Írók a teraszon [ irok.terasz.hu ] Sakkportál [ sakk.terasz.hu ] Kertészeti portál [ www.kertpont.hu ] Gokart Magazin [ www.gokartmagazin.hu ]

Cseresznyéskert
[ Vígszínház ]
fotó Bálint F Gyula
 
Dátum: 2017. december 15. péntek    Mai névnap(ok): Valér a - a - a
A zűrzavar mint alternatíva
- Hontalan Iván alámerülései a szegedi Thealter fesztiválban –
Az elmúlt tizenöt évben a szegedi Régi Zsinagóga, a THEALTER és a MASZK neve szorosan összekapcsolódott. Eddigi tevékenységük eredményeképp huszonhét ország több mint százharminc színházi alkotóműhelye mutatkozott be a városban... Hontalan Iván alámerült a Tisza-parton.

… kerti partinak feltűnő fesztiválmegnyitó. A régi zsinagóga udvarán két bohóc álldogál, aztán meg bolyong, egy nő-bohóc, meg egy férfi-bohóc. Szépek, amikor mozdulatlanok, elbájolnak, amikor sétafikálnak és cukrot kaparnak elő a nagy zsebükből, rögtön kisfiúvá válok, hogy kapjak belőle. Ha nem lennének, eszembe sem jutna, hogy itt egy alternatív fesztivál kerül megnyitásra. Kellemleges szertartás, ilyen lehet egy sajtótájékoztató a Fehér Házban, semmi komolyabban alternatív, nem tagadom, nekem hiányzik egy kis rendetlenség ebből az egészből. J. Balog prezident kezében nyikorgó kampósbottal nyitogat, szellemesen beszél a mellette álló szinkrontolmács-lánynak, aki átfordítja gondolatait angolra, Beckettnek ajánlja az idei Thealtert (kicsit azért bajban vagyok, mert a bejárat fölött Alterra felirat büszkélkedik, valahol meg SZASZSZ-t látok írva ki, és nem boldogulok ennyi elnevezéssel), meg Halász Péternek ajánlja, akinek az emlékezetére Révész Róbert profi fotóiból amatőr kiállítást rendezett a bejárat mögötti előteremben. Szögi Csabával átvágnak egy filmtekercset megnyitó-szalag átvágás gyanánt, de bemenni nem nagyon lehet, mert ott már a Derevo próbál a nyitóelőadásra. Katkó Tamást látom vadul kattogtatni, szakállán az elmaradhatatlan mosollyal. Forgách Andrást látom, gondolom, zsűrizni fog, ha itt van. Urbán András Karolina feleségével, a Szabadkai Népszínház egyik titkársági motorjával, álldogál egy fa alatt, Hudi Lászlóba meg egy sétálógép van beépítve, kimért tempóban, de folyamatosan útban van sehonnan sehovába, azaz, járkálással üti el az idejét. Kémeri Attila Rampai villan fel itt meg ott, van kis büféasztal is, veszem észre egy idő után, igazán kicsi, rajta eleve elfogyott pogácsák helye a tányérokon, dinnye, szilva, fehér- és vörösbor, utóbbiak fesztiválnyitó minőségben, tehát meglehetősen pocsékul, de funkciójuk a levés, és jól van ez így mindenkinek.

Hontalan Iván szülőháza
 

Egy szép fiatal lány penderül hozzám, ugye, ön Hontalan Iván, ja, igen, megtisztelő, hogy megismer, mormogom zavartan, nyilatkozzék a rádiónknak, miért van itt, és mit vár a találkozástól. Váratlan kérdés, magam sem vagyok biztos abban, hogy bármelyik kérdésre tudom a választ, még nem pontos az ittlét, és főleg a miértje meghatározhatatlan. Azért vagyok itt, hogy pénzt keressek. Mondhatnám, de nem mondom. Ha majd fizet a terasz.hu, ami egyben azt is jelenti, hogy közérdeklődéseset írtam a fesztiválról, egyszerűbben, megjelenésre érdemesnek gondolják az alant elkövetkezőket, akkor már pontosabbat tudok írni ittlétem célja és értelme felől. Ezt tehát nem mondom. Végül valami olyasmit gesztikulálok, hogy van egyfajta (jó szó…) belső megérzésem, hogy az alternatív formák – miután majdnem teljes biztonsággal határolják el magukat az amatőr gesztusoktól – vérátömlesztést jelenthetnek a sok olcsó és belterjes sebtől kivérzett kőszínházak számára, friss és új megszólalásaikkal. Szóval, nyöszörgöm, mert érzem, hogy megyek befelé az erdőbe, olyan vagyok most, mint a kábítószeres kutya, szagot fogtam, elképzelem, most és itt (hic et nunc) találok valami olyan árut, ami érdekes lehet számomra szakmailag, és nem csak a kuriozitása vagy extremitása miatt van rá gerjedelmem. Ezután elégedetten iszom meg két műanyagpohár vörösbort, nyilván a gatyarohasztó meleg ellen, aztán meg még néhány fehéret elsétáltamban az asztalka mellett, vörössé kinevezve őket magam és mások előtt, mert a színben effajta bor hamar kifogyott.

Hontalan Iván baráti társaságban
 
A Derevóval jól nyit a fesztivál. Kár, hogy maga a produkció nem igazán jó. A világhírű együttes előadásának első tíz perc remekmű – kezek-fejek-testek pazarlóan ötletes kavalkádja egy viszonylag kis lyukban, drapéria-szakadásban – a lengyel báb- és mozgásszínház legjobb napjait idézik. Eszköztelenség, zsenialitás a váltásokban és a repetitív megoldásokban, kifogástalan ritmus a munkának ebben a részében. Aztán, a tollas kígyó mítosz megindításával kimegy a biztosíték, és nem csak nekem. Anton Adaszinszkij, a társulat vezetője azt mondja, a Ketzal – ez a címe az előadásnak – „a test déjà vu-je”, „a test éneke”, és mint ilyen, rendkívül személyes alkotás. Én inkább rendkívül zűrzavarosnak látom ezt a mostani munkát. A zűrzavar persze nem rossz, sőt, nagyon is jó színpadi effektus, dramaturgiai mozgásforma. A zűrzavar a dekonstruálás eszköze is, csakúgy a létező állapotok szétrobbantásának a forradalmi-művészi gesztusa. A gondom a zűrzavart követő új szerkezet, az elemek újfajta szerveződésének létrehozásával, a szétrobbantás utáni léthelyzet megteremtésének mikéntjével, egyáltalán meglétével, leginkább pedig a hiányával van. A semmi nem a hiány analógiája. A zűrzavarból valamilyen formában ki kell jönni a színpadon, még a tapsrend előtt. A Derevo ebben az előadásában nem jött ki. Pedig vagy három tapsfejezetet is beiktattak zárásképpen, megünnepelve és megünnepeltetve önmagukat. Valójában minden zseniális tud lenni bennük, ahogy mozognak, ahogy gesztikulálnak, még az eszméletlenül hatásvadász zene és hozzá a túltarka kellékelemek is beleszervülnek a produkcióba. Szépek, ám a figyelmet túlságosan is magukon tartók a végig félmeztelenül táncoló lányok, és attraktívak, kidolgozottak az erősen meglőtt fények kötegei alól kibontakozó férfitestek; aztán lesz sok víz sok kukából kidöntve, dramatikus és vidám fetrengés és fröcskölés, a nagy vizek végén strandi pancsi-hangulat, van kereszt komoran meghordva és körbehurcolva, végül középre állítva; van itt minden – minden van összeszedve-gereblyézve, amit a Derevo már eddig is kitalált, meghonosított, csinált, használt, fölmutatott… Nyers, kegyetlen látomások maró humorú ripacsériába ágyazva, ezt Tóth Ágnes Veronika írta róluk, a La Divina Commedia előadásuk kapcsán. Ripacséria van itt is bőséggel, a humor működik, gúny is akad, kegyetlenség már kevesebb, nyerseségnek sincs híján, amit látunk… Csak mintha az invenció veszett volna ki ebből a mostani, túlságosan is hosszú, túl sokszor befejezett, végső soron be sem fejezett előadásból. Magas színvonalú mellébeszélésnek tűnt fel összességében az, amit a nyitó előadásban ez a valóban nagyszerű együttes megmutatott a fesztivál közönségének. Hogy mégis miért volt jó választás egy nem a legerősebb munkájával érkező együttessel nyitni a fesztivált? Mert a Derevo minden felróható – vagy felvélhető – hibája ellenére is akkora elmozdulás a hagyományos színház- vagy táncformáktól, olyan minőségi jelkülönbség a fáradt és közhelyes tánc- és mozgásprodukciókhoz képest, hogy felmutatásukat akár az egész fesztivál szándéknyilatkozataként is felfoghatjuk.

