A 10. század magyar történelmét illetően hitelesnek tekinthető források meglehetősen gyéren állnak rendelkezésünkre. Mondák, regék, gesták és krónikák, levelek és okiratok állításaira kell hagyatkoznia annak, aki az államalapítás előtti évtizedek bel- és külpolitikai viszonyaiban akarná valamelyest is kiismerni magát. Ezekből a jobbára a képzelethez hű (s jelentős részben diplomáciai érdekekhez igazodó) elbeszélésekből – avatott történészi szem előtt – mégiscsak kirajzolódik az a históriai összkép, melyben viszonylagos biztonsággal elhelyezhetők a kor meghatározó szereplői és eseményei. Hász Róbert regénye ezzel a viszonylagos biztonsággal (ami itt a dicséretes történettudományos tájékozottság szinonimája) meríti témáját a jelzett időszakból – s alkotja hozzá, mint fiktív vagy alternatív történelmi lehetőséget, saját tulajdonképpeni tárgyát.

A künde egy 963-ban induló történetet beszél el, az elbeszélés idejét 973-ban jelölve meg. Pannóniai Stephanus, Sankt Gallen-i bencés szerzetes, az apát, Aquileai Virgil megbízásából pápai üzenettel útra kel, hogy azt a pogány türkök fejedelméhez eljuttassa. (A 955-ös augsburgi csatát megjárt hercegi vadász, Gunther szavai pontosan képezik le a népek és birodalmak közti kommunikáció hiányosságait – az idegenség tapasztalatát a megértés lehetetlenségének üzeneteként adva tovább Stephanusnak: „– És ők milyenek? – kérdeztem. / – Kik? / – Hát a türkök. / Nem válaszolt azonnal. Már azt hittem, nem is fog, amikor megszólalt: / – Azt nem tudom. Én csak pusztítottam őket.” [51.]) XII. János pápa, a közös érdek meggyőző erejében bízva, I. Ottó német-római császár ellen ajánl szövetséget a pannóniai barbároknak. Stephanus útja Gallentől (az apátságtól) a Havasokig (Gejüza-ur szállásáig) hosszú és viszontagságos; veszélyes és tanulságos kalandokban bővelkedő. De ami ennél lényegesebb: a pap jellemét megrendítő, gondolkodását átalakító, sorsát újraíró hatalmú. (A főhős önértése „új, kitágult lélekhorizont”-ról [175.] vall.) A kettős fejedelemség visszaállítására tett kísérlet s a pap (immár mint „Körösztös künde” [188.]) szerepe e vállalkozásban kiszámíthatatlan, a cselekménynek folyton új s újabb irányt szabó erőként kap önálló életre... Mígnem világossá válik: a valódi kérdés nem az uralkodás mikéntje, hanem a nagypolitikai elköteleződés iránya. Gejüza-ur (azaz Géza) szavaival: „A kündék fölött elszállt az idő. A dilemma most aközött van, Rómát választjuk-e, vagy Bizáncot?” (293.) A küldetés részleges sikerrel jár. Mert nemcsak a főhős hivatalos státusza s személyes ambíciója változik az út során, de a megyer törzsek közti szövetségi viszonyok s az európai diplomáciai kondíciók is: Bizáncé és a bolgároké az egyik oldalon, a(z új) pápáé és a császáré a másikon. Anélkül, hogy a cselekmény fordulatait s végkifejletét lelepleznénk, rögzíthetjük: Stephanus végül visszatér, de alakjában már nem az tér vissza, aki elindult, s nem oda érkezik meg, ahonnan útra kelt. Hász műve, ha nem csalódunk, elsősorban a Gárdonyi-féle, áttekinthető cselekményvezetésű, „olvasmányos” történelmi regény hagyományához kapcsolható. Azaz modern prózairodalmunk egy jeles mintájához. Az esztétikai összetettség azonban, mely a prózapoétikai összetevők gondos és érzékeny arányú fölhasználásából s kimunkálásából származik, mégiscsak jellegzetesen posztmodern kori alkotássá avatja a szöveget. Mindenekelőtt az elbeszélésmód rétegzettségére kell utalnunk. A regény nem tagolódik fejezetekre, ám a különböző betűtípusok mentén önálló címek nélkül is jól elváló szövegrészek három, olykor széttartó, olykor egymással kifejezetten ütköző elbeszélői szólamot konstruálnak: Stephanusét, aki 973 februárjában mesélni kezdi történetét; a kolostori annalesbe szánt (s Stephanus szentté avatásának előkészületeként értett), hivatalos Stephanus-életrajzét, melynek szkriptora Stephanus egykori tanítványa, Langresi Alberich; és Alberich saját célra (sőt örömre) készített följegyzéseiét. (Alberich narrátori önreflexiójában egyszerre szólal meg az elbeszélő boldog öntudata és a saját nyelvét meglelő írnok katarzisa – azaz az irodalom és a nyelv, az emlékezet és a képzelet összjátékában való részesülésből nyert, már-már ontológiai derű: „…gondolkodtam is sokat azon, amit nekem mesterem a nyelvről beszélt, hogy élhet bennünk olyan alkalmasság, amiről fogalmunk sincsen, ahogyan őbenne a tyrcök, vagyis az ungrik nyelve lappangott éveken át, úgy rejtezett bennem is, bár nem idegen szavak formájában, hanem az ismertek felhasználásában, a képesség, ami gyönyörködtet folyton, mikor Pannóniai Stephanus történetét annyiféleképpen tudom elmesélni a pergamenen, s úgy, hogy bármelyik igaz lehet, mikoron utóbb olvasom, amit leírtam, mintha nem is számítana valójában, melyik az igaz, lehet, egyik sem, mégis, megállnak a lábukon…[…] hogy örömömet leljem abbéli képességemben, hogy újrateremtem egy ember életét, és ha írás közben úgy érzem, a történet menete egyéb irányokat kéván, hát egyik szememet behunyom, s kanyarítom kissé félre a mesét, hogy megfeleljen saját kévánalmamnak… na íme, hazugság árán hazudok, hiába, az én lelkem már elveszett…” [82-84.]) S az igazság viszonylagosságának tapasztalatát a többnézőpontú narráció még tovább finomítja: az egyes események rekonstruálását a fölidézett történet szereplői a három fő elbeszélői szólamon (főként Stephanusén) belül is gyakran más-más módon, eltérő hangsúlyokkal és célzattal végzik el.

