az életét éli. Ez az emlékezés minden csak nem „csúcs”. Találkozás önmagammal – ezért megyek kamera elé, ezért lépek színpadra, de éppen ez az, amitől a legjobban rettegek. Vagyis az én színészetem a színpadra lépés pillanatában merő kétségbeesésből és az ebből fakadó kérdésből születik: mi lesz most?
A színpadi kitárulkozás, ami azonos a kíméletlen őszinteséggel, a szégyenérzet legyőzését követeli. Ez a harc végtelenül elfárasztja az embert, és mostanra kicsit elfáradtam. Azt, amit én tudtam, nem mertem vállalni, elkezdtem félni, főleg az után, hogy Isti (Paál István, a szerk.) eltűnt mellőlem. Ő, aki mellett engem elfogadtak úgy, ahogy voltam. Fújtam a dalt később is, de megéreztem a körülöttem lévő fagyos közegben a kérdést: ki ez a fura figura, honnan szedték, hol találták? Isti idejében is ment a duruzsolás, Zsuzsi (K.L. felesége, a szerk.) fejét is telitömték a jóakarók: „Isti tönkre fogja tenni ezt az embert”. Dehogyis! Ő „csak” olyan helyzetekbe hozott, amikben maradéktalanul megnyilvánulhattam. Dehogyis okozott ő kárt nekem. Boldogságot okozott. Kárt nekem az okozott, amikor én, a „fura figura”, később zárványként kirekesztődtem-kirekesztettem magam egy-egy társulatból”. (…)

 
(…) „A színészet folyamatos szeretetkeresés és kész. Na ezt jól kimondtam. Mintha valamin kulcsot adtam volna valamihez. Szeretetkeresés…

A maratonfutásban az a fantasztikus, hogy elindulunk sok ezren – és ugyanaz az ég szakad ránk. Sem protekcióval, sem pénzzel, sem tehetséggel nem válthatsz ki egyetlen métert sem. Negyvenkétezer-egyszázkilencvenhat méter – és senkinek sem kevesebb. A halál is kopog mindannyiunknak.
Sokan hívjuk, siettetjük. Orbán Tibi megnyitotta a gázcsapot, de közben még fölvágta az ereit is, Zala Márk úgy ment el, ugye, hogy szinte szétrobbant a szíve, Isti barátom leugrott az emeletről, vagy Szilárdi Pista, aki különben egy Soós Imre-léptékű tehetség volt, kihajolt a békéscsabai karzatról, talán csak jobban akarta látni a rendezői balt, megszédült, lezuhant és szétnyílt a feje. Sok ilyen ember kísérte végig az életemet, és amikor ők eszembe jutnak, mindig úgy elcsodálkozom: hogy a csudába van az, hogy így végigegyensúlyoztam ezen a mezsgyén, élet és halál határvonalán?! De ha már itt vagyok, akkor – éppen ezek az emberek súgják nekem – kutyakötelességem életben maradni. Kutyakötelességem”. (…)

 
(…) „Harminc-harmincöt évig dolgozhatok még”. Huszonhét évesen nyilatkoztam a jövőről, és hát 2000-ben vagyok ötvenhat éves. Benne vagyok az elképzelt jövőmben. Most azért már nem tudnék olyan merészen nyilatkozni a jövőről. Zsuzsi mondogatja, hogy most jön még egy prosperitás. Ő valamiért, ki tudja miért, kitart mellettem és támogat, ezért is mondja ezt. Való igaz, sokat várok a maraton teljesítésétől. Az igazolni tudna visszamenőleg sok mindent. De olyan lendület nincs már bennem, mint volt huszonhét éves koromban. Önmagam megfogalmazásának vágya és képessége valahogy nem elég erős. Igen, a gondolattalanságból és tehetetlenségből eredő megfogalmazatlanság állapotában bújok, hallgatok, várakozom.
Az úgynevezett egészséges életről is szó van itt. Színésztestvéreim közül sokan az önpusztítást választják, én ezt nem szeretném. Óvatossá váltam. Számos magánkatasztrófát megéltem, átéltem, túléltem már, ezeken túl vagyok. Most futok, keményebben, mint valaha. Azaz: nem gyógyszerezhetem magam, nem ihatok, nem cigarettázhatok… egészségre vagyok ítélve-kárhoztatva. A túlélésnek tehát megvan az aranyfedezete. De vajon mi a fedezete a megfelelő minőségű színpadi munkának? A maraton talán segít majd. Ehhez labdákat is kell kapnom, és kapok is. Nekem kell megfelelő magasságba emelkednem, hogy azokat a labdákat leüssem”. (…)

 
Kovács Lajos – kritikák

Csehov:Ványa Bácsi mezítláb (PM 1982, XXXI. évf. 51 szám, –cserje-)

„Ványa bácsi bukfencet hány.
Ványa bácsi az asztal alatt.
Ványa bácsi pisztollyal és vörös rózsával.
Ványa bácsi a tükörben szamárfület mutat magának.”