Derevo: Ketzal
 

(Ja, a kiindulást szolgáló mexikói tollas kígyó-történetre az interneten, wifi-elérhetőségre viszont, csaknem egy órás bolyongás után, a Boci tejivóban bukkantam rá, a Dóm tér közelében. Ajánlom mindenki figyelmébe, remek hely, olcsó, jó hangulattal, kínálattal és minőséggel, ráadásként klímával… Most mellékelem, mi nem sem derült ki számomra az előadásból, bár nem vagyok biztos abban, hogy kiderülnie kellett volna valaminek is, úgy verbalice. Quetzalcoatl az őslakó mexikóiak tollas kígyóistene volt. A levegő uraként tisztelt istentől az emberek olyan tudást kaptak, mely magasabb szintű létezést tett számukra lehetővé. Ő tanította meg az embereket a csillagok útjának követésére, tőle kapta az ember a naptárt. Megmutatta, hogy lehet egy bizonyos vadon termő növény pelyhes csomóiból fonalat sodorni és vásznat szőni. Megtanította őket a jade kő és a tollból készült köpeny viselésére. És ami a legfontosabb: tőle kapta az ember az istenek eledelét és italát: a kukoricát és a csokoládét.

A legenda szerint ivott egy varázsitalból, amely megfosztotta őt isteni bátorságától és hatalmától. Quetzalcoatl kénytelen volt elhagyni népét, kincseit eltemette, csodálatos kakaófáit pedig tüskés mesquitocserjékké változtatta.

Mielőtt elhagyta országát, Quetzalcoatl ígéretet tett népének, hogy ugyanonnan, amerre eltűnt előlük, Ce Acatl évében visszatér hozzájuk. Ez az ígéret később nagy szerencsétlenséget hozott az aztékokra. De ennek a szerencsétlenségnek a részletezésére már nem térünk ki, nem tért ki talán a Derevo sem.)

Derevo: Ketzal
 

Forró vizet a kopaszra, jutott eszembe másnap a szegedi postáról kifelé jövet – és rögtön el is szégyelltem magamat a poén olcsósága miatt, de mit tegyek, ha ez vágódott az agyamba akkor éppen – amikor a csapóajtónál egy kopasz férfiba ütköztem. Ez biztosan derevós, gondoltam, de hát rögtön láthatóan nem derevós táncos volt, hanem mindösszesen egy fejét lecsupaszított szegedi polgár. Ennyire erős jel a csoport egyenkopaszsága, nők-férfiak fejtarsága, kötődik és köt, tudatot bénít el.

Ez is egy altarnatíva.
 

Az U pavilonban Pintér Béla és társulata. Az első nagy meglepetés, hogy nincs WC. A helyzet leírva komikus, átélve inkább tragikus. Összeszorított combokkal kérdezzük az ajtóban ülő szervezőket, bemehetünk-e dolgunkat elvégezni az épületbe, de nemet mondanak. Kövér Béláék hol pisilnek, kérdezi magából kikelve Bóta. Ők odabent, hangzik a szervezési leányka nyugodt válasza. Bolyongunk a vezérkritikussal a pavilonok között, egyre türelmetlenebbül keresve olyan helyet, ahol leginkább védve vagyunk a kíváncsi szemektől (vagy inkább azok tőlünk), és elcsurgathatjuk fölöslegünket, hogy azután ismét a magas kísérletező művészetnek adjuk át magunkat. Rosszul választunk, még el sem indítjuk mindenképpen alternatív húgyozási akciónkat, női fejek buknak elő a kerítés fölött, hát ti mit csináltok, kacagnak be és le ránk a lányok, lefényképeztünk benneteket, és a képet elküldjük a Story magazinnak… Beégünk, vizsgáljuk a nadrágunkat, a szandálunkat, melyik esett áldozatul a leleplezésnek, aztán idétlenül vigyorogva elsomfordálunk a pavilon bejárata felé. Ennyit a szükségletek alternativizálásáról, Szegeden…

Pintér Béla és Társulata: Anyám orra
 

A Pintér Béla és társulata is feltámasztja a zűrzavart, mint olyat, de ő és csapata megoldást is keres – és talál rá. Magyarán, gondolati szerkezetet, cselekményívet hoz létre, ami a produkció működését és hatását eredményezi. A produkció feltétlenül használható kategória Pintérék esetében, ugyanis a döbbenetesen rossznak tűnő szöveg csakis nagyon erős színpadi jelenléten keresztül vált át ellentétébe, a zseniálist kísértőbe. A receptre egy interjú félmondatában vélek rábukkanni: Fontos, hogy nem improvizálhatunk, de közösen gondolkodhatunk – mondja Enyedi Éva. Ez a társulat a közös gondolkodás módszertanát választotta és gyakorolja. A leírt szöveg elmondandó, de az elmondás körülményei közösen kereshetőek meg, találhatóak föl, komponálhatóak meg és egybe. Így lesz a működés megfoghatatlansága az egyik nagyon fontos eleme az előadásaiknak. Erre utal Quitt László, az Anyám orra remek férfi-nője, amikor azt mondja: az előadások úgy működnek, hogy a bennük résztvevő színészek nem játszanak, vagy színészkednek. Ha lehet ilyet mondani, olyan magától értetődően kell jelen lennünk ezekben a figurákban, hogy fel se merüljön az a kérdés, hogy most ez mit játszik.

Pintér Béla és Társulata: Anyám orra
 

A recitatív szövegmondások az angyalok által megszólaltatott fuvola-szerű hangszerekkel kísérve a plautusi cantio-formát hozzák-idézik, a stilizált és vadrealista pillanatok át- és egymásbajátszatása harsány röhögésre fakaszt és zavart mosolygásokra illetve viszolygásokra gerjeszt. Elhasznált slágerek és elbaszott bartókiádák teremtenek mindehhez lehetőséget és alapot. Pintérék gömbcsuklós tányérforgóra épített, meghatározott dramaturgiai pontokon a vízszintes síkból fölfelé-lefelé billenő színpadán érzékeny társadalmi-etnikai játék (komédia? dráma? burleszk? – mindegy is már) zajlik. Előadás után akár komolyan is veendően. Semmi sem az, ami, minden csak az, ami lehetne. Álom az álomban, Melinda búgatóporral körbejáró célt tévesztett vörösboros pohara, veseimplantáció kézzel a havasokban, elcserélt gyermek, csalók és megcsaltak, bagzók és zokogók – zűrzavar a javából. Pintér szövegkönyv-kretátorként elhasznált és csapnivaló dramaturgiával – de kétségtelen fordulattal és megoldási szándékkal – lép ki a zűrből, nem zavartatva emiatt magát: mindez csak álom volt, egy magyar-móc vegyesházasság szégyenét megpecsételő esküvőn, Segizmundo tovább rohadhat a barlangjában valahol immár a román havasokban. Megeszem ezt? Meg kell ennem. Kicsit nyögve nyelem, nyelem és nyögöm és felvérzi a torkomat, vérzik a torkom a nyelésbe-nyögésbe, de ha a dolgok csak így kerülhetnek a helyükre, hát vérezzek el én inkább, a néző.

