„a költészet nem szomorú vasárnap, csak kitartott, pontos hétköznapok” Mesterházi Mónika „elrejtőzni a szavakban mint aki nagyító alatt bujkál” Koncz Veronika A több mint száz éve született költő már nem, de versei velünk vannak. (És 2005 óta, Báthori Csaba áldozatos fordító munkájának köszönhetően, immár a német ajkú közönséggel is.) Velünk vannak – ha olvassuk őket. Ha olvasunk verseket. Ha olvasunk. Ha nem, nemcsak irodalom nincs: mi sem vagyunk. Legalábbis nem azok, akikké az olvasás iskolája, a kultúra rejtélyes többlete tehet. E vonatkozásban is tanulságos lehet Pilinszky János tágabb értelmű megjegyzése, amely szerint „a nyelv – a nyelvben megjelenő gondolat, szellemi érték – önmagában nem áll meg: szüksége van lankadatlan szeretetünkre, figyelmünkre, részvételünkre, hogy ő is közölhesse velünk kortalan bölcsességét és világosságát. Enélkül a nyelv visszahúzódik, bezárul, előbb-utóbb üres és hideg tárggyá válik...”

József Attila és Thomas Mann

A költészet napja április 11., és mégsem. A költészet napja valójában és természetesen akkor van, amikor valaki, bárki, a kezébe vesz egy verseskötetet, fölüti, elolvas egy verset, kettőt, huszonhármat, és közben arra gondol… – pontosabban nem gondol semmire, hiszen helyette ott van a vers, gondolatok helyett a szavak. Mert ahogy a szerelem ünnepe az együttlét, a mozgásé pedig a tánccá formált idő, úgy a költészet valódi ünnepe – az olvasás. S vajon elképzelhetünk-e szebb, szelídebb, nemesebb és hiábavalóbb szertartást, mint olvasással ünnepelni? Olvasással az írást, fotellel, lámpával, lehúzott redőnnyel a költészetet. Egyik legnagyobb írónk szerint a világban ma „kísérlet” folyik: el tudnak-e lenni egész társadalmak kultúra nélkül. Tud-e létezni az ember a betűk és a hangok, a nyelv és a képek mágiájától elzárva, elszokva. Meg tud-e maradni embernek az, aki módszeresen nem olvas, aki nem hallja a szövegek hívó szavát, akit még nem ingerelt sírásra egy kép, egy dallam, egy váratlan jelenet valami ismeretlen filmből. Ki tud-e művelődni a személyiség, ha többé nincs, ami kiművelje. Ennek a folyamatnak a logikáját meg sem volna szabad értenünk. Föl sem volna szabad fognunk. Mert a végén még hiába próbálnánk elválasztani a reményt a reménytelentől. Érdemesebb és méltóbb annak a német regényírónak a szavaira emlékeznünk inkább, aki a következőképpen képzelte el költészet és közösség viszonyát, egy kitalált múlt kitalált országában: „A Marinán minden időkben híresen sokra becsülték a költőket. Szabad adományozóknak számítottak, s tehetségüket, hogy verset alkossanak, a teljesség forrásának tartották. Hogy a szőlő virágzik és gyümölcsöt hoz, hogy ember és jószág gyarapodik, hogy a gonosz szelek szétszélednek, s hogy vidám egyetértés honol a szívekben – mindezt a harmóniának tulajdonították, ami a dalokban és énekekben hangzott föl. Erről a legkisebb vincellér is meg volt győződve, mint ahogy arról is, hogy a harmónia gyógyító erővel bír. Senki sem volt annyira szegény, hogy kertje gyümölcsei közül az első és a legszebb ne a gondolkodók viskóiba vagy a költők remetelakjaiba vándorolt volna. Azon a vidéken bárki, aki elhivatottságot érzett hozzá, hogy a világot a szellem útjával szolgálja, nyugalomban élhetett – szegényen bár, de nélkülözés nélkül. A földet művelő és a szavakat művelő kapcsolatára a régi mondás volt érvényben: »A legjobbat ingyen kapjuk az istenektől.« Jó idők jele, ha a költőkre a szellemi hatalom látható és érezhető hatással van. Ez itt is igaz volt; az évszakok, istentiszteletek és emberéletek körforgásában versek nélkül nem volt ünnep az ünnep. S különösen a halotti ünnepen tartozott a költő feladatához, hogy a halotti bíró szerepét elvállalja, miután már beszentelték a holttestet. Az ő dolga volt, hogy istenhez hasonlatos pillantással mérje végig a letűnt életet, s azt versben dicsőítse, mint ahogy a búvár kiemeli a kagylóból a gyöngyöt. […] Otho testvér, amikor a márványszirtek tetején álltunk, gyakran mondta, hogy ez az élet értelme – megismételni a teremtést a mulandóban, úgy, ahogy a gyermek játék közben megismétli az apa művét. Ez a vetés és a nemzés, az építés és a rend, a kép és a költészet értelme, hogy bennük a nagy mű ad magáról hírt, mint színes üvegből való tükrökben, amelyek hamarosan eltörnek.” (Ernst Jünger: A márványszirteken. Nemes Péter fordítása.) Ilyen „színes üvegből való tükrök” tehát a versek is. Szépségük törékenységükben rejlik, törékenységüket szépségük szavatolja. Hogy a költők „szabad adományozók” volnának, tehetségük pedig a „teljesség forrása”? S a művekben fölhangzó harmónia „gyógyító erővel bír”? A szépírói képzelet hajlamos utópiává avatni a nyelv tartományait, s idillé a művészet világát, világosságát. (Ne felejtsük el: Fernando Pessoa „a valóság hibátlan megvalósulása”-ként határozta meg az irodalmat…) Nem csoda, ha a gyanútlan olvasóban rokon hajlam ébred nagyobb hitelt adni a képzeletnek, a nyelvnek, az esztétikumnak, mint a sűrűbb és súlyosabb valóságnak. Gyanútlan olvasónak lenni jó. A költészet napja szabaddá tesz, mert befogadóvá.