Furcsa megnyilvánulások ezek a Szolnokiak Csehov előadásán. Ám Vojnyickijt a saját környezete is csodabogárnak tartja, miért is csodálkozunk tehát, ha megnyilvánulásai is különc emberhez illőek. A címszereplő Kovács Lajos szabálytalan színész. Játszási módja is különös, a megszokottól igen csak eltérő. Az ő Ványa bácsijában a lélek belsejéből kiszakadó igaz indulatok a leggroteszkebb játékot is igazolják. Egy üres fotelhez intézett monológban elhibázott életének minden keserűsége ott bujkál, mert e fotelben nemrég még Szerebrjakov ült. Úgy ömlenek belőle a vádló szavak, mintha a professzor valóságosan ott lenne. Mindent tudó keserűség és lemondó bölcsesség hatja át reménytelen szerelmét is a virágzó szépasszony, Jelena iránt. Hozza a piros rózsacsokrot az imádott nőnek, belép, meglátja az asszonyt összeforrva Asztrov doktorral. Hacsak csalódás vagy bánat tükröződne arcán, egyszerű volna minden. De ez a megértő, belenyugvó pillantás, ahogy ott áll a virágcsokorral – mindennél többet mond.”

Csehov:Ványa bácsi (Új Tükör 1982,XIX.évf.45.szám,Koltai Tamás)

„A játék úgy indul, mint egy „régi” előadás: atmoszférikus csöndekkel, kis-realista gesztusokkal. A dajka, és Asztrov jelenetének szokványosságát akkor értjük meg, amikor belép a Ványa bácsit játszó Kovács Lajos. E pillanatban ugyanis megtörik a hangulat, és a játékba szokatlan elem vegyül. Ha létezik robosztus esendőség, akkor Kovács színpadi jelenléte ezzel a paradox jelzős szerkezettel írható körül. S valljuk be, Ványa bácsi masszív tűrőtehetségében, kitartóan reménytelen szerelmében van valami az egész életüket áldozatként leélők nem kevés erőt, naponta új energiát kívánó, csökönyös túlélőképességéből. Kovács Ványa bácsijának ez a szívós tehetetlenség a tragédiája, ez teszi alakját groteszkké. Kovács játékában most is döbbenetesen mélyről jövő gesztusok váltakoznak bizonytalan pillanatokkal, alakításának egészét tekintve mindamellett különös hitele van annak a hamleti sorsnak, amelynek egyik lényeges eleme a meddő küzdelem egy átláthatatlan világ álságai ellen. Még ha e küzdelem - hogy magát Csehovot idézzem - a falusi életből vett jelenetek formáját ölti is.”

„Rút cselt gyanítok”, Hamlet Szolnokon(Új Tükör 1982,XIX.évf.3. szám, Koltai Tamás)

„A dráma „kulcsa” természetesen Hamlet. Kérdés, hogy Paál is annak tartja–e. Paradox helyzet: tökéletesen érthető, hogy a rendezőnek Kovács Lajos Hamletjére volt szüksége, az előadás mégis arról szól, ami Hamlettal történik, nem arról, ami Hamletban. Kovács lomha, darabos, nyers erejű és lassú belső ritmusú Hamlet. Csakugyan „megérzik rajta a vad íz”. A legkevésbé sem „udvarfi”. Ártatlan, naiv tiszta tekintetében nehezen kontrolálható indulatok lappanganak. Kiszámíthatatlan, hogy mit fog csinálni a következő pillanatban. Megértjük zihálásait, hirtelen ritmusváltásait, megértjük, hogy először kolostorba, fél perc múlva kuplerájba küldi Opheliát, megértjük, hogy a tudatos és ösztönös, szigorúan megkomponált és elveszetten dekoncenrált színészi pillanatok összességükben robosztus egysége egy hajthatatlan, hajlíthatatlan, a világ manipulációit fölfogni is képtelen, hozzájuk alkalmazkodni végképp alkalmatlan jellemet teremt. Akit nem lehet lassan felőrölni. Akit meg kell semmisíteni.”