Tóth József Pintér Béla és Társulata Parasztopera című előadásában
 

Mivel a fesztiválnyitón a rendezvény művészeti vezetője a kiváló Tóth József színészt –alternatívak-kőszínházasok, tehát mindnyájunk tóthjocóját – aposztrofálva felhívta a résztvevők figyelmét az Anna-fürdő testet érintő gyönyörűségeiről. Amit a fesztiválbiléta felmutatásával ingyenesen élvezhet minden résztvevő (Kisvárda ködlik föl, ahol a várfürdő szintén ingyenesen fürdette-mosdatta a Határon Túli Színházak Fesztiválja résztvevőit, csak ott kerek volt a biléta és fém és kék, itt szögletes és zöld és papír), a délután a fürdőzésé. Gyönyörű és szépen karbantartott épület, kupolákkal, beugrókkal, kamrácskákkal és medencécskékkel, szaunával, bioszaunával, aromás és aromátlan gőzzel (utóbbi, sajnos, nem működik valami oknál fogva), valóban mámor a szaharai hőségben. Leírhatatlan. Inkább egy élményt írok le, jó ízlésemet igazolandó. Szauna, fővés, micsoda hülye képzett szó, de a főlés sem kellemesebb hangzású, szóval tökig verejtékben, hogy adjunk az alternatív szóhasználati szokásoknak, belép egy feltűnően szép lány, feltűnően szép fürdőruhában. Akár egy modell. Egy szemben ülő asszonyság nem is tétovázik, rákérdez a nyúlánk teremtés fürdőruhájára. Hogy hol lehet kapni. Kifutón hordtam, válaszolja halkan a lány, hogy ne is nagyon hallja más, egyedi darab, megőriztem. Erről még elbeszélgetnek keveset. Aztán lány kilebben, mi maradunk. Vajon mit tennék, ha nem csak egy senki hontalan iván lennék, hanem egy igazi fotós, vagy még igazibb filmes? Odalépnék, ajánlatot tennék? Persze, szigorúan szakmait… Persze, nem lépnék. Nem tennék. A balekok nem lépnek, és nem tesznek… A délutáni látvány-villanásom mindenesetre megvolt… Törülközés, szárítkozás, vissza a főlés-fővésbe, irány a Thealter…

Oleg Zsukovszkij (Oroszország)-Perovics Zoltán: Danyiil Harmsz projekt
 

Útközben aláereszkedem egy sarki antikváriumba, ahol egy hiányzó Osztrovszkij-drámakötetre bukkanok. Magamhoz veszem, legyen nehezebb a táskám. Orosz-magyar koprodukcióra vonszolom magam a negyven fokban, Danyiil Harmsz nyomán, a JATE-klubban, és tőlem szokatlan módon, túl korán érek oda. Még csak néhány lézengő. Rég jártam itt. Minden más lett azóta, itt is, természetesen. A söntésteremben lévő öreg vaslépcső, ami szimbolikusan nem vezetett sehova a régi rendszerben, mivel egy örökké zárva lévő ajtóig emelkedett velünk hiábavalóan, és amelyen ülve a legelőnyösebb pozíciót szerezhette meg az ember egyetemistaként sörözés közben a nők gusztálásához, most egy kellemes teraszra visz ki, ahol hideg a sör és minőségi, szintén hideg a fehérbor. Addig tűnődés ezen a Danyiil Harmszon. Az orosz abszurd és groteszk kiemelkedő alakja, pályáját racionális elemeket és nyelvi mágiát egyesítő költőként kezdte. Központi témája az értékek és fogalmak relatívvá válása. Legismertebb művei gyermeki kreativitást, bohózati elemeket, brutalitást és lírát szintetizáló, filozófiai kérdésekre, metafizikus élményekre fogékony, pár oldalas írások, melyeknek elemei motívumszerűen csengenek vissza az egyórás előadásban – találom a pda-mba írva.
Ezen lehet elgondolkodni, míg kezdődik a Danyiil Harmsz project, melyet Oleg Zsukovszkij (korábban a Derevo, a Formalnij és az Ache Színház tagja, világszínész) valamint Perovics Zoltán (az alternatívok és Szeged közkedvelt művészének feltűnő Perója) jegyez szerzőként és előadóként. Nagy várakozás bennem, és szolid csalódás a végén. Pedig a két előadó tudja és érti a dolgát. Roppant zavar a két bohócmaszk, amelyet magukra erőltetnek – mint színházi jel kevés elkoptatottabb és értelmét veszítettebb eszközt ismerünk, használata legfeljebb akkor kap érvényt, ha az átértelmezése megtörténik a színen, és itt nem történik meg. Van viszont a porondon, hogy stílszerűen jelöljük ki a játék helyét, két tisztán beszélt nyelv kontaminációja, ami azonnal előállítja a Harmsz-produkció várt és fontos zűrzavarát. Egy idő után azonban terhessé válik a lehetséges befogadásban, hogy a két művész egyidejű, de egymástól függetlenül, külön működő produkciója kioltja egymást. Ez a produkció építésében cél nem lehetett, még akkor sem, ha ezt előre bekalkulálták is nézői oldalról. Megoldás, avagy az élmény teljessége egyfajta transzparencia létrehozása lett-lehetett volna, ez azonban, egyelőre, emberi testek relációjában elképzelhetetlen. A részekre tagolódó előadás kétségtelenül zseniális része a két vörös zsineg körülötti horizontális-vertikális játék. A választott tengely mentén jó minőségű magánjáték folyik. Zsukovszkijnak a függőleges zsinór mellett több mozgásra nyílik lehetősége, mint Perónak, és ez így is van rendjén, hiszen káprázatos test- és mozgástechnika birtokában van. Pero szerencsére nem veszi fel a versenyt vele, ő mintha mélyebbre ásna világának a töredékei, töredékvilágai között, ám néha, tőle talán váratlanul, olyan érzése van az embernek, mintha kiesne ebből a szerepből, kívülről nézné magát, és ezzel a kívül helyezett énnel kontaktálna grimaszokkal, gesztusokkal. Mintha valami aktuálisan nem lenne rendben ebben az előadásban. De lehet, hogy ezt csak én érzem így. Sajnos, a madzagoknak vége, és számomra gyakorlatilag vége is van az előadás megőrzendő részének. Egy rossznak tűnő diaporáma-reflexió-játék következik, a vetített képek nem indítanak meg bennem semmit, hiába a csavar, hogy a Derevo tollas kígyója egy adott pillanatban tollas babájaként jelenik meg Zsukovszkij módra… hja, a Derevo vére nem válik vízzé… - Errefelé már túlstilizálttá válik a játék. A legfeltűnőbb azonban, hogy kettejük között játék közben gyakorlatilag semmilyen kapcsolat sem keletkezik. (Nem tartom annak a bohócok összekapaszkodását, Zsukovszkij arkagyinos magyar-dadogását, a közös meghajlásokat és egybekapaszkodásokat…) Pedig, ha ez a két jelentősnek feltűnő művész akkor teremt mondjuk szemkontaktust egymással, amikor a nagyon eltalált zsinór-játékot játssza, minden lehetett volna a vállalkozásukból. Így is lett. De nem a minden. Inkább csak egy részleteiben jól működő, összességében kevésbé méltányolható, de mindenképpen vállalható produkció.

