Két kedves kosztüm

 

 

 

Éjjeliszekrényem képkeretéből

hova készül két kedves kosztüm

Talán sehova

mert mosolyogva megérkeztek

karjukban virágcsokorral

amivel fejet hajtottam

jövetelükért

Milyen türelmetlenül vártalak

jóságos anyám

Katám édes nővérem

Tegnap főzött teáitokkal

tegnapelőtt sütött pogácsáitokkal

kínállak ezen a meghitt éjszakán

biztos emlékeztek csodálatos ízére

Vagy éjjeliszekrényemen

sűrű halászlét tálaljak

amit bográcsban rotyogtattam

nem tudom melyik hajnalhasadástól

vidám harangzúgásig

amelyik delelőjén kongatja a napot

Azért sürögtem sokáig körülötte

mert a lelke a lassú tűz

úgy jön ki az íze

 

Csinosságotokat tiszta kedveteket

irigylem

bújnék mezitlábammal

magam alá

mert elfelejtettem piszkos trikómat

félredobni

Kanalazgatáshoz olyan kenyeret vágok

amelyik nem hull szét

mint bennünk morzsálódó

számlálhatatlan év

 

Éjjeliszekrényemből eléd teszem anyám

rózsafűzéredet imakönyvedet

lehúzom Irén ujjáról gyűrűdet

legyen újra a tied

Éjjeliszekrényemből eléd teszem Katám

jóravaló rozsdás bicikliláncodat

kergess szokatlan rendembe

Mindent visszaadok

de küldjétek gyakran hozzám

két kedves kosztümötöket

 

 

 

 

Képzelődöm

 

 

Nem tudja hozzám bújtatni

képzeletem

mert nem emlékszem rá

pedig ma este újra elhozom

idegen kapualjból

ijedt arcú félhomályba

Idebent

csókommal törlöm

homlokára fagyott verejtékét

ezerjóval itatom

és nem pirul el

ha ott hagyom kezemet

Csöndünkben

asztmás rugók lihegnek

mert képzeletem

ma este újra elhozza

ijedt arcú félhomályba

akire nem emlékszem

Kilép szűk szoknyájából

s ha ölelem érzem

milyen forró a háta

 

Nem zavar

bár jól tudom

ilyenkor szeret

mert újra elhozza képzeletem

ijedt arcú félhomályba

aki ma este sem kacag ki

ha azt hazudom szeretem

Melegem van

hozzámbújik ha fázom

Hűvös lesz reggel

talán rájövök

ki takar be

 

 

 

Miként az élet

 

85 éves lenne Simonyi Imre

 

 

Mit kezdjek

az elém rakott

élménymedencés képekkel

amelyekről

csábító szemek villannak

s a vállig érő hajak hullámai

mintha elborítanák arcomat

ne lássam

a várfürdő vizén ringó

feszes kebleket

Nem érdekelnek

sötétbe csalogató csípőmanőverek

ezért Gyula macskaköves utcáin

zsályafáklyával kóborolva

megint fölkerestem

szűkreszabott otthonában

Simonyi Imrét alias Szmolát

Nemrég érkezett haza

s a tőle megszokott igényességgel

fogasra akasztotta

kissé kopott fehér ballonkabátját

a kényszerhatár túlsó feléről

hozott hosszúszárú fekete esernyőjét

Az elfüggönyözött szobában

takaróba burkolózva

lehuppant nyikorgó fotelba

cigarettára gyújtott

s rekedtes hangon azt mondta

hogy a halál nem is fáj

Tulajdonképpen az élet se fáj

A giliszta

a meztelen csiga se fáj

Csupán undorító mint a halál

Csupán hányingert kelt

miként az élet