Kroetz:Meier (Film,Színház,Muzsika. 1983. XXVII.évf.4. szám, Róna Katalin)

„Meiert Kovács Lajos játssza, megmutatva színészi formájának teljességét. Meier, az ember ő, a század tipikus kisembere. Eljátssza a szerető férjet, és apát, a gőgös családfőt, az ijedt munkásembert, a kedvenc hobbijában az álmodozó, magasságra vágyó pilótát, a fogyasztói társadalom apró részesét. Megmutatja a hétköznapok szürkeségét és a vasárnapok bezárt egyhangúságát. Erőszakkitörésében ott lappang a brutalitás és a civilizálatlanság. Elhisszük neki, hogy erővel is felborítja a család belső rendjét, amikor önérzetében, látszólagos hatalmában sértve fia ellen fordul. Robbanó feszültség rejlik a fia megalázó vetkőztetésében. S eljátssza felsőbbrendűségétől hirtelen megfosztott ember döbbenetét, értetlenségét. S ebben éppúgy teljeset ad, ahogy megmutatja Meier céltalanságát, drámai erővel feszítő komikus magányát. Kovács színészetének egész hitelével az embert játssza el, s általa Kroetz lényegét, igazságát hitelesíti.”

Mrozek: Emigránsok (Színház 1984. február, Nánay István)

„A darab áthangolásából adódik, hogy Kovács Lajosra jutnak a nagyobb terhek, s ő azzal az érzékeny azonosulási képességgel, amelynek kiemelkedő példája volt, például a Meier-szerepe is, oldotta meg ezt a feladatot. Mindig veszélyes, ha egy színész a fizikai adottságaihoz, alkatához nagyon közeli figurát játszik, mert könnyen megelégedhet a csak külső jegyekből építkező szerepformálással. Kovácsot is fenyegethette volna ez a veszély, de az ő alakításának éppen az a legfőbb erénye, hogy legtöbbször sikerült XX lényének legmélyére ásnia a színésznek, a színész és a figura fizikai alkata között létrejön az ilyen alakításoknál nélkülözhetetlen distancia. Váltásai kitűnőek, a legemlékezetesebb azokban az epizódokban, amelyekben fölénybe kerül AA-val szemben. E fölényben agresszivitás, a józan ész diadala, az okosabbon kifogók öröme s a bizonytalanság, hogy társa mikor fordítja ismét ellene az érveket, együtt és egyszerre jelenik meg.”

Pirandello: IV.Henrik (Új Tükör 1985. XXII.évf. 10. szám, Koltai Tamás)

„A címszereplő Kovács Lajos valóban kivételesen szuggesztív. Arc és álarc - az őrület imitálása és a kiszolgáltatottságából fakadó igazi téboly - fájdalmasan összeég a bőrre. Alakítása, ha egyenetlen is, éppen a szerepbe építhető kiszámíthatatlanság folytán válik ijesztően félelmetessé. Ez a nyers, vulkanikus őszinteség minőségileg más, mint maga a szakmailag tisztes előadás, amely nem nélkülözi az elméleti végiggondoltságot, de kissé tendenciózusnak mutatja Pirandello költőien filozofikus színművét.”

Sarkadi Imre: Oszlopos Simeon (Színház 1987. június, Földes Anna)

„Kovács Lajos Kis Jánosának alkati meghatározottságán kívül színészi megformálás tekintetében is vannak vitatható vonásai. Érdeme és értéke ennek a játéknak, hogy Kovács Lajos sok húron játszik. Szánalmassága sokszor hirtelen, minden átmenet nélkül, de a megfelelő lélektani -dramaturgiai pillanatban mindig félelmetességbe csap át, olyankor fényetört szemében felvillan valamiféle démoni szikra, szájának keserű-mosolynak alig nevezhető rángásában a diabolikus tudás, és a színész körül nemcsak a színpadon, a nézőtéren is megáll a levegő”

Moliére: Úrhatnám polgár (Magyar Napló 1982. február, Sándor L. István)

