Írók a teraszon [ irok.terasz.hu ] Sakkportál [ sakk.terasz.hu ] Kertészeti portál [ www.kertpont.hu ] Gokart Magazin [ www.gokartmagazin.hu ]

Házasságon innen, házasságon túl
[ Magyar Színház ]
fotó Bálint F Gyula
 
Dátum: 2017. szeptember 21. csütörtök    Mai névnap(ok): Máté, Mirella a - a - a
Benkő Géza - Az Öreg (6)
Befejező rész
Benkő Géza(* 1969. okt. 28. Kiskövesd) Színész, rendező. Királyhelmecen érettségizett, majd színészdiplomát szerzett Pozsonyban. Szabadfoglalkozású. A szlovákiai magyar színházak mellett másutt is szívesen látott vendég. Beckett Godot-ra várva című abszurdjában nyújtott teljesitményéért a kisvárdai Határon Túli Magyar Színházak Fesztiválján elnyerte a legjobb alakítás díját.

2017. január 21. – Szombat

Egész életemben nem csináltam mást. Vártam. Most épp egy halottaskocsinak az érkezését. Tíz napja várom. Semmi. Talán az engedélyek miatt tart ennyi ideig. Nem lehet olyan egyszerű hazaszállítani halottat egy másik országból. Elrendeztem a temetés dolgait, a mini bágert, a tisztelendő asszony írt az egyházmegyére, a temetés itthoni költségeit az egyház állja majd, de arra a kérdésemre, hogy a koporsóért kell-e fizetni, nem tudott válaszolni, pedig tanult asszony.

Minden nap elmentem Karóhoz, de nem engedett be. Senkit nem hajlandó fogadni. Ki sem jön a házból, ha megzörgetem a kaput, "Hagyjál békében!", ezt ordítja.

Tanácstalan vagyok.

Ha holnap nem jön el templomba, rátöröm az ajtót.

2017. január 22. – Vasárnap

"Hagyjál békében!" Karó ordít, én állok az ajtaja előtt. Hozhattam volna magammal valami szerszámot. Puszta kézzel a büdös életben nem töröm be, neki pedig esze ágában sincs kinyitni.

Nem mertem megtenni, hogy elhallgatom Ilon előtt, mire készülök. A templomban mindvégig azon járt az eszem, hogyan mondjam el neki. Az istentisztelet után egymást támogatva araszoltunk le a templomdombon. "Nem kísérlek haza, ha nem haragszol meg. Elmegyek Karóhoz és berúgom az ajtaját." Ilon megállt. Na, most fog elküldeni melegebb éghajlatra, gondoltam. "Segítsek?" Nem hittem a fülemnek. "Megbocsáss, mit mondtál?" Nem vagyok süket, jól hallottam elsőre is, de inkább olyasmi választ vártam, hogy bolond vénember, supermanre játsszol? "Ha szeretnéd, akkor segítek." Ismételte meg Ilon, de nem akartam, hogy belekeveredjen. Én elvégzem a munka piszkos részét, rátöröm az ajtót, bent szépen elbeszélgetek Karóval, s aztán együtt átmegyünk Ilonhoz, biztosan süt valami finomat délután, és minden rendben lesz.

Nekiveselkedtem az ajtónak, masszív tölgyfa, legalább annyi idős, mint maga Karó, vagy én, ezt vagy kinyitja nekem az én öreg barátom, vagy cseszhetem az egészet.

"Csikar mellé foglak eltemetni, megígérem." Magam sem tudom, honnan jött ez a mondat, de odabent csend lett. Majd kisvártatva hallottam, ahogy a kulcs elfordul a zárban. Csak résnyire nyílt ki az ajtó. Óvatosan benyitottam. Bent félhomály volt. Karó a konyha sarkában ült a padlón, összekuporodva. Siralmas látványt nyújtott. Mosdatlanul, haja kócosan, szemei vérben, arca gyűrötten, az egész konyhát belepte a kosz, s a bűz. Emlékeztem erre a szagra. Bagoly halála után, amikor elhagytam magam, hajszálra ilyen terjengett nálam is.

Leültem mellé. Engedte. Átkaroltam. Nem bánta. Alig hallottam, olyan cérnavékony hangon szólalt meg.

"Nem bírom megtenni. Képtelen vagyok. Irigylem Bagolyt. Volt ereje hozzá."

Ölembe hajtotta a fejét, úgy sírt, mint egy gyerek. Hagytam, hadd sírjon. Jót tesz az. Felszabadít. "Felhívhatnám Ilont, eljönne, s együtt kitakarítanánk, megengeded?" Kérdeztem meg óvatosan, ő felült, ingujjába törölte könnyeit, bólintott. "Hol van a telefonod?", akartam kérdezni, amikor az megcsörrent.