Hász Róbert

A regénynek az archaizáló részekben is emelkedettnek, választékosnak megőrzött, de fölösleges nyelvjátékokba, indokolatlanul artisztikus kitérőkbe nem bocsátkozó nyelve éppenséggel az által válik emlékezetessé, ami csaknem láthatatlanná teszi a történetbe belefeledkező olvasó előtt: reflektáltan takarékos és fegyelmezett voltával. (Némi módszertani képzavarral élve: a mű retorikája megalkotja, de nem fedi el az általa létrehozott narratívát – így lehetséges, hogy a szöveg örömében elveszve a befogadó talán épp a szöveg nyelvi állagán, stiláris mineműségén tűnődik legkevésbé. Alighanem jellemző adat, hogy a recenzens a bő négyszáz oldalas könyvet két ülésben, egyetlen napon olvasta végig.) A fentiek mellett az elevenné rajzolt figurák és az aprólékos epikusi figyelemmel szőtt cselekményszálak eredménye, hogy a műfajiság kérdése is izgalmasan bonyolultnak tűnik föl. A történelmi, az utaztató és a fejlődésregény vonásait éppúgy magán viseli a mű, amint helyenként meghatározó sajátossága a mesei jelleg (a mítosziasság) is; miközben bizonyos pontokon kém-, illetve detektívtörténetként is olvashatóvá válik. Egyszerre viszi színre a személyes önismeret drámáját s a formálódó nemzeti identitás történetét; miközben szerelemről és barátságról, bizalomról és összeesküvésről is számot ad. E műfaji és tematikus sokszínűségben a túlzásba nem vitt történelembölcseleti vonal is helyét találja. („…nem létezik tőlünk független igazság. Az igazság mindig a kardot tartó kézben van.” – mondja például a Pannóniába szakadt frank, Armand de Nouvion [279.]. És: „…a múltnak kútja feneketlen, s aki folyton abba bámul, előbb-utóbb beleszédül, s alázuhan a mélybe.” – figyelmeztet Gejüza-úr [290.].) Viae Dei inexplicabiles – Isten (avagy az Öregisten…) útjai kifürkészhetetlenek. E latin mondat többször elhangzik a műben. Teológiai kérdésekben járatlan lévén, a recenzens megelégszik e tétel profán (?) parafrázisának vélelmezhető igazságával: nemcsak Isten, de az irodalom útjai is kifürkészhetetlenek. Darvasi László, Márton László vagy Láng Zsolt historizáló szándékú (avagy a historizálás szándékát mímelő) regényei után, szűk egy esztendővel a Fogság és az Aranyhímzés (Spiró György és Bánki Éva más-más módon nagyszerű munkája) megjelenését követően ismét olyan alkotással szembesülhetünk, amely a (kitalált) múltak világáról beszélve a jelen irodalmának nyelvén szólal meg. Ismét, de – mert a remény telhetetlen – bizonyosan nem utoljára.

Kapcsolódó linkek:

• A Kortárs Kiadó honlapja