Oleg Zsukovszkij (Oroszország)-Perovics Zoltán: Danyiil Harmsz projekt
 

Szeged egyébként kezd európaiasodni, a szó jó és rossz értelmében. Már majdnem olyan kellemes érzete van az embernek a Kárász utcán, mint Szabadkán, ahol alkonytájt a sétáló utcára kirakott ernyők alatt megtelnek a székek kávézó, söröző emberekkel. Virág Zoltán irodalomtörténész barátommal két előadás között a Atrium Music Cafe elnevezésű hely teraszára ülnénk le, ha a pincér nem lenne olyan paraszt, amilyen paraszt egy magyar pincér lehet. Beszól, mielőtt leülnénk. Ilyenkor vagy ütni, vagy elmenni. Elmegyünk. Ez a balkáni része a déli eleurópaiasodásnak. Ebből nem kell – ebből Szabadkán nem tapasztaltam, hála istennek, semmit. Le a dilettáns pincérekkel! Hja, a szakma öregjeit felváltják az utcáról bepincérkedő senkijankók, faszkalapok… A Korzó teraszára ülünk le, egy lyukkal arrébb. Mintha más világba csöppentünk volna. Kedves és figyelmes a fiatal pincér, amikor rigót kérek, akkor mosolyogva mondja, hogy azt náluk Korzó-sörként árulják. Helyben vagyunk, itt lehet és kell ülni. Bordás Sándor, szintén irodalomtörténész, de költő is, amikor megengedi magának, csatlakozik hozzánk, isszuk a hideg italokat és csorgatjuk a verejtékünket, míg odabent a kellemes légkondicionáltságban nem ül szinte senki. Hiába, a terasz varázsa…! Még van idő csülköt enni parasztosan az asztalait a Klauzál térre kirakó Kárász kert vendéglőben. Csülök ízre és mennyiségre kifogástalan, szerviz kifogástalan, talán csak a krumpli túl szalma… Az uborkasaláta megrendítő telitalálata konyhának. Mehetünk tovább… Talán a régi zsinagógában elviselhető lesz a hőség légkondicionálás nélkül is…

akarom legyen...
 

A körítés kifogástalan. Asztalok körben, rajta kupák, pogácsa, egy nagy lakoma részesei vagyunk a szegedi Kövér Béla bábszínház Szaszuni Dávid históriája című előadását nézve. De még csak a pogácsát majszoljuk, a bort a végére szánja a rendező. Meg kell hagyni, nagyon szép a színpadkép, ezen nincs is sok csodálkozni való, Rumi László rendező tudottan szereti a barokkizáló színpadi megoldásokat, mondom ezt, noha ebben a mítoszt-feldolgozásban nyilván nincs semmi barokkos a mérteken és a cizelláltságon kívül. Hiszen egy négyrészes, Szaszun város dinasztiáinak történetét elsoroló örmény eposzból választotta ki a Dávidról szóló fejezetet a rendező. Bevágás a rendező nyilatkozatából: Örményországot 300 körül keresztény hitre térítették szír és görög misszionáriusok, s a kereszténység államvallás lett. Az örménység keresztény népként muzulmán vallású népek gyűrűjében élt, így vallási alapon számos összetűzésük volt. Ebben az eposzban is megtalálható ez az alapkonfliktus, emellett persze még egyéb örök emberi alaphelyzetek is jelen vannak, de a szaszuni legendakörnek ez a vallási alapkonfliktus meghatározó része. … Az előadásban több autentikus hangszert is használunk: a duduk egy nádas fafúvós hangszer, a darbukka egy török elnevezésű kézi cserép dobfajta és egy arab lant, az ud is szép örmény énekeket kísér. Mindez igazi zenei csemegének számít.

Minden együtt van tehát egy nagyszabású produkcióhoz. Még az az áthallás is segíthet talán, hogy az örmények muzulmánokkal körülvettsége mint modell megfelel a magyarság helyzetének is Európában… Aztán, ahogy halad előre a történet, úgy fogy el az ember kedve a párhuzamok keresésére, és egyre inkább az az érzés erősödik föl benne, hogy valamibe belehal ez az előadást. Talán a szépségbe… Lehet. Talán az asztalkerek-színház válik unalmassá, elhasznált térré… Lehet. De leginkább az kínálkozik magyarázatul, hogy a valódi konfliktusok hiánya miatt, a valóban elmondható, embernek emberhez szóló beszéd hiánya miatt kezdődik a kívül kerülés a kerek asztalon, jelenik meg az unalom, mint minden színház réme. Arra jövök rá, nincs közöm ehhez a Szaszuni Dávidhoz, mert nincs megélhető konfliktusa, emberi kiterjedése – megmarad mítoszhősnek. Holott fattyúsága, répafaló emberi gyöngesége adna lehetőséget erre. Utóbbi a humorhoz szolgálna alapul, előző az emberi dráma átélhetőségéhez. De egyiket sem aknázza ki az előadás. Minden illusztráció marad, a stilizált (mítosz) kiindulópontra stilizált játék van ráhúzva, valójában egy operának is tekinthető kísérlet ez – és tudjuk, hogy a nagyoperai tabló-dimenziók teljesen alkalmatlanok a finomságok, emberi pillanatok megragadására. Mivel a színészek csak elmondható és lemozogható, de nem átélhető szöveget kapnak, és ez még csak nem is a szövegíró bűne, nem tudnak igazán jelenlétet teremteni maguknak -talán a címszerepet alakító művészen kívül, aki központi alakként, artisztikus játékával valamennyivel több figyelmet tud kiharcolni magának társainál. Holott, és ezt nyilvánvalóan a rendező számlájára kell írni, a társulat nagyon pontosan, fegyelmezetten és jó csapatmunkával old meg mindent, amit megoldania kell és lehet a kerek színpad-, jurta-térben. Meseszépek az énekek, de nagyságrendekkel több van belőlük, mint amennyit bármilyen prózai az előadás elbírhatna. Most ne énekelj – szakad fel bennem a sóhaj, amikor az előadás utolsó harmadában már végképp lever a sok felhalmozott szépség. De ahogy a jégkorongban tudjuk, hogy ha a játékos felemeli az ütőt, akkor megy kapura a korong, itt is, minden rákészülés után felcsendül az ének. Szépen, jó zenekarral mögötte, megakasztva az amúgy sem túlzottan izgalmas történetet. Mert értékelhető, belül megmozgató cselekményről ne igazán beszélhetünk. Még arra van időm, hogy eltöprengjek azon, miért báb valami (kettő, szépen kivitelezett van belőlük), és miért élő a másik, meg azon, hogy a főszereplő miért derékig van benne a csodálatosan szépre kifaragott lóban, a színészként is jelen lévő Rumi pedig miért csak a vállán tartva szaladgál vele körben… Vége az előadásnak, amelyik természetesen semmiképpen sem alternatív vállalkozás, inkább a fesztivált szerencsésen kísérő gyermek-ifjúsági báb-előadások közé sorolható. (Lásd őket lentebb – a Kövér Béla-produkció nagyszabása miatt került ide föl.) Vége, nincs több ének, előkerül a bor, minden jó, ha a vége jó, remek bort kapunk. Nem örményt, de villányit, szerencsém van, a varázslatos színésznő, Rózsa Teodóra tölti meg vele a kupámat. De nincs idő dorbézolásra, öt percem van, hogy az addig mellettem lakomázó Bóta kritikussal átvágtassak az U-pavilonba a Mars (régen Marx térre – ritka könnyen átkeresztelhető helyzet), ahol az Artus készül – nyilván alternatív alternatív produkcióval elkápráztatni bennünket.