Karó felnyögött, teste megfeszült. "Mondd meg neki, hogy hagyjon békében! Mondd meg! Takarodjon az életemből!"

Felvettem a telefont. Női hang szólt bele, meg sem várva, hogy legalább annyit mondhassak "Halló". Érdes hangja volt. Kaparta a fülemet. "Na idefigyeljen, nem fogom hagyni, hogy ezt játssza velünk! Arra van a telefon, hogy, ha csöng, akkor felvegye. Csomagoljon össze, a férjem holnap megáll magáért. Nem lehet azt a helyet a végtelenségig tartani. A legjobb öregotthon, el tudja képzelni, mennyien mennének oda? Maga meg arra sem méltatja a fiát, hogy beszéljen vele? Értse már meg, mi csak a legjobbat akarjuk!" Szóval így áll a dolog. Vénember, hulladék, selejt, elsüllyeszteni, megsemmisíteni, bedugni öregotthonba, dögöljön meg ott. A vonal másik végén a női hang levegőt vett, de nem volt érkezésem egy szót sem szólni. Karó, aki ez idáig előre s hátra dülöngélt ültében, a hagyjon békében-t mantrázva, sikított egy velőtrázót. "Neeeeem akarooooom!" Meghűlt a vér az ereimben. A telefonkagyló kiesett a kezemből. Nem törődtem vele. Odarohantam szegény barátomhoz, aki már nem ringatta magát, ült mereven, mint aki kardot nyelt, bal arca megnyúlt, nyelve kilógott, "Hagyjon békén, haddon bétén, hadda, hadda, hadhadhad"

Mit kell ilyenkor csinálni, édes Istenem??? Tudtam, hogy agyvérzés. Ennyit tudtam. De hogy mi a teendő? Pánikba estem. Álltam Karó fölött, teste kicsit bal oldalra dőlt, "Szedd össze magad ember!" felkaptam a telefont, "Ilon, azonnal hívd a mentőket, Karónak agyvérzése van!" A női hang szólt vissza. "Ki maga, kinek van agyvérzése? Mit keres az apósomnál?"

Elfelejtettem bontani a vonalat. Lecsaptam a kagylót, "Mi Ilon száma? Az Istenit annak a hülye lyukas agyamnak!" Nem jutott eszembe Ilon száma. Hát persze, hogy nem, mindig a noteszből néztem, amikor hívtam őt. Erre nincs idő, kirohantam az udvarra, a konyhaajtót is nyitva hagytam, "Megfagy, mire visszajövök" futott át az agyamon, "Nem baj, talán a hideg levegő jót tesz ilyenkor", nem fordultam vissza, rohantam, amennyire kiszolgált testem erejéből futotta. Ilon kapuja előtt estem össze.

2017. január 23. – Hétfő

A tisztelendő úr áll az ágy mellett. Jobbján Bagoly mosolyog, balján Csikar. "Ne adja fel". Hangja távoli, mintha a Szent Márk téren mondaná, s míg eljut hozzám, suttogássá szelídül. Fölém hajolnak, mindhárman megérintik a homlokom. Nyugalom árad szét a testemben, "Itt az idő", mondja a tisztelendő úr. Szemhéjam megmozdul, a fény tör utat a kicsinyke résen, elhalványítja barátaimat, ők diszkréten hátralépnek, "Ne adja fel", még hallom, egyre messzebbről, már csak három mosoly lebeg a térben, végül eltűnik az is, agyamat elárasztja a szoba fénye.

"Ez nem az én hálószobám. Hol vagyok?", kérdezném, de nem engedelmeskedik a nyelvem, a számat sem tudom kinyitni. Ilon arca kúszik be a látómezőmbe, mosolya hajszálra ugyanolyan, mint a tisztelendő úré. "Ne is reménykedj" mélységes szeretet és törődés van a hangjában, "nem úszod meg ilyen könnyen." Mit nem úszok meg ilyen könnyen? Idegesít, hogy képtelen vagyok megszólalni.

Fájdalom árad szét a testemben, nem tudom megállapítani, honnan ered. Felnyögök. "Jól van, hangot ki tudok préselni magamból, csak szavakat nem." Megpróbálok felülni. Egy kéz szelíden visszanyom az ágyba. Ez nem Ilon keze. "Csak tessék szépen feküdni még." Ismerősen cseng. Hol is hallottam ez a hangot? Fölülről jött, mint amikor valaki az erkélyről szól le a másiknak. Erkély. A faluban nincs is olyan. Földszintes házak vannak. Verandásak. Erkély egy sincs. Szószék. Az viszont van. Igen. Balra fordítom a fejem, a tisztelendő asszony ül az ágy szélén. Hát persze. Hamarabb is rájöhettem volna. Mosolyog. Milyen idillikus. Mindenki mosolyog. A holtak, az élők. És én? Melyik oldalon állok? Vagyis, fekszem.