„Jourdain (Kovács Lajos kiváló játékában) ebben az előadásban nem rangban és stílusban felette állókhoz igazodni akaró buta pöffeszkedő, hanem a világra rácsodálkozó, mindenre nyitott naiv ember. Mozgása erőt, gesztusai energiát jeleznek, mégis elfogadja, hogy finomkodó mozdulatokkal, túljátszott bókokkal kell kifejeznie magát, hogy tánc - és énekórákkal kell palléroznia képességeit. Izzadva tanulja a mozdulatokat, átszellemülten próbálgatja a hangokat. Hű, de nehéz! - mondja, de összeszorított foggal próbálkozik tovább, mert semmiféleképpen nem akar szégyenben maradni. Aztán boldogan mosolyog, mikor úgy érzi, hogy sikerült a produkció. De a dallamok mégis falsul szólnak, - hisz ezek nem a saját hangjai, nem a saját mozdulatai. Egy ilyen naiv embert valóban csak kihasználni lehet. Ki is forgatják őt mindenéből, elsősorban nem a pénzéből, inkább a személyiségéből.”

Goldoni: Chioggiai csetepaté (Magyar Napló 1992. október, Tasnádi István)

„Hogy a szegedi előadás elkerülte ezt a csapdát, az mindenekelőtt a színészi engedetlenségnek köszönhető. Az Isidorót, a jegyzőt alakító Kovács Lajos úgy gondolta, a színészt nem az minősíti, mit csinál, hanem az, hogyan csinálja. Így aztán szerepében bátran felhasznált burleszk elemeket is, színészi kontrolljának és technikájának köszönhetően ezek sohasem hatottak zavaró túlzásnak, sőt, fergeteges színházi pillanatokhoz vezettek. Álmosan és magányosan vonul, mint egy téli álmából felriasztott medve, skrupulusok nélkül, nagy hidegvérrel perceket tölt ki néhánymozdulatos némajátékokkal, ez a sziporkázó lomhaság élettel tölti be a színpadot. Az általam látott előadáson szövegrontásai ugyan megnehezítették partnerei dolgát, mégis, mindenki a vele játszott párjelenetében nyújtotta a legjobbját.”

Büchner: Woyzeck (Népszabadság 1994. Veress József)

„Kovács Lajos alakítása filmtörténeti jelentőségű. A kiváló szerepjátszó, a magyar film ügyeletes szakadt embere maradéktalanul azonosult a karakterrel, és pszichológiai alapossággal építette fel az ösztönlény belső világát. Csöndes pillanatai is beszédesek. Tétova tűnődéseiben vérző indulatok sűrűsödnek. Élményszerűen játssza el a megalázottságot és a bizonytalanságot, a reménykedést, és a hitetlenséget, a kétségbeesést és a „minden mindegy„ révületét. Kovács csúcsra ért. El kellene halmozni további megbízásokkal.”

Shakespeare: Ahogy tetszik (Népszabadság 1995. december, M.G.P.)

„Kovács Lajos a darab bohócszerepében fájdalmas betegséggel küzd. Tolókocsiban karikázik végig a játékon. A historico-habarék korhűségén mit sem ront a gyógyászati kellék. Kovács komor színész, mosolytalanságához illő a vígjáték. Próbakő balga bölcsességeit első személyes vallomássá tudja tenni. A ripacsériát méltósággal viszi. Kovács költői leckét ad abból, hogy a vígjáték csak annak való, aki elég komoly hozzá. Viccet csak bölcs ember tud jól elmondani. S az nevettet meg igazán, ami mögött nagy élettapasztalat van. Kovács olyan erős színész, hogy nem győz rajta sem a kór, sem a kóklerség”

Bérzces:Talált ember (Népszabadság 2000. szeptember, M.G.P.)

„Minden alkalommal az élete a tét. Önmaga eszményeivel szembesíti saját magát, és teljesítményét. Mondom, hogy anti-Diderot. Ellenszínészi paradoxont olvasunk. Megkapót, megrendítőt, helyenként magával ragadóan gyönyörűségeset. Önismerettel telten humorosat, a szó legnemesebb értelmében humorost. Olyan színházi életben, ahol a tehetségek, fél-tehetségek, áltehetségek lassan kiürülnek, leeresztenek, ahol vidéki házért vendégszerepelnek, nyugdíjért illusztrálnak átélést, játékot gyönyörűséget, szerelmet, halált, gondolatot, érzést ahol kímélő színészet folyik, olyan színházi életben, ahol sztárnak udvarolnak jelentéktelen kontárokat, legendás alkotóknak művészeti fusereket: Kovács Lajos ellenpéldának tűnik. Mindenét fölteszi egyetlen írott szerep megvalósításáért. Belehal a szépség kitermelésébe.”

