Festőgéniuszok a szereplői az új regénysorozat első köteteinek. RENOIR, VAN GOGH, GAUGUIN, MANET, MODIGLIANI, TOULOUSE-LAUTREC, SEURAT, CÉZANNE.
A Kossuth Kiadó június 22-én jelentette meg a sorozat első két kötetét Renoirról és Van Goghról. A művészettörténet egyik legizgalmasabb korszakában éltek, alkottak, ám személyiségük és talán ebből következően az életük is merőben különbözött egymástól.
Regényes életek
Festőgéniuszok a szereplői az új regénysorozat első köteteinek. RENOIR, VAN GOGH, GAUGUIN, MANET, MODIGLIANI, TOULOUSE-LAUTREC, SEURAT, CÉZANNE. Mindannyian tehetségesek voltak, de nem mindig sikeresek. Némelyikük élete kész kaland, mások bánatok, csalódások, olykor tragédiák közepette éltek, de semmi sem vette el kedvüket a világ szépségeinek megörökítésétől.
Az izgalmas, olvasmányos életrajzi regények az ő alakjukat idézik meg, művészetük és sorsuk összefonódását mutatják be. A Modiglianiról szóló köteteken kívül valamennyi mű szerzője HENRI PERRUCHOT, francia író, műkritikus, életrajzíró, aki 1967-ben halt meg Párizsban. A regényekben nyomon követhetjük életük fordulatait és tanúi lehetünk művészetük kibontakozásának.
Pierre-Auguste RENOIR (1841–1919) derűs természet volt, és semmi sem tudta megtörni az életbe vetett bizalmát. Jóllehet beteges volt, és teste gyönge, a lehető legnagyobb természetességgel lett az örök nyár festője. A művészettörténet egyik legizgalmasabb korszakában élt, az impresszionizmust megteremtő művészekhez tartozott. A regényben nyomon követhetjük életének fordulatait, tanúi lehetünk művészete – a fényben feloldódó formák és színek – kibontakozásának.
„Les Bastignolles-ban is remekül lehet festeni!” – kiáltott fel, amikor Gauguin elindult a világ végére. Csúfondáros megjegyzés – de Renoir igazsága rejlik a mélyén. Míg Gauguin sorsa, amelyet az elveszített paradicsom utáni nosztalgia űzött új és új bolyongásokba, mintegy mítosszá emelkedik. Renoir, ha merőben ellentétes vonatkozásban is, ugyancsak megteremtette a maga mítoszát: Renoir önmagában hordozta a paradicsomot. Ez az oka élete rendkívüli teljességének. Egyben ez a tanulsága is.
Renoir sohasem érzett irigységet, féltékenységet, hiúságot, keserűséget, haragot, nem ismerte mindazokat az érzelmeket, amelyek az emberek boldogtalanságának legszokványosabb, kisszerű okozói. Nem ismerte az abszolútumra szomjazó lélek roppant nyugtalanságait sem, a bonyolult alkatok belső vívódását. Számára egyszerű volt minden. Derűs fölénnyel fogadta az élet viszontagságait; csakhogy ez a tény ne vezessen félre senkit: a mosoly is a bátorság egyik formája. És mindenekelőtt tudta, hogyan kell szeretni – mégpedig a lehető legtermészetesebben, teljességgel érdek nélkül. Ebben rejlik titka és példája.