2017. január 24. – Kedd

Éhes vagyok. Farkaséhes. Felülök az ágyban. A fejem nehéz. Alig bírja el a nyakam. Lelógatom a lábam, a papucsom bekészítve, belébújok, kicsoszogok a konyhába. Ilon ül az asztalnál, ahogy meglát, felpattan, hozzám siet, átkarol, leültet. "Megmaradsz. Mondtam, hogy nem úszod meg ilyen könnyen." Mosolyog. Kezd az agyamra menni a mosolya. Semmit nem értek. Mit keres a papucsom az ágy előtt, amikor az nem is az én ágyam, mit keresek Ilon konyhájában, miért olyan nehéz a fejem, mi ez a nyilalló fájdalom, ami a homlokomból sugárzik.

A rántotta istenien finom. Ennék még. Miért sajnálja tőlem az ételt? Egy tojásból üti össze a reggelit. Fél fogamra sem elég. Visszafektet az ágyba. "Majd jövök." mondja, "aludj addig. Minden rendben lesz."

Ilon eltűnik, Csikar megigazítja a párnámat, hol van a tolókocsid, barátom? Bagoly az ágyam végében áll, a tisztelendő urat nézi, aki mellém ül, "Sok dolga van még, ne adja fel."

2017. január 25. – Szerda

A ház üres. Egyedül vagyok. A hálószoba ablakához megyek. Ilon udvara köszön vissza rám. Kockás pizsama rajtam. Sosem volt ilyenem. A papucs viszont az enyém. Kimegyek a konyhába. A kályhában ropog a tűz. Meleg van. Az ajtó mellett a falon vastag fakeretes tükör. Megállok előtte. Idegen ember néz vissza rám. Mély barázdák a szeme alatt, borosta borítja beesett arcát, a fején hatalmas pólya. Mutatkozz be magadnak öreg. Meghívom egy kávéra, mondom a tükörbélinek, az bólint.

Ilon konyhájában minden kéz alá esik. Öt perc alatt kész a kávé.

A fogason ott lóg a kabátom. Felveszem, benyúlok a zsebébe, ujjongok magamban, még egy szál cigaretta van a dobozban, hamutárca nincs a verandán, Ilon nem dohányzik, kiveszem a dobozból a cigarettát, az üres dobozt visszacsúsztatom a kabát zsebébe, abba hamuzok.

"Ha nem ismernélek lassan nyolcvan éve, akkor most elnáspángolnám a feneked." Ilon áll a kapu előtt, mellette a tisztelendő asszony, egymásba karolva. Állnak, úgy néznek rám, mint amikor kirakatot bámul az ember. "Remélem három adag kávét főztél" mondja Ilon, majd elneveti magát. Araszolgatva jönnek be a verandáig, csúszik a járda, az udvar is. "Én emberem nekem, gyere, kicserélem a kötést."

Ülünk a konyhában, nem tudok megálljt parancsolni a könnyeimnek. Ilon mesél. Állt a tűzhely előtt vasárnap délután, a rétes már majdnem megsült, amikor a fülébe suttogott Bagoly, "Ne engedd meghalni", kabátot sem öltött magára, úgy rohant ki az utcára, cipelt be a házba, hívta a tisztelendő asszonyt, a kis kék autójával vittek be a kórházba, majd hoztak haza, miután ellátták a sebem.

A halottas kocsiról, ami eszeveszetten dudált perceken át a házam előtt, a mini bágerről, dolgavégezetlen araszolt vissza a telepre, nem tudott behajtani a kis ösvényen a sírhoz, csákánnyal kellett megnyitni a sírt, hogy a családjához temethessék a tisztelendő urat. A szomszéd faluból jöttek hatan, a mienkből egy ember sem volt hajlandó vért izzadni, a temetésen is csak az a hat ember volt, Ilonon és a tisztelendő asszonyon kívül.

A bútorszállító autóról, ami hétfőn este betolatott Karó udvarára. Már be is költözött a fia a házba, családostól, Karóhoz nem jött mentő, vasárnap este beviharzott a fia meg a menye a fekete autójukkal, ők vitték el Karót, de nem tudni, hova, a kórházban nyomoztak Ilonék, ott nem vettek fel agyvérzéssel senkit.

"Öregotthon. Oda suvasztották be szerencsétlent. Hol van öregotthon a közelben?" Elmondtam, mi történt Karónál.

"A városban van három, amiről én tudok, jártam mindben, istentisztelet tartani, mielőtt kértem volna, hogy ide helyezzenek."

"Akkor megkeressük." Már nem sírtam. Rászáradtak a könnycseppek az arcomra, nem érdekelt.

"Meg fogjuk keresni." Nyugtatott Ilon. "De előbb befejezzük a tatarozásodat. Főzök húslevest, te pedig szépen visszafekszel. Vettem neked két doboz cigarettát, a verandát felejtsd el, itt bent fogod eregetni a füstöt a konyhában, megértetted?"