Még ennyi sem jutott
 

Az U pavilon klozet-viszonyait ismerve azonnal új helyet keresek a magamon könnyítéshez a piac területén. Másodszorra még kevésbé poénos a helyzet, mint először volt, sőt, inkább megalázó, így bosszantó. Találok, de nem nagy öröm mégse… helyet egy szutykos és büdös kis beszögellésben… és no comment…

Ha alternatív, akkor Artus, ezen nincs mit vitatkozni. Artus – összművészeti központ, képző-, előadó-, média-, zene és építőművészek nagy találkozásából létrejött konglomerátum – azaz intellektuális alternatív. Zűrzavar ez is a javából, feloldást-megoldást nem keresve, mert nem az ábrázolás szerkezetében támad fel, hanem a mögötte húzódó szellemi szférában, gondolkodási rendszerben. A mögé húzódó lélek rendszerében mutatódik föl a zűrzavar. Don Quitjote mauzóleum című munkájukban, száz esztendővel Miguel de Unamuno azon kísérlete után, hogy Cervantes halhatatlan figuráját egzisztencialista hőssé emelje, Goda Gábor és csapata monumentális emléket állít a reneszánsz határáig elmerészkedő középkori hősnek. Módszerük nem az ábrázolás, hanem az analógia, a hittérítő szerzetes, a holdra lépő ember, a nézők által találomra működtetett gramofonra éneklő lány, az Edvin Martonra vett fazonú férfidizőz, a rettentő csíkos bottal bukdácsoló, el-elbukó artista szemüveges férfi, a hüvelyüket kardhüvelyként fölkínáló és kezelő, fetrengő, táncoló, szenvedő lányok mind-mind egy-egy analógiáját adják a hajdani hiábavalóság-kocentrátumnak. Az előadás világképe így aztán nem csak komor, de kétségbeesett is. Bolond beszéd, de van benne rendszer, mondta volt valaki megintcsak hajdanán, s látva az Artus előadását, igénybe véve az álbüfé szolgáltatását, nézve az álkoncertet, látva az álvideovetítést, végigasszisztálva az állovagi küzdelmeket, lepermetezve egy csöppet sem ál háti permetezőgép permete által, megint csak ezt mondaná. Elképesztő intellektuális humor és szarkazmusba hajló irónia, mely bumerángként suhog a terem fölött, és dönti le sorban az őt eldobálókat a szűkös küzdőtéren, melyet körüláll, körülül a közönség. Mert szék az nincs, itt nem teremtődik meg a befogadok kényelmesen, előadok verejtékben-viszony, engem, szörnyen elkényelmesedett színházlátót ez roppantul bosszant, de elfogadom, szembe mondjuk a Katonában játszott Schimhelfeid-előadás esetében, ahol a tükörrel elfalazott színpadtérben egy estén keresztül a nézőtér tükörképét kellett néznem, benne magamat is, közepesen rossz színészi dialógokat hallgatva, no, hát azt nem bocsátom meg nekik soha. Itt állok, ülök, fetrengek a melegben, elviselem, hogy az álbiztonsági őr és a valódi kellékesnek beöltöztetett valódi kellékes nagy buzgóságában időnként rám lépjen, mit lépjen, egyenesen belém taposson. (Előbbi, ha igaz a hír, a színpad műszaki embere, egy temetési jelenetben alakít zseniálisan profivá felnövő amatőrszámot.) Vagyok így néző, produkció-megzavaró fölösleges tényező. Folyik a közönségpukkasztás, és a közönség ezért hálás, ki szakmából, ki alternatívból, ki sznobériából. Mindegy is, együvé rázza a társaságot a Csapat, a kimerítő ácsorgás és tiprattatás, a bitang rossz, ám remekül funkcionáló koncertzene, a Don Quijote-rekvizítumok – spanyol bajszok és szakállak látványa – időnkénti megjelenése. Hálásan gratulál – valójában kondoleál – a búcsújelenet nagy hagymájában hintázó, egész színpadteret (egy)behajlongó színésznek, aki voltaképpen a megszámlálhatatlan allúzió egyikét hordozza, testesíti meg éppen, a Peer Gynt-i hagymáét, ami akár az egész előadás jelképe is lehet, azé az előadásé, amely tragikus egzisztenciális tükre kíván lenni emberi (nem)lehetőségeinknek: hámozzuk, hámozzuk a hagymánkat, hogy a végén eljussunk a (létezésünk) közepéig, ahol esszenciálisan a semmi lakik.

Elnézem, hogy milyen szépek itt a játékterek – és milyen csúnyák. A régi zsinagóga fehér falai és méltóságos boltívei, illetve a régi Hungária szálloda nagyterme hiányos, elmállott vakolattal, töredezett ornamentikával, felsejlő hajdani eleganciával, netán az egykori pompa derengésével… Ezekhez képest a Korzó mozi és főként a Mars téri U pavilon a maga pavilonridegségével szegényesnek és hitványnak is tűnhet és tűnik fel – jóllehet, alternatív helyszínnek azok is nagyon megfelelnek. Csak éppen nincs mit nézni rajtuk, amikor unatkozol produkció közben, és látnál valami érdekeset… ez gonosz volt… pfuj!

Don Quijote Mauzóleum
 

A Theatre Trafik horvátországi társulat Üdvözlet az Adriáról című produkciója a régi Hungáriában kezdődik – a szokásos késéssel. Ezen a fesztiválon ugyanis senki sem képes kőszínházi öt-hét perces ráhagyással kezdeni. Nem ritkák a félórás késések sem, nyilván ez is hozzátartozik az alternativitás lélektanához és elkülönüléséhez az elkoptatott és kiüresedett formáktól. A Trafik megrendítően lassan kezd, viszont két borzalmasan dekoratív csaj heverészik sok ideig erotikus pozitúrákat váltva a fürdőlepedőjén. Napozást imitálnak. Jól. Aztán jönnek még többen is hozzájuk, férfiak is, kimennek-bejönnek, amikor kimennek, bent hagyják a törülközőjüket, hogy újakat hozzanak magukkal vissza, hamarosan átláthatóvá válik a technika, új és új törülközők leterítésével veszik el a helyet egymás- és maguk elől, a végén kialakul a fürdőhelyeken megszokott szánalmas állapot, egymás szájában, farkán-fenekén heverő-légszomjazó, magukat ugyanakkor nagyon jól érzőnek eljátszó turisták. Nem kemény a horvátok kritikája, inkább pengés, ironizálgatnak, nem mozognak hozzá sokat, inkább csak mozogatnak, mozogálnak, amikor viszont igen, akkor jól, de legtöbbször még azt sem. A műsorfüzet szerint a társaság Tranzitív-fikció Színház, mely tánc- és mozgásszínházi elemekkel dolgozik. Hát, itt nagyobb részben egyikkel sem, csak tipegnek ide-oda, néha térdet hajlítva, máskor még azt sem. Ebben a törülközős hely-elfoglalási játék-dráma-burleszkben azért már megmutatkozik valami a színészek mozgás- és pantomimkultúrájából, de érdekesebbnek tűnik a jelenet befejezése, amikor a színészek belecsavarodnak a törülközőkbe, többe is egymás után, egyszerre sokba, és így tüntetik ki és el a kellékekkel együtt önmagukat is a színről. A Jadran szállodás jelenete a közös szabadidő-eltöltések felmutatásával, torna- és discomozdulatokkal, ehhez képest hanyatlás, nem tud építkezni, csak variálni a jelenet, variálni meg nem variál jól; ironizálni sem tud átütően. Hosszúság gyanúja kísért, a nézőt csendben bekeríti az unalom, a szép lányok is feljebb öltöztek, oda az érdeklődést csak-csak fenntartó látvány… Pedig a szintetizátoros-énekes valódi szórakoztató-ipari rémség, ilyeneket látni a bárok és kerthelységek belsejébe bebámulva a tengerparti esti sétáink során. (A sors iróniája: amikor előadás után átvágok a hajdan jobb időket is megélt Virág cukrászda előtt, a színház megismétli a valóságban magát: azt látom, hogy egy szintetizátort nyikorogtató fickó és egy dallamot imitáló leányka mulattatja a napernyők alatt egybegyűlt turistákat, bitang rosszul és bitang ízléstelenül…) Az előadás, melyben sokkal több lehetőség maradt benne, mint valósult meg, a magányos lány banánozásával zárul. Banánt evő nőt látni szerencsét jelent az én álmoskönyvem szerint. Ez megint szép és erős kép, sajnos, a művésznő túl hamar készül el hozzá a tragikus arccal, hiszen csak később jelennek meg mögötte a trópusokat ígérő nagy törülközők, naplementével, pálmafákkal, majd tűnnek el mögüle; a nyaralás során bekövetkezhető kiüresedés ábrázolásához ez se rossz, a lány láthatóan unja a banánt, egy kicsit mi is, vagy ekkorra már nagyon…

