|
„Minden tetőről látni a napot.”
Pilinszky János
„Iránytalanul boldog pillanat.”
Szabó T. Anna
NAPON
Az a jó, amikor a láb
tapodhat a forró homokban,
ha napon heverhet a test,
az jó, mikor az ember ott van,
nap, víz, homok, csak az a jó,
ha messze gondtól, gondolattól,
nem élni, csak a bőrön át,
csukott szemmel, az az aranykor.
A mű címe egyetlen szó (ez a lényeget célzó lakonikusság megkülönböztető sajátossága Székely Magda költészetének); az osztatlan szövegtestet egyetlen versmondat alkotja. A verstani megformáltság hasonló egyszerűséget mutat: a négyes és ötödfeles jambusi sorokat (huszadik századi líránk gyakori sorfajait) virtuozitásra nem törő félrímek kapcsolják egybe; soráthajlást mindössze egy helyütt találunk. (Nem szereptelen, de nem is föltűnő poétikai mozzanat ebben az összefüggésben a „tapodhat” és a „napon” áthangzása egymáson, vagy például a „gondtól, gondolattól” eufonikus figura etymologicája.) Ráadásul a – Székely életművében némileg szokatlan – dalszerű megszólalás érzelmi egyneműséggel társul. Legalábbis ez lehet kezdeti élményünk.
A címet adó határozó első olvasatban a vershelyzetet jelöli: a mű a napon heverő test közérzetét tematizálja. De képes beszédként is érthetjük: a versbéli személy a napon, azaz a nap, a fény, a világosság világában helyezkedik el. E megközelítést a szöveg utolsó szavaként külön nyomatékot kapó „aranykor” is támogatja; s a hármas szám háromszori (!) megjelenése is e többletre vonja figyelmünket: a címmel együtt háromszor fordul elő a „nap” jelölő, az „az (a) jó” szerkezet ugyanennyiszer ismétlődik, s az ötödik sor jelenetező fölsorolása („nap, víz, homok”) is három elemet tüntet ki. Eszerint a vers a szakrális szám- és fényszimbolika hagyományába illeszkedik, s az aranykor-mítoszok emlékezetét idézi meg. Az illeszkedés és megidézés azonban nem problémátlan művelet Székelynél.
A Napon vershelyzetén, ha jól értjük, nem a „túlvilági derű fénye” (Vörös István) sugárzik át, mely annyi Székely-verset tesz emlékezetessé; nem is „a derű ritkás sávjai”-ra (Báthori Csaba) nyílik itt horizont. Nem, mert „ritkás sáv” helyett a boldogsággá emelt derű fényei töltik ki a teljes versbéli valóságot; a „túlvilág” pedig – szövegszerűen – meg sem jelenik, ha a jelképiséggel komolyan számoló értelmezés nyithat is efféle jelentésirányokat. Pontosabban fogalmazva: a szöveg egyszerre kínál élményt a világot (például a napon heverve) immanensnek megtapasztaló, illetve az irodalmi alkotásokhoz is a transzcendens létezés hitével közelítő befogadónak; egyszerre tud profán és szakrális lenni. Ezt a fentebb jelzett értelmezési szintek szavatolják. S még valami. A profán (szó szerinti) és a szakrális (metaforizáló) olvasat között a vers átjárást biztosít. Az utolsó szó fontosságát már kiemeltük. Ugyanennyire lényeges (ha nem lényegesebb) a teljes nyelvtani szerkezet kétértelműsége: az „az az aranykor” egyfelől a metafizikus idillként fölfogott vershelyzetet foglalja össze. Másfelől viszont azt állít(hat)ja: csakis az, vagyis az anyagi valóságban elnyert közérzeti minőség az aranykor, nincs más lehetőség, nincs egyéb dimenziója az aranykornak. A mítoszok csak mítoszok. A vallási képzetek csak a képzelet termékei. A transzcendencia csak a nyelv (és a közérzet) színjátéka…
Az én-től (az én-tudattól) való szabadulás, a feloldódás valami nagyobb rendben – akár a természet, akár a természetfölötti rendjéről van szó – retorikailag is jelöli magát: személytelen, szubjektumhoz nem kötődő versbeszéd szólal meg a műben. A grammatikai alanyként a vers közepe tájékán színre vitt „ember” e személytelenség jegyében egyrészt általános alanyként azonosítható. Másrészt az ember mint olyan ontológiáját hozhatja játékba. (Sőt, az „ott van” is több értelmezést enged: lehet pusztán helyi, helyzeti utalás; de hordozhatja a „teljes lényével, önazonos módon van ott” jelentést is.) Az első változat inkább a profán, a második inkább a szakrális értelmezés logikájából következik. A mindkét esetben fönnálló személytelenség, paradox módon, éppen az olvasó személyes részvételére számít. Kockára tenni az ént, kiszolgáltatni magunkat a szöveg igényének, a személyest a személytelennek (avagy talán csak másként személyesnek): olvasóként aligha is volna más választásunk.
Profán és/vagy szakrális, immanens és/vagy transzcendens, denotatív és/vagy konnotatív, személyes és/vagy személytelen: a vers talán legfőbb érdeme, hogy miközben olyan ellentétpárok alkalmazására készteti a befogadót, amelyek tagjai egymással kizáró ellentétben állnak, egészében azt sugallja mégis: az ellentétek nem kizárják, hanem kiegészítik egymást; nem fölszámolják, hanem megőrzik egymás elevenségét.
A Napon végső soron olyan – dallá átlényegített – naphimnuszként olvastatja magát, amely nem utasítja el, de nem is tartja egykönnyen hozzáférhetőnek a naphimnusz-költészet tradícióit (illetve az általuk közvetített nyelvi és/vagy metafizikus tartalmakat). Olyan naphimnuszként, amely számol saját műfajának kérdésessé válásával – s e kérdésesség beláthatatlan ígéreteivel.
|