Legszívesebben megcsókoltam volna, de a tisztelendő asszony előtt nem mertem. Na jó, amúgy sem merném.

Úgy tettem, ahogy parancsolta. Tudom, hogy Józsi aludt itt előttem utoljára, mégsem zavart. A pizsamája sem. Jó helyen vagyok. S ezt tudja Józsi is. De ő nem jelent meg sosem nekem. Az, hogy itt volt, járt, kelt köztünk, álom már csak. Ahogy Csikar, Bagoly s a tisztelendő urunk is. Lassan ködbe vesző álom. Rám is ez vár. De még élek. Mindjárt elalszom, Ilon csókot lehel az arcomra, a homlokomra most nem tudna, hála a kötésnek, visszamegy a konyhába főzni, megtervezik a tisztelendő asszonnyal hogyan találjuk meg Karót, én pedig megpróbálom egészségesre aludni magamat. A temetésről lemaradtam. Elestem Ilon háza előtt. Kakukk fészkel Karó házában. Jövök Barátom. Hamarosan jövök. Hazahozlak.

2017. január 26. – Csütörtök

Ilon már kora reggel elkészítette az egész napra való ennivalót nekem, nem engedte, hogy felkeljek, az ágyba hozta a reggelit, ki sem kísérhettem a kapuhoz, hétkor beült a tisztelendő asszony mellé az autóba, s elmentek a városba, megkeresni Karót. Bántott, hogy engem nem vittek. Persze, megértem, csak kolonc lettem volna a nyakukon. Gyenge vagyok még az utazáshoz.

Délig bírtam. A tisztelendő asszony egy cetlin meghagyta a mobil számát, bármi van, hívjam. Ilon vette fel. "Mindjárt otthon leszünk. Majd mesélek."

Egyikünknek sem volt étvágya. Ültünk a konyhában, Ilon váltig erősködött, hogy kell legyen még öregotthon a közelben, de száz kilométeres körben nem volt csak ez a három, ahol, mondanom sem kell, nem találták Karót.

Mindjárt jövök, mondtam, s felvettem a kabátom. Csak úgy, Józsi pizsamájára. "Ne bolondozz kérlek, fagy odakint, különben is, feküdnöd kellene még. Akárhova is akarsz menni, verd ki a fejedből!"

"Meleg kabát ez, Karó házáig kibírom." Ismer már annyira Ilon, hogy tudja, ha valamit a fejembe veszek, akkor nem engedek a huszonegyből. Felsóhajtott. "Várj, hozok ruhát." Hat ház. Ennyire lakom Ilontól. Nagyjából száztíz méterre, ajtótól ajtóig. Nem egész tíz perc alatt járta meg oda s vissza az utat. Jó erőben van. Nem úgy, mint én.

Ahogy kilépett a konyhából, a tisztelendő asszony tüsszentett, "Egészségére!", mondtam figyelmesen, de rá kellett jönnöm, hogy csak udvarias köhintés volt, jelezvén, hogy rá figyeljek, ne a távolodó Ilonra. "A világlátó könyvei."

"Mi van velük?" kérdeztem, majd a fejemhez kaptam. "Atyaég, még mindig ott vannak magánál."

"Jó helyen vannak, vigyázok rájuk, semmi gond, csak azt akartam kérdezni, mikor szeretné odaadni Ilonnak? Karácsonyig várni talán nem volna a legjobb ötlet."

"Igaza van. Májusban lesz a születésnapja. A..." elgondolkoztam. Nem tudom, hányadik. Szégyen. "...a...sokadik."

"Boldogan megőrzöm a könyveket addig. De magának is vigyáznia kellene. Most az lenne a legfontosabb, ha nem menne át oda. Kutyát is hoztak. Nincs megkötve. Agresszív házőrző."

Ekkor megnyikordult a kiskapu, majd kisvártatva nyílt az konyhaajtó, S Ilon betessékelt egy negyven év körüli nőt. "Engedje meg, hogy bemutassam a falu lelkipásztorát, s a legjobb barátomat."

A nő biccentett, kimérten, ellenségesen. "Ő Károlyunk menye. Pár napja költöztek ide, épp a kisboltból tartott hazafelé." Ilon hellyel kínálta, az vonakodva bár, de leült hozzánk a konyhaasztalhoz, a bevásárlótáskáját sem volt hajlandó letenni, az ölébe rakta. "Biztosan nehéz lehet.", folytatta Ilon, csacsogó hangon, mégis együttérzéssel, "Mármint, nem a táska. Senkit nem ismernek még, idegen minden, bármire szükségük lenne, szóljanak nyugodtan, jó emberek laknak itt, segítőkészek."

A nő elvörösödött. "Köszönöm." Motyogta.