Pinter: Hazatérés (Magyar Hírlap 2002. január, Bóta Gábor)

„Kovács Lajos, aki 3 éve nem lépett színpadra, játssza az apát Maxot. Élesek a hangulatváltásai. Kiszámíthatatlanul szeszélyes. Harákol, szipákol, már erősen öregszik, a levegővétel is sokszor gond számára, de még ő akar parancsolni. Ő akar a hierarchia élén állni, miközben le kell rogynia a fotelbe.”

”Ha megállsz, meghalsz". Koltai Tamás írása a „Talált ember” c. könyvről.

Kovács Lajost a hetvenes évek elején láttam először színpadon. Nézni valószínűleg korábban is néztem, sűrűn jártam a főiskolára (akkor még nem hívták egyetemnek, viszont oktatás folyt benne), meglehet, többször is átnéztem rajta, de még ez a többször is kérdéses, mert mint olvasom, a saját vizsgaelőadásán sem vett részt, akkor éppen statisztált az egyik színház külföldi vendégszereplésén, emiatt később szégyenkezett meghajolni a diplomaosztáson. Mindenesetre Békéscsabán láttam először, a darabra is emlékszem, de a színészek közül őrá egyedül, holott apró szerepet játszott, egy talponállóban támasztotta az ivópultot, azt a bizonyos kétpolcos, mellmagasságig érő állványt, amelyre rá lehet könyökölni a fröccsök mellé. Az állvány a színpad jobb oldalán volt, talán hárman álltak mellette, egyikük tagbaszakadt, keménykötésű, mokány melós, „az uralkodó osztály" széles tenyerű, súlyos tekintetű tagja, hozzá hasonlót az Ilkovicsban (ki emlékszik rá?) vagy a Budapesti Iskola dokumentumfilmjeiben lehetett látni.

Ő volt Kovács Lajos. Valaki, aki valódi. Valaki más - és önmaga. Idegen itt, és otthon van. Akiről nem az jut rögtön eszedbe, hogy jobb egyről jött be a díszletbe, hanem az, hogy a „sichtából" az italboltba. Disszonáns jelenség. Nem ide való. Túl sok itt. Valódiságával szétrobbantja a „mintha"- elvre épült közmegegyezést. Mivel ő nem olyan, mintha. Hanem ő az.

Azóta is ez a disszonancia a lényege Kovács Lajos színészetének. Disszonancia a személyiség és a befogadó (vagy befogadásra képtelen) környezet között. A belső szándék feszítő ereje és a megnyilvánuló külső forma között. Az önmagával való azonosulási vágy és a szerepjátszást elváró világ között.

Minderről az a könyv tudósít, amelyet Bérczes László írt Talált ember címmel Kovács Lajosról. A könyvet Bérczes írta, de Kovács mondja. Beszélgetőkönyv. Azaz: monológkönyv, úgy jött létre, hogy Bérczes utólag kihagyta a beszélgetésből a maga szólamát. Ilyen egyszerű, gondolhatná a laikus. Ilyen bonyolult, bólint a profi, aki tudja, hogy megy ez. Hány beszélgetés volt? Négy? Tíz? Tizennyolc? Minden fejezet egy beszélgetés, ezekkel a szép, készen kapott gondolatritmusokkal, vissza-visszatérő búvópatakokkal, amelyek megszerkesztik önmagukat, folyókká dagadnak, és végül befutnak az alapgondolat óceánjába? Vagy a szerző terelgeti önkényesen a gondolati ereket egymás mellé, esetleg egymástól távolra, hogy kiadja az olykor García Márquezre emlékeztető regényes szerkezetet? Ne firtassuk, maradjon ez az író titka, hiszen minden kétséget kizáróan írói munkáról van szó, méghozzá különleges empátiával megírt írói munkáról. Akik kicsit is ismerik Kovács Lajost (én egy kicsit ismerem), azok tudják, hogy így, ahogy ebben a könyvben, soha nem beszél, mégis minden szó az övé, minden mondat az övé, minden mondat mögött övé a gondolat - és a ki nem mondott gondolatok is az övéi. Ez ő. Testestől-lelkestől. A magyar színház legismertebb ismeretlenje.

