A Főiskolán, már másodéves hallgató voltam, így jogot nyertem arra, hogy az új jelentkezőket megnézhessem. Jöttek, jöttek a felvételizők, egymásután, emlékszem néztem őket és unatkoztam. Már-már magamat vádoltam nagyképűséggel, hogy nekem a „régi, öreg főiskolásnak" semmi sem elég jó, senki se elég tehetséges, amikor bejött a terembe egy reménytelenül vékony, kedvesen és őszintén szólva érdekes arcú fiatalember. Fellibbent a dobogó szerű színpadra és valami tüneményes, verses történetet mondott egy holdkóros apródról, aki, ha jól emlékszem szerelmes volt és tüneményesen bánt a lanttal, amin önmagát kísérte……bár, lehet, hogy ez így nincs is abban a versben, de én ma is magam előtt látom azt a bódult, szerelmes apródot, aki pontosan olyan volt, mint az akkori Verebély Iván. A terem színházzá vált, az előadó színésszé és mi a „nézőtéren" rajongó közönséggé. Ilyen egyszerű, amikor színész érkezik a színpadra.

Azóta sok-sok év telt el, a cérna vékony apród, ma már egy mackós veterán, de ha belép a színpadra, a nézők szíve ma is megtelik valami érdeklődő jó érzéssel. Verebély Iván X éves. Csak azért nem írom le pontosan az „összeget" mert ha ő azt meglátja, ki tudja milyen következtetést von le belőle, azokra a betegségekre vonatkozóan, amiknek a fent nem jelzett életkorban már elő kellene fordulni. Mert Iván mindent tud a betegségekről és számtalan kollégát gyógyított már ki számtalan, általa felismert betegségből. Egyedül saját magával nem bír, ezért igyekszik minden betegséget megelőzni. Hát!!!! Isten éltessen Ivánkám nagyon sokáig! Gyula