"Sütöttem túrós rétest, kóstolja meg, ha ízlik, a receptjét is leírom, Károlynak ez az egyik kedvence. Ő sosem süt, nem férfinek való az, ezt mondja mindig, hát néha átviszek neki egy-két szeletet."

"Nagyon kedves." Én a tisztelendő asszonyt néztem, tudni szerettem volna, érti-e, mi történik itt, de ő le sem vette a szemét a nőről, Ilon pedig, csevegett tovább. "El sem tudja képzelni, milyen megkönnyebbülés ez mindannyiunknak."

"Micsoda?" akarta kérdezni a nő, de épp beleharapott a rétesbe, a frissen rászórt porcukor pedig, amiből bőven szórt a süteményre Ilon, ellepte a nyelőcsövét, s olyan köhögőroham jött rá, hogy azt hittem, menten megfullad. "Hát, hogy itt vannak most már, vele." Azzal egy pohár vizet nyújtott át neki. "Óvatosan a porcukorral, kedvesem, könnyen megtelepszik az ember torkán. Ízlik?"

"Nagyon finom." Böfögte fel magából a szavakat a nő, miközben könnyben úszott a szeme. Még mindig krákogott.

"S Károly? Örül maguknak, ugye? Jaj, alig várom, hogy átjöjjön, s megossza velünk is, hogy végre hazajött a fia, a menye, az unokái."

A nő feszengett. Lassan, már kínos volt a hirtelen beállt csend. Ilon szándékosan nem örömködött tovább, széles mosollyal nézte a nőt, mintegy bátorítva, hogy szólaljon már meg. Karó menye végre rászánta magát. Lassan, nehezen jöttek buktak ki belőle a szavak. "Az apósom..." Köhintett. "Szóval, nincs itthon."

"Nincs otthon? Hát az meg hogy lehet?" A széles mosolyt felváltotta az értetlen arckifejezés. Nem is tudtam, hogy Ilon ennyire mestere a színjátéknak.

"Agyvérzése volt vasárnap. Kórházba vittük. Nincs magánál. Nem sokáig húzza már. Lebénult a fél oldala, beszélni sem tud, az orvosok szerint csak napok kérdése, azt várjuk, mikor jön telefon, hogy vége." Meglepett, hogy így megeredt a nyelve a menyecskének. Láthatóan megkönnyebbült, hogy végre elmondhatta valakinek a titkot, végül is mindegy most már, nem igaz, te büdös ringyó, Karónak annyi, ki lehet pipálni, megvan a háza, be is költöztetek, keselyűk.

"Na idefigyeljen!" Folytattam volna mondandómat, lett volna pár keresetlen szavam, de abban a pillanatban, hogy megszólaltam, a tisztelendő asszony bokán rúgott az asztal alatt. Ettől észbe kaptam. Lesütöttem a szemem, "Ha bármi segítség kellene, itt vagyunk." Mondtam csöndesen.

A nő, mintha nem is hallotta volna, folytatta, egyre hangosabban, hadarva a szavakat.

"Annyira volt érkezése az én drága apósomnak, hogy még alá tudta írni a végrendeletét, ránk hagyta a házat, nem hagyhattuk hogy itt menjen tönkre, leélt benne egy életet szegény, nagy áldozat ez tőlünk, hogy ide költözünk, a városból, de ennyivel tartozunk neki."

Elsírta magát. Legszívesebben pofon vágtam volna, de a bokám még mindig fájt, nem volt kedvem mindkét lábamra lesántulni.

Ilon leült mellé, átölelte, "Hol ápolják Károlyt, aranyom?"

A kurva anyjukat! Képesek voltak az ország másik végébe elautózni, bedugták a legtávolabbi kórházba, legalább öt órányi út, ha nincs forgalom, gondolom, még az autóban aláíratták vele azt a rohadt papírt, szerintem a menye fogta a kezét Karónak, mert magától képtelen lett volna egy vonalat meghúzni, nemhogy leírni a nevét.

"Minden jó lesz, ne aggódjon, a süteményeket pedig fogyasszák jó egészséggel." Ilon kikísérte a kapuig a nőt, mi nem mozdultunk, majd visszajött, s leült hozzánk. A tisztelendő asszony törte meg a csendet.

"Azt hiszem, ma korán kellene lefeküdni. Hosszú utunk lesz holnap."

2017. január 27. – Péntek

Kicsi ez a kocsi. Hátra ültem. Beszélgessen a két nő. De hátul a lábamnak alig volt hely, kinyújtózni lehetetlenség, lefeküdni kényelmetlenebb, mint ülve maradni. "Nem kellene levenni még a kötést a fejedről." De végül meggyőztem Ilont, hogy emberibb a kinézetem, ha nem géz díszíti a kobakom.

Szerény hat óra kocsikázás után érkezünk meg. Öt órába is belefért volna a tisztelendő asszony, vezet, mint egy őrült, de folyton elzsibbadt a lábam, pisilnem is kellett sokszor.

