|
Természeti képek, keleties filozofikum, paradoxonokat kedvezményező nyelvi minimalizmus: e vonások emelik ki a kortárs művek közül például Oravecz Imre verseskötetét, A megfelelő nap címűt (Pécs, Jelenkor, 2002) – mely a saját múlására, elmúlására naplószerű szabatossággal reflektáló beszélőt az emlékezés lélektanának s a szerelmi élménynek egyidejű harmóniával kiszolgáltatott szubjektumként vetíti elénk. Győrffy Ákos Akutagava noteszéből címmel közreadott, számozott prózaversei (Bp., JAK – Ulpius-ház [„JAK füzetek” 130.], 2004) – a Keresztes Szent Jánostól Thomas Bernhardig intertextusok útján megidézett alkotói világok léttapasztalatából is építkezve – a személyes identitásra irányuló kérdezésmódon keresztül, úgy tetszik, a világ identitására kérdeznek rá. Varga Mátyás versei (A leghosszabb út, Pécs, Jelenkor, 2006) a szövegtükör geometrizált rendjében is kifejezett rend-kereső igyekezetnek adnak hangot; a misztikus hangoltságban a nyugati és a keleti hitigazságok közös eredőjére eszméltetve rá. („A keresztény misztika hűlt helyét kénytelen elfoglalni a költészet” – idézhetnénk a mű egyik értő recenzensét, Győrffy Ákost, némi megszorítással: ha van is hely, amelyet a Varga Mátyás-féle költészet elfoglalhat, az csak annyiban a keresztény misztikáé, amennyiben egy vallásbölcseleti értelemben folytatólagosan betöltött hely versnyelvi eszközökkel is meghódítható.) S már címével is beszédesen kapcsolódik e sorba Danyi Zoltán munkája: a Gyümölcsversek (Zenta, zEtna [„Vulkánfíber” 5.], 2006) szövegei, a Ryokan alakján keresztül a lehetséges közvetlenséggel evokált távol-keleti irodalmiság hatásának adva át magukat, a természetélmény kerti misztériumát poetizálják – jobbára finom gonddal alakított kisszerkezetek formájában.
E sorok írójának korábban alkalma volt Győrffy, Varga és Danyi nevezett kötetét recenzeálnia (Alföld, 2004/12., ill. Vigilia, 2006/8. és 2007/3.); Oravecz költészetéről pedig egy verselemzés ürügyén szólhatott (Vigilia, 2007/4.). Így részletezőbben most csak egy ötödik könyv poétikai érdemeire (azaz csak néhány darabjára) tér ki. Kovács Gábor Egy sas délutánja című, karcsú kötete (Pécs, Duplex, 1999) több hibátlannak rémlő verset tartalmaz. A teaivás visszautasítása egyetlen retorikai ívben viszi színre a műalkotás igazságának és a nyugodtság, tisztaság, méltóságteljesség erényének a dicséretét (a műalkotást, az erényt és a dicséretet egyként többnek, nagyobbnak mutatva föl a vers esendő alanyánál, a mindenkori egyénnél): „ez a címe / egy kedvenc Csi-Paj-si / képemnek / s úgy él bennem / mint mikor / először megpillantottam / két szerzetes közül / az egyik teával / kínálja a másikat / amit az egy kézmozdulattal / elutasít magától / – most újra megnézem / albumomban a képet / és meglepődve tapasztalom / mintha kicserélték volna / embereink fejét / én a mézesmázos kínálóét / képzeltem időközben / a másik szerzetes nyakára / pedig ez utóbbi ma is / ugyanolyan mint régen: / nyugodt / tiszta tekintetű / és méltóságteljes”. A „célszerűtlen növekedés” filozófiája ad külön nyomatékot a Penge című, ars poetica érvényű műnek: „Egyszer minden / embernek le kell / vágnia a fülét, / mint Van Gogh / tette, / hogy megfékezze / önmagában / a célszerűtlen / növekedést.” E költemény szomszédságában egy hasonlóan rövid s hasonlóan makulátlan poétikájú szöveg olvasható; a Szabadon a saját identitás összetettségére von meditációs figyelmet, a férfi és a női princípium kapcsolatának valláslélektani toposzát is játékba hozva: „Szabadon hagyom, és bámulom / a bennem repülő nőt: / egy nőt, egy teremtményt, / amelyik ha felém fordul: lehatárolt / a feje, és nem végtelen a homloka.” A Sivatagi jelenet esztétikai ereje olvasatunkban az észak-afrikai szcenika s az evangéliumi hangütés kettősségéből származik: „Jeleket látok arcodon szomorúságodból, / remélem[,] a tevéket megölni nem akarod? / Gyere, ülj mögém, induljunk, / s meglepődnek a kis állatkák, / mert mi valahol a sivatag mögött / fehér kenyereket hajigálunk.” A réz tőr a dél-amerikai indián kultúrák emlékezetének s az európai modernség defektusos önértésének konfliktusát oldja föl, borgesi eleganciával: „Ez a tőr, / inka motívumokkal / a markolatán, / olyan erővel töltődött fel, / ami valaha Virakocsa isteni / alakjából sugározhatott. / Mégis, most késztetést érzek, / hogy visszaváltoztassam / egyszerű papírvágó eszközzé. / A varázslat, amit összetörök, / gazemberek álma…” (A réz tőr) De találunk olyan verset is, amelynek a korai Pilinszky-lírát idéző jelenetezése és szóhasználata (a zárlatban), jóllehet formálisan a képzelet teljesítményeként áll elő, valójában a létezés tagolatlan egységének (tükröző és tükrözött, elképzelő és elképzelt, magányos és társas egymásra utaltságának) tapasztalatát tolmácsolja: „Olykor, / mindeneken kívül, / mindenektől függetlenül / fölidézek magamban / ismerős arcokat. / Ezek messzire hajítva / is mindig közel maradnak. / Tekintetükben az árnyak / mellett látom a színek / néma szertartását, a hallgatag / boldogság-bizonyítékokat, / s érzem furcsa kívülállásomat. / Mintha csak tükör lennék / egy különös házban, / hol a szerelem fegyencei / teáznak a fojtó éjszakában.” (Néma szertartás) Kovács Gábor versei lényegében (mert lényegükben) azt igazolják, amit a szerzőnek A haikuról írt s a kötet végére illesztett esszéje megfogalmaz: „Nem távolodtunk el a Kelettől annyira, hogy ha akarunk, ne kerülhessünk újra közel hozzá.”
Olyan műveket ajánlottunk az olvasó figyelmébe, amelyek bizonyosan nem a kánonok közepét célzó elszántságuk révén keltenek rokonszenvet. (Még ha Győrffy Ákos és kivált Oravecz Imre művészete végre jogos kritikai megbecsülést élvezhet is.) Ellenkezőleg. A kánoni körnek csak érintése is tőlük távol eső ambíciót feltételez. De éppen ez, a célelvűség föladása (poetológiai és ontológiai értelemben egyaránt), a csöndes beszéd szelíd ereje adhat reményt arra, hogy idővel a közép helyzetében találhatják magukat. Ha „a szőlőszem pillantása” (Hamvas Béla) bírna az olvasás képességével, ez hihetőleg már megtörtént volna.
|