Theatre Trafik: Üdvözlet az Adriáról
 

A változatosság kedvéért a GK Impersonators (not just dance company) Gergye Krisztián Társulata is fél órát meghaladó késéssel kezdi el a mindenhol jó, de legjobb a paradicsomban című produkcióját a Korzó moziban. Ömlik a verejték emberből, falakból, a Széchenyi tér is verejtékben ázik, ázik a világ… Azt képzelem, álmodnak engem, s az álmaimat is. Álmaim szereplői éberek. Helyettem cselekszenek. Én alszom. Nem mozdulok. Melyik hős képes elhinni magáról, hogy ő az? Hogy ő ébresztheti fel Istent? – olvasom a késés és várakozás újabb kínjai közepette Gergye Krisztián mély és sokfelé értelmezhető vallomását a szép kiállítású, hasznos és praktikus műsorfüzetben. Lehet töprengeni. Előadás után majd meg még többet. Nagyon elvont eszköztárat mozgat meg ugyanis a rendező-koreográfus ebben a munkájában (is). Porral-sárral-vérrel borított figurák lassú mozgásával indít, lelassított világ lassított mozdulatait imitálja, nehezen eldönthető, emberek vagy szobrok vagy agyaglények mozognak-vonaglanak kísérteties lassúsággal a portól vastagon bevont porondon, a porban, melyből aztán a szereplők verejtékével elvegyülve sár és testlenyomat, testút-tanúság lesz később. Ágens hatalmasnak, görög istennőnek tűnően magasodik a nézők és a játéktér fölé már belépéskor, komor várakozása éppoly fenyegető és talányos így, mint a küzdőtérben dolgozó társaié. Bűnbeesésről pereg, mit pereg, vánszorog, perceg egy lassított film a nézőkkel szemközti lassított vásznon (a rendkívül erős effektusokkal dolgozó és hangos zenétől nem halljuk ezt a percegést), az alma és a kígyó nyitóképéből egy idő után már csak az almát látjuk, ahogy egy női Ádám szájába tuszkolja egy női Éva(kígyó). Az almázás lényegét ezzel el is mondtuk. A táncosok roppant intenzitással és hallatlanul pontosan mozognak, közöttük egy hatalmas testű nő(vagy nőimitátor) is, aki gólemszerű lényével és színpadi létével és megejtően talányos mozgásával félelmet és ámulatot teremt a négyzetmilliméterre kidolgozott gyönyörű testek kavalkádjában; szumó-bajnok, amint egy szépségverseny résztvevőit készül széttaposni. Léte és föllelése, brutalitása és bája, szomorúsága és durvasága Gergye nagy képi találata! Nem tudom mi a színpadon működő jelrendszer kódja, van-e valahová iránya annak, ami ott van, a kopár helyszín a paradicsomot hozza-e el a Korzó mozi nézőtérből kialakított porondjára, nem is nagyon érdekel, mert annyit látok biztosan, hogy végig egyben marad a jelrendszer, ugyanakkor egyben marad fölfejthetetlen, és még csak nem is sajnálkozom rajta. A jeleneteket létrehozó testszerkezetek egyfolytában épülnek és pusztulnak, roncsolódnak és megújulva visszanyerik a formáikat, a szereplők összetalálkoznak és el- szétválnak egymástól, egymásból, kentaurok vagy párzó paradicsomi lények, mindegy is talán, hogy mik. Paradicsomi zűrzavar, a megszerkesztett, minden pillanatában ellenőrzött zűrzavar iskolapéldája. Remek színház! Ágens a szkénének is tekinthető dobogó tetején imponáló magabiztossággal járkál oktávok és ének-kultúrák között, a színpadon teremtett, kétségkívül a költészet határai felé elmozduló történéseket énekével még inkább föllebegtetve. Lénye-jelensége éppúgy a színház-, mint az énekművészet nagy pillanata valahány megmutatkozásakor. Így, természetesen, most is. A keretes „történet”, hosszú és történetlen énekléssel zárul le, a nyitókép visszatér, Ágens elszabadultan zeng a szférák közül, az jut eszembe, mégis csak a paradicsomban lehetett, lenne a legjobb, ha már mindenütt nem lehet.

GK Impersonators
 

Urbán András Társulata-produkció felé tartva – a második előadásuk ezen a kései órán – hasznos információkkal lát el az ismert drámaíró. Elöl álljak, akár tolakodás árán is, mert nem fogok látni semmit, lefelé kell majd nézni ugyanis, azon kívül, ha gyenge a gyomrom, az első húsz percet hagyjam ki mégis, és ne siessek, ha pedig nagyon gyenge az a gyomor, akkor az egész előadást mellőzzem inkább. Ami ott zajlik, az totál őrület, pszicho-horror, háborúról, vérről, erőszakról és kiszolgáltatottságról. Nem mond hülyeségeket. A Drakula – a pillanat fényei kemény, torokszorító, irgalmat nem, csak testi-zsigeri-szellemi izgalmat ismerő alkotás. És nem ismeri, szerencsére, a magyarázatokat sem. A színházon belül, a színpadon található magyarázkodást. Nem állítom, hogy megértettem az előadást, de hogy ott voltam, az biztos. A nézőtér – vagy a játéktér – szokatlan és létével máris viszolyogtató, deprimáló, gyomorszorító. Egy óriási konténer (vagy micsoda, leginkább a szerűség?), sírkamra, föld alatti bunker, börtön, Drakula várának cellája stb. fölött vagyunk, mi nézők (az a bizonyos ötödik fal most vízszintesre váltott), rátapadva a vaskorlátra, egymást szorítva, összenyomva, így leszünk valamennyien determináltak… Pintér Béláéknál még csak egy aréna nézőterén szorongtunk, az Artus már megvonta tőlünk a széken ülés lehetőségét, de megengedte a járást-kelést, leülést-heveredést vívópástja körül, az Urbán-színház a nézővel is keményebb, szigorúbb. Hallatlanul kényelmetlen és fárasztó nyolcvan perc következik el nekünk, nézőknek, egymás nyakába zihálva, egymás verejtékével a ruhánkon, bőrünkön, a szánkban, mert most már a régi zsinagógában is irgalmatlan a hőség, kapaszkodva a hideg vasban, amelyik húsba, kézbe, idegekbe vág. Az első húsz perc gyomorforgató film-bejátszás szerbül alámondással, Dr. Radovan Pavlovity Veszettség című oktatófilmjéből részlet, nem csodálkoznék, ha valaki belehányna az alatta tátongó, hamarosan a játék helyszínévé váló üres és egyelőre sötét mélységbe. A kikövezett rideg, pinceszerű helyet, ahol a Drakula játszódik, hívjuk szögletes arénának, fix pontokon lövik meg fényekkel, rögzített fejgépeknek tűnnek a reflektorok így, felsértő (fülsértő) ez a fénykezelés. A fénycsóvákban megjelennek a lények, emberi vonaglások, és velük a kiszolgáltatottság és az erőszak (maga Drakula is Sinkovics Ede festő robosztus megformálásában). Meg az ösztönök világa. Meg egy őrület felé közelgő világvízió. Meg távolról és mégis nagyon zsigerileg a háború. A háború Drakulája, aki megront, vámpírrá tesz, és vért szomjazik. Földön, falon szétvert, majd megrágott hal, haltetem, annak a darabjai, később egy nejlonzacskóba kerülnek. A törékeny és szép színésznő húsmosása a lavórban – több kiló véres és nehéz hús átmosása. A hatalmas cafatokat később összeöltik spárgával (Drakula és egy Fantomas-szerű kék fejű alak végzi el a fordított műtétet), és két tetszetős, csattogó és vérző és nyáladzó nyakbavalót készítenek belőle. Van boncolás, melyet ruha fel- és levágással érzékeltet a mélységben vonagló, nyüszítő színpad. Eliszonyító effektusok vannak hangban. És a vér és a sár és a föld kívánása. Provokálása. Eluralkodása. Szörnyű kép – kés a férfi nemiszervek helyén, késverés a vergődő térben a faszverés helyett, kés(fasz) köszörülés… nagy akváriumba ömlő-hulló-csepegő vér, a játék a vége felé közeledik. Ezt a színpadi történetet nem lehet elmesélni. Nem lehet leírni. Megérzékíteni lehet talán. A hatás döbbenetes. Többen elmennek. Vagy mert nem bírják az előadás iszonyatos naturalizmusát – ugyanakkor egy idő után nehezen viselhető elvontságát –, vagy mert fizikailag nem bírják az állást-kapaszkodást-verejtékezést. „… szeretem az árnyékot és a homályt… a vér maga az élet…” – hangzik Bram Stoker Drakulájának a szájából. Volt itt árnyék és homály… voltak itt ezekbe szúródó erős és kellemetlen fények. Volt itt rengeteg vér, tehát erősen itt volt az élet is maga… És volt itt egy nagy monstrum, egy titkait magában tartó, félelmetes, fel- és gyomorforgató nagy előadás.