Nagy és lelketlen épület. Kórház. Betonrengeteg. Kinn a város szélén. A recepción értetlenkednek. Szabó Károly. Agyvérzés. Nem fogadhat látogatókat. Hogy mi? Szigorúan tilos látogatókat fogadnia. Saját kérése.

"Hagyjál békén!" Hallom Karó hangját, ahogy kiabál ki a konyhából. De látom is magam előtt Karót, bénán, lifegő nyelvvel, ahogy azt dadogja, ", haddon bétén, hadda, hadda, hadhadhad". Karó nem lett volna képes ilyet kérni. Karó nem volt képes már semmire.

"Ez nem látogatás, hölgyem." Ilon és a tisztelendő asszony kitágult szemekkel bámultak rám. "Azért jöttem, hogy hazavigyem az öcsémet. Saját felelősségemre."

Nem szoktam hazudni. Gyerekkoromban füllentettem, kaptam is érte pofonokat. Ez a hazugság a kórház recepcióján egyáltalán nem tűnt bűnnek. Amikor bevezettek Karóhoz, s megláttam, milyen siralmas állapotban van, tudtam, hogy jól cselekedtem. Jött egy orvos, aláíratott velem egy nyilatkozatot, miszerint vállalok minden felelősséget a beteg hazaszállítása kapcsán, megkértek, várakozzunk a főbejáratnál, hamarosan lehozzák, s indulhatunk.

Nem kértek igazolványt, talán szavahihetőbbnek tűnik az ember nyolcvannégy évesen, nem kaptam gyorstalpalót agyvérzéses beteg ellátásából, húsz perc sem telt el, és félig lebénult, magatehetetlen barátom ott ült mellettem a hátsó ülésen, feje a vállamra dőlt, átkaroltam, mit sem törődve azzal, hogy hamarosan elzsibbad a karom.

2017. január 28. – Szombat

Karó hajnalban halt meg. Amikor befektettük az ágyamba, úgy nézett rám, mint egy kisgyermek. Köszönöm. Ezt suttogta. Tisztán és érthetően. Ott voltam végig mellette. Fogtam a kezét. A pulzusát már nem éreztem, de még pihegett. Az utolsó pillanatában kinyitotta a szemét, megszorította a kezem, egészen közel hajoltam hozzá, a fülem hozzáért az ajkaihoz, a tüdejéből utolsó erejével kipréselt levegő megrezegtette hangszálait. "Ne add fel"

Kimentem a konyhába, csak egy szál gyertya égett az asztalon, halovány fényében megnyúlt Ilon s a tisztelendő asszony arca. Letakartam a tükröt, kitöltöttem három féldeci barackot.

Megittuk, bementem a fürdőszobába, meleg vizet engedtem a lavórba, a szekrényből tiszta törülközőt vettem elő, gyertyát gyújtottam, elmondtam egy miatyánkot, s megmosdattam halott barátomat.

Nem tudtam elaludni. Ilonékat hazaküldtem, sok lesz a dolog reggel. A tisztelendő úr foteljét bevittem az ágyam mellé. Nyugodj békében Karó.

2017. február 01. – Szerda

Csönd van. Egy cinege repül a sírkőre. Nem énekel. Hagyja, nézzem egy ideig. Csak én maradtam itt. Miért nem cipeltem ki a fotelt, senkinek nem tűnt volna fel, szar, kihalt falu ez. Csikar mellé temettettem Karót. Most már együtt lesznek mindörökkön örökké. Végignézem az üres parcellákat, vajon hol ássák meg az én gödrömet? Ilon mellett lenne jó. De őrá Józsi vár.

2017. február 02. – Csütörtök

Reggel nyolckor valaki rugdossa a kapumat. Várok kicsit, hátha bejön, sosem zárom a házat, de a rugdosás nem marad abba. Kimegyek a verandára.

"Jöjjön ide, ha ember maga!" Karó fia áll a kapu előtt. Csak papucs van rajtam, kabátot sem vettem, úgy csoszogok el a kapuig, egy szál hálóingemben, mégsem érzem a hideget. "Fel fogom jelenteni! Ezt tudja! Feljelentem emberrablásért, gyilkosságért, csalásért! Kilopta az apámat a kórházból, hagyta meghalni, ülni fog, az istenit magának!"

"Ugat a kutya. Vajon harapni is tud-e?" csendesen mondom mindezt, Karó fia visszahőköl. "Mi a szent szarról beszél maga?"

"Apád temetésére kellett volna eljönnöd, fiam. Neked, meg a családodnak. Nem itt ordibálni a házam előtt."

