A hír felvillanyozott, egyben átrendezte előzetes elképzeléseimet. Az „átrendezés” egyébként már reggel elkezdődött: nem lehetett belépni a levelező programomba. Ilyenkor persze megáll az élet: kezdődik próbálkozások végtelen sora, amelyet követ a fogak csikorgatása, a nemzetközi helyzet fokozódása, a vérnyomás és pulzusszám emelkedése, vegyítve az átkozódások és ráolvasások sorozatával, esetleg új e-mailcím generálásának lehetőségével. Miután minden megoldás átgondoltatott, s a százhúszat verő szív is csihadni kezdett, visszaállt a rendszer. E-mail ex machina. Elküldtem hát Lindának és Kadelka Lászlónak az ügyeletes Fesztiválnapló-fejezetet, aztán irány a színház. A nagyszínpadon már javában folyt a próba. Kamondi Zoltán rendező higgadt nagyvonalúsággal instruálta színészeit. Éppen azzal a jelenettel vesződtek, amikor Anette (Eszenyi Enikő) több intenzív hullámban összehányja Véronique (Börcsök Enikő) és Michel (Mészáros Máté) lakását, miközben férje, Alain (Kern András) monomániásan mobilozik. Egy próba arra jó, hogy a legapróbb elemek is a helyükre kerüljenek. Itt mondjuk az, hogy Anette a kanapé előtt vagy mögött tántorogjon-e ki a fürdőszobába a telehányt lavórral a kezében. Ennél is izgalmasabb kérdésnek bizonyult, hogy az irdatlan méretű tulipáncsokrot tartalmazó vázaszerűség mennyire legyen közel a fotelhoz. Ha szorosan mellette van, akkor Mészáros Mátét akadályozza a mozgásban. Ha odébb taszítják, akkor át kell forgatni a reflektorokat, amelyeket a műszakiak egyébként hajnal óta állítgatnak. Miután nagy nehezen megszületett az optimális megoldás, kiderült, a fontos kellék, a hajszárító megadta magát. Nem akkor fújt, amikor fújnia rendeltetett, a feje viszont sebesen forogni kezdett. Ehhez képest csak romlott a helyzet, amikor a négy színész egyszerre énekelt, ám a mikrofonok rakoncátlankodtak. Hiába, semmi sem tökéletes – mint ezt már a róka is megjegyezte A kis hercegben. A csúcspont számomra mégis az volt, amikor Eszenyi Enikőnek, szerepe szerint hosszan, elmélyülten és intenzíven hánynia kellett. Alapos megfigyelés után rájöttem, honnan van a művésznőben ennyi folyadék? Nagyon cselesen oldották meg a dolgot! A jelmez nyakrészébe ügyesen (és láthatatlanul) beépítettek egy „hányáscsövet”, s miközben Enci Anette-ként görcsösen ide-oda vonaglott, úgy fordult-fetrengett, hogy a csőből föl-fölszívott egy kevés vizet. Hasonló ötlettel volt kibélelve retikülje is: abban is elrejtettek egy efféle szippantási lehetőséget. Így aztán léből volt utánpótlás. (Sikerült olyan fotókat készítenem, amelyeken Eszenyi Enikő borzasztóan „néz ki”. Ezeket nem teszem közzé…)

Vígszínház: Az öldöklés istene

Késő délután a nyíregyházi Zsidó Hitközség Zsinagógájában Csutkai Csaba „…Ahol szétoszlik a világosság” címmel megrendezett fotókiállításának megnyitóján vettem részt. Az érdekes tárlatot egykori egyetemi évfolyamtársam, Dr. Riczu Zoltán történész ajánlotta a nagyszámú érdeklődő figyelmébe. A nyíregyházán élő fotóművész a zempléni és a nyírségi csodarabbik emlékhelyeit, s emlékük őrzőit mutatta be. Alig tettem a képek között néhány lépést, megszólított egy hölgy: „ – Nem emlékszik rám? Májusban találkoztunk, amikor ön bemutatott egy új verseskötetet. Tudja, hogy én akkor annyi mindent kaptam öntől, hogyha most elmondanám, elsírnám magam… Majd legközelebb, jó?...” Megszeppentem. Miről beszélhettem én akkor? – töprengtem. Mikor véget ért a megnyitó, a tömegben keresni kezdtem a hölgyet. Sokáig fürkésztem az embereket, hátha rábukkanok. Nem találtam meg. Vajon mit akart mondani?

Vígszínház: Az öldöklés istene

Este héttől megnéztem „élesben” Az öldöklés istenét. A színházban olyan elképesztően sokan voltunk, hogy minden talpalatnyi helyen szorongott valaki. Yasmina Reza komédiája Nyíregyházán is elsöprő sikert aratott. A jól szituált polgári létforma felszíne alól előtörő indulatok, a látszat mögötti káosz és nihil Kamondi Zoltán rendezésében elevenedett meg. A közönség hálásan reagált le minden színészi poént, s Eszenyi Enikő, Kern András, Börcsök Enikő és Mészáros Máté igazán kitett magáért. Az előadást mind a rendezés, mind a színészi játék tekintetében elégé túlhajtottnak éreztem. Biztos voltam benne, hogy a színpad közepén elhelyezett akváriumba valaki majd belefejel, s a tulipánok szétmarcangolása is borítékolni lehetett. (Ez egyébként a „csehovi puska”, jobban mondva a csehovi akvárium esetének tekinthető…) Szorongva vártam az ominózus hányásjeleneteket. Eszenyi Enikő kiválóan csinálta: a csövekből nyilván nem látszott semmi. A darab izgalmas díszletmegoldással élt: a mű dramaturgiailag fontos pontján a felnagyított emberi ujjlenyomat mintázatát ábrázoló falfelületre akasztott hatalmas tükrök (díszlet: Árvai György, animáció Korai György) a szereplők egyre jobban szétfolyó arcát mutatták. Így „tükör által digitálisan” mutatkozott meg az eltorzuló emberi, pokolba zuhanó világ.)

HoppArt Társulat: Korijolánusz

Este tíztől a Hoppart Társulat Korijolánusz című produkcióját néztem meg. Polgár Csaba rendező és csapata remekül megtalálta azt a játszásmódot, amellyel a shakespeare-i alapanyag (feldúsítva Brechttel és Kleisttel) rendkívül élővé, aktuálissá tehető. És persze úgy, hogy a dialógusok – harmóniába lépve a sokféle zenei anyaggal – ne kioltsák, hanem erősítsék egymást. A Korijolánusz úgy volt történelmi parabola, hogy benne tapintható maradt a mai jelentés. A parkolóba menet elemeztük a napot a Facebok-csapat tagjaival. Detti elmesélte a Szalóki Ági-Gryllus tetvérek koncertjén szerzett élményeit. Elárulta, hogy héber-tanulmányai alapján izgalommal próbálta elolvasni a Zsinagóga falán szereplő szavakat. Nóri visszanézte délután és este exponált képeit, amelyek között szép számmal akadt „Facebook-gyanús” felvétel. A lányok megegyeztek abban, hogy hétfőn délután megnézik Aleszja Popova kiállítását, este az Erdőt, majd a Tévedések vígjátékát. Utána pedig irány a VIDOR Kert! Eszter – dacolva a végre megérkezett hidegfronttal – biciklire pattant, s eltűzött az éjszakába…