Urbán András Társulata (Szerbia): Drakula - a pillanat fényei
 

Egy újabb társulat az elnevezésben, a Szabó Réka Társulata előadására is sok a néző vár az U pavilonnál. Egyáltalán, minden előadáson sok a néző. Szabó Gáborral, a világhírű fizikussal és feleségével találkozom össze, a velük való beszélgetéssel jobban telik az újabb jelentős késés miatti várakozás. Aztán elindul a sor. De csak az előtérig, ott újabb érthetetlen szűrő állja utunkat egy vasajtó formájában, teljesen abnormális helyzet, tovább főlünk (fővünk?) a levünkben, már bent, vagy azt hinnénk, hogy bentebb. A második akadályon is túljutva, a nézőtéri aréna alatt, priznicet osztogatnak a jeggyel rendelkezőknek. Istennek tetsző ebben a forróságban. Harmadfokú hőségriadó. Balog József és Peer Krisztián költő osztogat az én oldalamon a jeges vödörből. Peer és a priznicosztogatás… Aztán hogy is jön ez össze? Aztán rájövök a kettős titok kettős nyitjára. A priznicosztogatás nem más, mint az előadás címe miatti színházi gesztus, az előadás címe ugyanis Priznic. A másik titok, hogy a kitűnő lírikus szerzőként is jegyzi a darabot, Regős János, valamint a két játszó, Gőz István és Kövesdi László mellett. Míg elfoglaljuk a helyünket, a két függőleges kórházi ágyban fekvő két függőleges beteg élcelődését hallgatjuk, jobb-rosszabb formájukban. Aztán, amikor leül, rendezni kezdi az ember a teret, beleértve magát is, a térben. Ha a színpadi függőleges a vízszintest jelenti, mert hogy állva fekszenek a színészek, akkor a nézőtéri vízszintes a függőleges, magyarán, én a falon ülök, meghazudtolva mindenféle newtoni gravitációt, és ez szédületes kitaláció, eredeti színházi megoldás. Tovább menve, ha a szereplők felülnek az ágyban, akkor a fejbúbjukat látom, ilyenkor én egyenesen a plafonon kell legyek, fejjel lefelé, belógatva, lelógatva. Később, más értelemben ugyan, de megint a plafonon leszek. Szóval, két figura a kórházban. Magándumák tehát az előadás elején, hosszabban, már akkor is, amikor a nézők bent ülnek. Egy idős hölgy félhangosan meg is kérdezi: már elkezdődött? Jó kérdés. Elkezdődött már? Ez a (zűr)zavar, mármint a közönséghez kiszólás az előadás egynegyedében még kísért, azután elcsillapodik. Szerencsére. Két beteg függőlegesen kezelve. Egy kicsi meg egy nagy. Egy szikár és egy virulens. Egy jobb hangú és egy rosszabb hangú. Egy mozgékony és egy kevésbé izgő. Lehetne akár viszony is közöttük, de sajnos, nincs nagyon, ami van, megmarad a vidámszínpadi csevely, a Markos György-i jópofa-poénkodás (aki, mint a napokban tudtam meg, a kabaré legendája) szintjén – alacsony, csak csecsemők számára ismeretlen vagy előre ki nem találhatatlan poénok, ócska szóviccek halmaza rakódik rá a nézőre könnyed guanóként –, kérdésként persze, fölmerülhet, lehet-e a humor paródiáját színpadra tenni, a válasz aligha, az ugyanis csak akkor működnék, ha a paródia jobb lenne az eredeti poentírozásnál, itt erről szó sincs –, háló nélküli pingpong zajlik hosszan, iszonyatosan túlírva (beszélve) a semmi, vagy a nem sok. Amikor azonban működik ez a kétszemélyes dolog, akkor nagyon működik. Számomra leginkább az Iliász-paródia a nyerő, hexameterekben süketelés, bravúrosan előadva, megteremtve a teljes színházi zűrzavart, a legjobb értelemben. A két színész amúgy remekül mozog, és nem rögtönöz igazán átütően. Értenek ahhoz, hogy drámaivá tegyék egyetlen gesztussal, megszólalással a kabarét, a burleszket, a blődlit –, de az istennek sem tudják befejezni – talán, mert valójában el sem kezdődött  az előadást, megmaradnak a poénhalmaz közé temetve, vízszintesbe fektetve, a kezdéshez hasonlóan ki- s beszólva a közönségnek. Az meg pucol kifelé, megszólítottsága ide vagy oda. Ott már nincs ekkora hőség talán. Az előadás felétől ugyanis egyfolytában dörgött az ég, és csapdosta az eső a tető bádogját.

Priznic
 

Időm már csak egy előadás megnézésére elég. Ez a Finita la Commedia: Message. Valahol a következőket olvasom… Ha azt mondanánk, a közeljövőben elpusztul az emberiség, szétesik világunk, megszűnik létezni, szeretni, élni, örülni, gyűlölni, rombolni, hadakozni... Nincs többé művészet, kultúra, tudomány. Érvényüket vesztik alapvető fogalmaink. Csak az marad, ami öröktől fogva létező, örökkévaló. Mik azok a jelek, amiket egy utánunk jövő civilizációnak üzennénk? Jó, ha egy táncprodukció esetében az ember valami kis fogódzót is kap. Hosszabb filmvetítés előzi meg Fehér Ferenc színre-dobogóra lépését, egy lány központi szerepben a vásznon, természetesen fekete-fehérben, szaggatottan és izgalmas effektusokkal megspékelve. Fehér egyedül táncol az erre az alkalomra ácsolt színpadon. Hatalmas tánc-teljesítmény az övé. Iszonyatosan pontos, nagyon érzi a ritmust, ami időnként nem bonyolultabb viszont, mint amit egy diszkótáncosnak nyomnak föl az előtáncos dobogóra – a zene vadul lüktető (hatás)vadászata egyébként is probléma számomra a mélyebbre merülésben –, teljes testével, lényével játszik, így az arcával, a fogaival, nagyra nyitott szájával és résnyire húzott szemével is. Meg a sapkájával, a jelenése első harmadában… Hihetetlen energiák és invenció a repetitív technikákban is. A lövöldözés mozgás-verbalizálása azonban nekem túl direkt, főleg úgy, hogy szerencsére semmi mást nem verbalizál a koreográfus-rendező O. Caruso (Juhász Anikó). Hogy mit üzennek Fehér Ferenc bonyolult és erőtől szinte szétrobbanó mozgáskombinációi, nem mindig értem. Ilyenkor persze üresjáratokra is gyanakszom, lehet, csak gonoszságból. Mert amit látunk, nagyszerű. Táncnak, produkciónak. És abban is bízhatok, hogy azt, amit én most még (már) nem értek, a(z) (el)jövő embere már érteni fogja, ő tudja majd jobban is érteni.