"Hogy merészel..." nem engedem, hogy folytassa, a szavába vágok. "Mikor írattattad alá vele a végrendeletét? Még a házban? Vagy útban az ország másik vége felé? Ki fogta a kezét? Balkezes volt, megbénult már addigra, mire jöttetek. Te vezettél, akkor a feleséged segített neki aláírni? Apádtól becsületesebb embert nem ismertem. Sajnálom, hogy te már sosem tudod meg, ki volt ő valójában. Ne fenyegetőzz itt nekem, inkább menj haza szépen és imádkozz, hogy a te gyerekeidtől ne ugyanezt kapd majd, ha megöregszel."

Behúzott farokkal ment haza, én pedig azonmód átgyalogoltam Ilonhoz, hogy elmeséljem neki a történteket. Csak amikor leültem a konyhaszékére, vettem észre, hogy még mindig hálóingben s papucsban vagyok.

2017. február 28 – Kedd

Kettecskén maradtunk. Ilon köt ide. Senki és semmi más. Hozzá járok csak. Száztíz méter ajtótól ajtóig. Megint száztíz visszafele. Egyszer egy héten lemegyek a kisboltba. Vasárnaponként felkapaszkodok a templomdombon. Tudom, hogy többet kellene mozognom, mégsem visz rá a lélek. A fotelben ülök naphosszat. Be-bealszom, iszom egy kávét, elszívok egy szál cigarettát. Hamarosan itt a tavasz. Már érezni a levegőben a jöttét. Meghal a tél. Zöldbe borul majd minden, s elfelejtődik a fagy, a hó, a halál. Győz az élet. A következő télig. Nincs nap, amikor ne várnám barátaim jöttét, a konyhában ülve, egy szál gyertya fényénél. De csak a csönd köszön rám. Bagoly, Csikar, Karó, a tisztelendő úr, távol maradnak. Kicsi ez a konyha. Kicsi a házam. Mi végre maradtam még itt?

Felöltözöm. A kabát elkel még ugyan, de már nem szükséges begombolni, langyosan süt a Nap.

A temetőbe megyek. Elsőnek Bagoly sírjánál állok meg. Elmondok egy miatyánkot. Karó és Csikar sírja friss virágcsokorral van tele. Jól van, fiam. Apád tud erről a csokorról. Talán azért nem jön hozzám, mert melletted virraszt, s neked suttogja, hogy ne add fel, s hogy szeret.

A tisztelendő úr sírjánál előveszem a levelet. Ne adják fel. Mit ne adjak fel, atyám? Nem akarom úgy bevégezni, hogy fogalmam sincs, mit ne adjak fel. Egy cinege. Ott sertepertél a sír mellett, majd rárepül, megül velem szemben. Jobbra, balra fordítja kis fejecskéjét, s engem bámul. Téged ismerlek. Találkoztunk, Karó sírjánál. Mit ne adjak fel? A cinege csivitelve mond valamit, majd felröppen, s a vállamra száll, onnan átrepül Bagoly sírjára, majd Karóhoz, s vissza hozzám. Rám néz, csicsereg, s elrepül messze, túl a falu határán, míg végül elveszítem szem elől.

"Ilon! Menjünk el innen. Te meg én. Járjuk be a világot."

Ilon éppen befejezte a sütést. A konyha tele van ízzel, zamattal, összefut az ember szájában a nyál. "Vesd le a kabátodat, csurom víz vagy. Ezért rohantál, hogy ezt elmondd?"

"Ezért. Amióta az eszed tudod, menni akartál. Világot látni."

Ilon egészen közel jön hozzám, orrunk összeér, két kezébe fogja arcomat. "Te vagy az én világom."

2017. március 01. – Szerda

Minél öregebb az ember, annál kevesebb holmira van szüksége. Ami kell, rajtam van. A hátizsákban váltásruha, a papucsom, a megtakarított kis pénzem és a tisztelendő úr levele. Ilon csomagja nehezebb. Telepakolta ennivalóval. Én viszem az ő hátizsákját. A tisztelendő asszony a temetőnél ér utol bennünket. Reggel hívtam telefonon, tartsa meg a könyveket, mondtam neki.

"Szeretném megáldani magukat." Homlokunkra teszi a kezét. "Áldjon meg téged az Úr és őrizzen meg téged. Világosítsa meg az Úr az Ő orczáját te rajtad, és könyörüljön te rajtad. Fordítsa az Úr az Ő orczáját te reád, és adjon békességet néked." Szeméből könny csorog. Megölelem. Ilon is.

A falu határából visszanézünk. Cinege száll a vállamra. Jobbra s balra fordítja kicsinyke fejét. Felröppen, tesz egy kört felettünk, s a temető felé veszi az irányt. Bagoly, Csikar, Karó s a tisztelendő úr állnak a temetőkerítésnél, mosolyognak.

Nem adom fel.