Itt mindjárt szögezzünk le valamit. Kovács Lajos története nem a fölfelé törekvés légszomjáról szól, nem „keszonbetegség-történet", nem a bátaszéki tarisznyás gyerek beilleszkedési komplikációit taglaló történet, pontosabban nem csak az (ahogy a Soós Imréé sem volt csak az), ez túl egyszerű volna. Kovács Lajos története a „másként kellene színházat csinálni" története. Ez lényeges különbség. Kovácsról el lehet mondani (ő maga mondja el), hogy hiányzik belőle a profi színészre jellemző technika, a kiszámíthatóság, a rögzítésre, reprodukálásra való képesség s mindezek eredője: a sorozatjátszásban elvárható egyenletes teljesítmény, ami miatt olykor saját színész voltát is megkérdőjelezi. Csakhogy „a másik oldalon" van benne valami (miközben „az egyik oldal" hiányainak elmaradt pótlása mint felelősség nem kerülhető meg), ami a mai lepkefing színészetből szinte teljesen kiveszett: erő, jelenlét, súly és épp a spontaneitásból fakadó kiszámíthatatlan feszültség, ami a bevált rutin esküdt ellenségeként bármikor képes meglepetést okozni.

Kovács legjobb színházi pillanatai veszélyekkel telítettek. Nem lehet tudni, mikor tör ki a felgyülemlett feszültség, mikor robbantja szét a személyiséget, mikor semmisíti meg a gondosan fölépített szituációt, mikor sodorja magával az egész színpadot. Persze, ez sohasem történik meg, de a lehetőség benne van, és a lefojtottság, a kráter mélyén izzó vulkán a maga állandó kitörési veszélyével átizzítja a pillanatot. Sok ilyen pillanatot éltem át Kovács Hamletjét, Ványa bácsiját, Meierét vagy az Emigránsokban játszott kuporgató melósát nézve. Szolnoki előadások mind, s ez nem véletlen, az önpusztító deviáns Paál István fényes szolnoki korszakát idézik. Paál fedezte föl Kovácsot, ő találta, ettől lett „talált ember" (meg attól, hogy később a való világ leghíresebb talált emberét, a drámamitológiai alakká vált Kaspar Hausert is eljátszotta), Paál találta meg hozzá az utat is, lelkük összecsengett, a kifogástalan alkotói állapottal párosult kettős pozitív deviancia besugározta azt a néhány évet. Paálon kívül még Árkosi Árpádnak sikerült néhányszor ugyanez - és Szász Jánosnak a Woyzeck-filmben -: Kovács Lajost azonosítania önmagával. Önazonosság - ez a kulcsszó és a „megfejtés". „Olyan szeretnék lenni, amilyen én vagyok", mondja a talált ember, bizonyos értelemben anti-Kaspar (Kaspar olyan akart lenni, amilyen volt már valaki más). Ennek egyetlen módja van: megtudni, milyen vagyok „én", ki vagyok „én"? A könyv leggyönyörűbb motívuma, ami túlmutat a színházon: ez az amorf vágy önmaga megismerésére. A belső maszkok lehántása, ami „mellesleg" a színészt - különösen a Kovács Lajos-típusú ön-azonos színészt - képessé teszi „a játékosan vállalt létezésre", mégpedig éppen azáltal, hogy vissza tud találni a maga belső törvényeihez.

Kovács, szerencsére, nem önpusztító alkat, noha kétszer is eljutott a szakadék szélére. Most éppen vár, hezitál, számot vet, kétségeit hangoztatja, egy kicsit kiszáll a forgalomból, erőt gyűjt, készülődik. Túl van a maratonon, ezen az egyszerre valóságos és metaforikus teljesítményen, amelynek fizikai brutalitása és költői eszméje átszövi a könyvet. „Ha megállsz, meghalsz", szűri le a tanulságot futás közben. Tudja tehát, hogy nem állhat le, legföljebb lassít. Ebben a mai, ürességével hivalkodó kirakatszínházban, amelyben nincsenek Paál Istvánok, persze, nehezebb a dolga. Főleg magára számíthat. Mi meg, akik szeretjük és különleges értéknek tartjuk - rá.

