Raksányi Kutyu a magyar színházi világ tüneményes egyénisége, örök sztorizója, másokat soha nem sértő mesélője volt. Igazi régi-vágású pesti figura, aki, bár nem nagy színházi szerepek, hanem - sajnos eltűnő – epizód alakításai maradnak meg emlékezetünkben. Aki személyesen ismerte tanúsíthatja, Nála kedvesebb, udvariasabb, hatalmas fizikai erejével soha vissza nem élő, fiatal korában az életet habzsoló, igazi Úr volt. Legendák szólnak arról, hogy ha, valakivel netán vitája támadt volna, akkor „fizikai elrettentésül” az erkély korlátján mutatott be kézállást – több-emelet magasságban. Volt időszak, amikor nélküle nem kezdődhetett el az ügetőn futam, vagy a „Keszeiben” nem volt záróra, amíg Ő nem tette tiszteletét.

Önálló estjén - Várszínház Refektóriumban 1996

Hűséges volt első társulatához – bár voltak „nehéz” időszakok pályáján -, soha nem fordult meg a fejében, hogy máshová szerződjön, hiszen Ő valóban az ország első színházával jegyezte el magát – bár a történelem „kihúzta alóla” szeretett Nemzeti Színházát, amit kevéssé enyhített a Nemzet Színésze elismerés, amely az anyagi biztonságot hozta el idős korára. Nehezebb időszakában vált legendává, egy keserű megjegyzése: „Máról tegnapra élek, de kell a zab a lovaknak!” Azon kevesek közé tartozott, akit a közönség, a pályatársak, a színházi műszak, a forgatások technikai személyzete, a hajtók az ügetőn, a megszámlálhatatlan ismerős pincér egyaránt szívébe fogadott. Temetéséről később intézkednek.