Vége

(A helyesírás a szerző sajátja)

2017-08-17 00:39:00
Cikk nyomtat?a Cikk elk?d?e e-mailbe Hozz?z?? a cikkhez
 
Előadóművézet Sajtóanyagok
Irodalom Könyvsarok
Képzőművészet Kiadváyok
Filmművészet Fesztiválok
Tásadalom Ráday utca
Programajáló Pécs 2010
Pályázatok Enciklopédia
Kamuti Jenőnek
Az „ezüst-herceg” közben orvosi diplomás lett, kitűnő sebész vált belőle, a MÁV kórház igazgatójaként lett (aktív) nyugdíjas. A sport terén, pedig Magyarországon elsőként UNESCO Fair Play-díj kitüntetésben részesült. A napokban a Nemzet Sportolójává választották. Hihetetlen – 80 éves! – Kadelka Lászlótól
[ Archívum ]
[ Keresés ]
Konrád Mónika - Az ég alatt, a Gangesz fölött

Szláv kaleidoszkóp

Tamási Áron 120

35 színház - Rekordszámú látogató

Cserkuti Dávid kiállítása

Marton Mária - Vendetta

Fergeteges siker a békéscsabai Macskajáték

Születésnapi levél - Kamuti Jenőnek

Amikor olvasólámpák fénye világítja be a Földet

Öt éves Rózsavölgyi Szalon Arts & Café

“One Belt, One Road” (“Egy övezet, egy út”)

Öregkori lángolás

Véget ért a 74. Velencei Filmfesztivál

A Külhoni Magyar Nemzeti Színház évadnyitója

Velence túl a félidőn, díjesélyes ír filmmel

Füst a szemben

A 88. utca fogjai

A revizor

Mégis, kinek az élete

Romlás

Kaukázusi krétakör

A szecsuáni jó ember

Vihar

Dogville

Szép nyári nap

Ördögök

Hű, de messze van Petuski!

Nyári kalandok

Csákányi - Kulka

Idill

ISMERI?
[ Ki kicsoda játék ]
275 portré
cikkek
galéria
Keresés
Terasz 2002-2006
Terasz 2001-2002
 
OSA Archívum állásajánlat
 
 
 
Film
Adatbázisok - Amatőr - Digitális film - Filmek időrendi sorrendben - Filmek kategóriák szerint - Filmfesztiválok és díjak - Filmkészítés, filmforgalmazás - Független film - Klasszikus filmek, filmklasszikusok - Média - Mozik, moziműsor - Multimédia - Oktatás, filmtörténet - Online vásárlás - Rendezők - Szervezetek - Színészek, színésznők - Toplisták, filmelőzetesek - TV-csatornák, videotékák

Fotózás
A nap fotója - Analóg fényképezőgépek - Boltok, használtcikkek, szolgáltatások - Digitális Fényképezőgépek - Elmélet - Hírek - Múzeumok, kiállítások - Nyomtatók - Online galériák, portfoliók - Pályázatok - Szkenner - Tartozékok - Témák, zsánerek - Weblapok, magazinok

  Irodalom
A századforduló irodalma - Antik irodalom - Antikváriumok - Barokk - Bevezető - Érettségi tételek gyűjteménye - Felvilágosodás - Gyermek- és ifjúsági irodalom - Irodalmi újságok és folyóiratok - Irodalmidi díjak, egyesületek, szervezetek - Irodalomtörténet és irodalomtudomány - Klasszicizmus - Kortárs magyar irodalom - Kortárs világirodalom - Könyvesboltok - Könyvkiadók - Könyvtárak - Középkor - Nemzetek irodalma - Realizmus - Reneszánsz - Romantika - Szimbolizmus - Szórakoztató irodalom - Tematikus gyűjtemények - XX. századi magyar irodalom - XX. századi világirodalom

Művészet, építészet
Alkotások - Alkotók - Dokumentumok - Gyűjtemények - Információk - Kiadványok - Korok, stílusok - Technikák - Üzlet

  Színház
Budapesti színházak - Határon túli magyar színházak - Mozgás- és Táncszínházak - Színészek weboldalai - Színházi oldalak - Vidéki színházak

Tánc
Elmélet, szakirodalom - Előadások, táborok, fesztiválok - Koreográfusok, vezetők - Külföldi táncos oldalak - Magyar táncoldalak - Tánc csoportok, együttesek, társulatok - Tánc fajták - Táncházak - Tánckellékek, jelmezkölcsönzés, tervezők - Táncművészeti folyóiratok - Táncoktatás - Táncos filmek - Táncos képviseletek - Táncosok, tánctanárok - Táncpartner kereső - Táncversenyek, ranglisták

Zene
Dalszövegek - Filmzene - Komolyzene - Koncertek - Könnyűzene - Lemezforgalmazás - Mp3 - Népzene - Slágerlisták - Zenei média

 
 
  © 2006 - Terasz Kiadó Kft. [ Impresszum ] [ Médiaajánlat ]