Finita la Commedia: Message
 

Ballagok az állomás felé a vasárnap reggeli vonathoz. Agyamban Lajkó Félix éjszakai zenéje lüktet a JATE klubból, a lüktetésbe persze belesegít a néhány whisky, meg belesegítenek a vörösborok is. Jó fesztivál volt ez, nagyon is jó, nyugtázom a vasárnap reggeli szegedi porban énekelve. És azt is szerencsésnek tartom, hogy báb- és gyerekelőadásokat is láthattak az érdeklődők a versenyprogram mellett, annak ellenére, hogy ezeken csak elvétve lehetett gyereknézőt látni. Remek volt például a Malij Theatre A herceg és az óriás lánya produkciója. Könnyedén dolgoztak a fiúk, hárman voltak, papírjaikat szakadatlan gyűrték-tépték-szaggatták, a nézők előtt hozták létre a csodát, keltették életre a papír-bábfigurákat. Üdítő jókedvvel dolgoztak, jó humorral, eszköztelenül, amit persze rendesen megterhelt az angolul elmondott-dadogott narráció. Papírdarabkák, tépett csoki- és vécépapír, átlátszó fólia, alufólia – felhőkként, madarakként, üveghegyként, ezüstként… diszkófény, maszkok a színészeken… a darab kezdetén tépett-gyűrött kis zacskólények, a legvégén álomszép, előre elkészített biedermeier papírfigurák… Vagy ott voltak az egriek, a Harlekin Bartók Béla: Gyerekeknek című dalciklusára komponált non-verbális előadásával. Szabad asszociációk, rendkívüli invenció az együttes játékban, a jelenetek kitalálásában. Pontos báb- és eszközmozgatás, el-elcsúszó világítással. Feketeszínház, lírai alapozás. Időnként érthetetlen horrorisztikusság (például egy papírfigura felgyújtása – a gyermek világában ez élő ember lángra lobbantása és elégetése, ne feledjük el!) és pesszimista jelenet-lecsengetések. De előadásként lebilincselő, helyenként zseniális, amit az egriek csinálnak… (Néztem volna a Figurinát is, de őket egy dinnyeszállító teherautó valamiért másfél órás késésre kényszerítette… Másfél órával a kezdésük után nekem már mást kellett néznem. Állítólag, még dinnyét sem hoztak a csalódott közönségnek… Nem profi dolog… mármint egy előadást lekésni. Pedig a Figurina profi, és jó…) Baktatok az IC-hez, és arra gondolok, hogy a legjobbról, a Piros Úszóházas Buliról, ami a fesztiválzárást jelenti itt, lemaradok. Megjelenik gondolataim között egy nagylány, aki könnyes szemmel üldögél, egyedül a nagy buli kellős közepén, és arra vár, hogy Hontalan Iván arra járjon, és letörölje a könnyeit. De aztán, mivel egy busz majdnem elgázol, arra gondolok, hogy ilyen alternatívája egy állomás felé tartónak nincs. De a buli azért nagy lesz, jósolják, jó lesz, amikor mindenki táncol, reng az egész úszóház, a Piros Úszóház, ahová én már nem jutottam el…

(képek forrása:www.thealter.hu)

 
Kapcsolódó linkek:
   • A XII. Alternatív Színházi Szemle díjazottjai
   • Hontalan Iván kisvárdai merülései
   

[ Hontalan Iván ] 2006-07-26 01:27:00
Cikk nyomtat?a Cikk elk?d?e e-mailbe Hozz?z?? a cikkhez
 
Előadóművézet Sajtóanyagok
Irodalom Könyvsarok
Képzőművészet Kiadváyok
Filmművészet Fesztiválok
Tásadalom Ráday utca
Programajáló Pécs 2010
Pályázatok Enciklopédia
Kamuti Jenőnek
Az „ezüst-herceg” közben orvosi diplomás lett, kitűnő sebész vált belőle, a MÁV kórház igazgatójaként lett (aktív) nyugdíjas. A sport terén, pedig Magyarországon elsőként UNESCO Fair Play-díj kitüntetésben részesült. A napokban a Nemzet Sportolójává választották. Hihetetlen – 80 éves! – Kadelka Lászlótól
[ Archívum ]
[ Keresés ]
Gyugyi László – Csenkey Éva – Hárs Éva: ZSOLNAY ARANYKORA

Óriáskeréken a megállíthatatlan Woody Allen

Zrínyi 1566

Házasságon innen, házasságon túl - felújítás vagy újrarendezés?

Ajándék ez a nap

Egyed Zoltán és Vámos Zoltán - fotókiállítása

Visszavonulás

Átadták a Magyar Teátrum Díjakat

Agárdy Gábor - “ikonok & festmények”

Rockenbauer Zoltán - Csinszka, a halandó múzsa

Bartus Tamás és Soós Eszter Petronella: A mégiscsak szociáldemokrata – Fejtő Ferenc

Háy János - Házasságon innen, házasságon túl

Rab László: Pokoljárás – Út az újjászületésig

„ Napszentület „

Olasz nő Algírban először magyar színpadon

Füst a szemben

A 88. utca fogjai

A revizor

Mégis, kinek az élete

Romlás

Kaukázusi krétakör

A szecsuáni jó ember

Vihar

Dogville

Szép nyári nap

Ördögök

Hű, de messze van Petuski!

Nyári kalandok

Csákányi - Kulka

Idill

ISMERI?
[ Ki kicsoda játék ]
275 portré
cikkek
galéria
Keresés
Terasz 2002-2006
Terasz 2001-2002
 
OSA Archívum állásajánlat
 
 
 
Film
Adatbázisok - Amatőr - Digitális film - Filmek időrendi sorrendben - Filmek kategóriák szerint - Filmfesztiválok és díjak - Filmkészítés, filmforgalmazás - Független film - Klasszikus filmek, filmklasszikusok - Média - Mozik, moziműsor - Multimédia - Oktatás, filmtörténet - Online vásárlás - Rendezők - Szervezetek - Színészek, színésznők - Toplisták, filmelőzetesek - TV-csatornák, videotékák

Fotózás
A nap fotója - Analóg fényképezőgépek - Boltok, használtcikkek, szolgáltatások - Digitális Fényképezőgépek - Elmélet - Hírek - Múzeumok, kiállítások - Nyomtatók - Online galériák, portfoliók - Pályázatok - Szkenner - Tartozékok - Témák, zsánerek - Weblapok, magazinok

  Irodalom
A századforduló irodalma - Antik irodalom - Antikváriumok - Barokk - Bevezető - Érettségi tételek gyűjteménye - Felvilágosodás - Gyermek- és ifjúsági irodalom - Irodalmi újságok és folyóiratok - Irodalmidi díjak, egyesületek, szervezetek - Irodalomtörténet és irodalomtudomány - Klasszicizmus - Kortárs magyar irodalom - Kortárs világirodalom - Könyvesboltok - Könyvkiadók - Könyvtárak - Középkor - Nemzetek irodalma - Realizmus - Reneszánsz - Romantika - Szimbolizmus - Szórakoztató irodalom - Tematikus gyűjtemények - XX. századi magyar irodalom - XX. századi világirodalom

Művészet, építészet
Alkotások - Alkotók - Dokumentumok - Gyűjtemények - Információk - Kiadványok - Korok, stílusok - Technikák - Üzlet

  Színház
Budapesti színházak - Határon túli magyar színházak - Mozgás- és Táncszínházak - Színészek weboldalai - Színházi oldalak - Vidéki színházak

Tánc
Elmélet, szakirodalom - Előadások, táborok, fesztiválok - Koreográfusok, vezetők - Külföldi táncos oldalak - Magyar táncoldalak - Tánc csoportok, együttesek, társulatok - Tánc fajták - Táncházak - Tánckellékek, jelmezkölcsönzés, tervezők - Táncművészeti folyóiratok - Táncoktatás - Táncos filmek - Táncos képviseletek - Táncosok, tánctanárok - Táncpartner kereső - Táncversenyek, ranglisták

Zene
Dalszövegek - Filmzene - Komolyzene - Koncertek - Könnyűzene - Lemezforgalmazás - Mp3 - Népzene - Slágerlisták - Zenei média

 
 
  © 2006 - Terasz Kiadó Kft. [ Impresszum ] [ Médiaajánlat ]