(Bérczes László: Talált ember)

Fotók: Koncz Zsuzsa felvételei, a kötetben jelentek meg

[ Kadelka László ] 2009-02-07 22:02:00
Cikk nyomtat?a Cikk elk?d?e e-mailbe Hozz?z?? a cikkhez
 
Előadóművézet Sajtóanyagok
Irodalom Könyvsarok
Képzőművészet Kiadváyok
Filmművészet Fesztiválok
Tásadalom Ráday utca
Programajáló Pécs 2010
Pályázatok Enciklopédia
Paul Lendvainak
Lieber Paul, kedves Pali, Isten éltessen bis hundertzwanzig derűben, egészségben a számodra kedves és fontos személyek nyújtotta gute Gesellschaftban. (Lipovecz Ivántól)
[ Archívum ]
[ Keresés ]
AJÁNDÉK EZ A NAP

Jávorszky Béla Szilárd – Sebők János a MAGYAROCK története 2

Esti Kornél bárki lehet

Kocsis Zoltán -

Kozák Péter - Földiekkel játszók

A 37. Torinoi Filmfesztivál

Érdi Tamás - Beethoven zongoraszonátái

Nemes Anna - Előled

Szemből szembe

Sztárparádé a Krizshow After-Partyn

Radnóti Zsuzsa kapja az első Art is Business – Fidelio „Művészek a művészekért” k

Rigó Jancsi bemutató Egerben

Hofi naplója

Koncz Zsuzsa

Lévai Katalin: Bábel – Budapest

Füst a szemben

A 88. utca fogjai

A revizor

Mégis, kinek az élete

Romlás

Kaukázusi krétakör

A szecsuáni jó ember

Vihar

Dogville

Szép nyári nap

Ördögök

Hű, de messze van Petuski!

Nyári kalandok

Csákányi - Kulka

Idill

ISMERI?
[ Ki kicsoda játék ]
275 portré
cikkek
galéria
Keresés
Terasz 2002-2006
Terasz 2001-2002
 
 
 
 
Film
Adatbázisok - Amatőr - Digitális film - Filmek időrendi sorrendben - Filmek kategóriák szerint - Filmfesztiválok és díjak - Filmkészítés, filmforgalmazás - Független film - Klasszikus filmek, filmklasszikusok - Média - Mozik, moziműsor - Multimédia - Oktatás, filmtörténet - Online vásárlás - Rendezők - Szervezetek - Színészek, színésznők - Toplisták, filmelőzetesek - TV-csatornák, videotékák

Fotózás
A nap fotója - Analóg fényképezőgépek - Boltok, használtcikkek, szolgáltatások - Digitális Fényképezőgépek - Elmélet - Hírek - Múzeumok, kiállítások - Nyomtatók - Online galériák, portfoliók - Pályázatok - Szkenner - Tartozékok - Témák, zsánerek - Weblapok, magazinok

  Irodalom
A századforduló irodalma - Antik irodalom - Antikváriumok - Barokk - Bevezető - Érettségi tételek gyűjteménye - Felvilágosodás - Gyermek- és ifjúsági irodalom - Irodalmi újságok és folyóiratok - Irodalmidi díjak, egyesületek, szervezetek - Irodalomtörténet és irodalomtudomány - Klasszicizmus - Kortárs magyar irodalom - Kortárs világirodalom - Könyvesboltok - Könyvkiadók - Könyvtárak - Középkor - Nemzetek irodalma - Realizmus - Reneszánsz - Romantika - Szimbolizmus - Szórakoztató irodalom - Tematikus gyűjtemények - XX. századi magyar irodalom - XX. századi világirodalom

Művészet, építészet
Alkotások - Alkotók - Dokumentumok - Gyűjtemények - Információk - Kiadványok - Korok, stílusok - Technikák - Üzlet

  Színház
Budapesti színházak - Határon túli magyar színházak - Mozgás- és Táncszínházak - Színészek weboldalai - Színházi oldalak - Vidéki színházak

Tánc
Elmélet, szakirodalom - Előadások, táborok, fesztiválok - Koreográfusok, vezetők - Külföldi táncos oldalak - Magyar táncoldalak - Tánc csoportok, együttesek, társulatok - Tánc fajták - Táncházak - Tánckellékek, jelmezkölcsönzés, tervezők - Táncművészeti folyóiratok - Táncoktatás - Táncos filmek - Táncos képviseletek - Táncosok, tánctanárok - Táncpartner kereső - Táncversenyek, ranglisták

Zene
Dalszövegek - Filmzene - Komolyzene - Koncertek - Könnyűzene - Lemezforgalmazás - Mp3 - Népzene - Slágerlisták - Zenei média

 
 
  © 2006 - Terasz Kiadó Kft. [ Impresszum ] [ Médiaajánlat ]