Enciklopédia
Irodalmi szekció
Társadalom
Előadóművészet
Képzőművészet
Reál
Képgaléria
Kiadványok
POSZT 2003
Ráday utca
Sztárok
CITY BALETT ALAPÍTVÁNY
HARMÓNIA ALAPÍTVÁNY
Terasz Archív
Magyar Év Angliában
Kortárs Mozgásművészeti Portál
Nemzeti Színház
Bessenyei Ferenc honlapja
PREMIER
Regisztráció Fórumok Terasztérkép Linkajánló Játékok Kincseskamra
  Dátum: 2019. december 5. csütörtök    Mai névnap(ok): Vilma  
   
BODNÁR GYÖRGY

Juhász Ferenc monokultúrás költő, fő műfajának határait azonban minden irányba kiterjeszti

BODNÁR GYÖRGY

 

 

A darabok és az egész

 

JUHÁSZ FERENC VERSPRÓZÁI

 

 

Juhász Ferenc monokultúrás költő, fő műfajának határait azonban minden irányba kiterjeszti. A költészetben először az öröklött versformákat oldja fel a ritmusban ugyanúgy, mint a képalkotásban, s az új grammatikai feltételekhez igazodó versmondatot ugyanazért nyújtja meg, amiért az egész struktúra tagolásában az öröklött strófák variációit keveri az ismétlésre és párhuzamosságra épülő egységek alkalmazásával. Így jut el az oldott ritmusú és strófaszerkezetű versformáktól a szabadversen át a prózaversig, az eposztól pedig a hosszúversig. A maga alkotta verstani és költészettani rendszerben azután feltűnik a verspróza fogalma is, amely azonnal összekapcsolódik az ars poeticákkal, műhelyvallomásokkal, világkép-megfogalmazásokkal, irodalomtörténeti visszatekintésekkel, írótársi köszöntőkkel és a társművészetek illetve a tudomány reflektálásával. Juhász Ferenc versprózái tehát voltaképpen költői esszék, amelyekben a versjelleg azokat a hézagokat és meghosszabbításokat hivatott pótolni, amelyek előtt az elvont gondolkodás megáll vagy bizonytalanná válik, illetve átadja a helyét a sejtéseknek. Aligha véletlen, hogy Juhász Ferenc – összefoglaló igényű költői programjának kialakulása mellett és után tette közzé esszéinek és sajátos prózában megfogalmazott vallomásainak első gyűjteményét. S az is nyilvánvaló, hogy ez a verspróza-műfaj szükségképpen végigkíséri költői keresését, nagy vállalkozásainak logikáját és korszakváltásait, miközben interakcióban is van azokkal. Új verspróza-kötete, a Halálszivárvány azonban (amelyet a Juhász Ferencnek hosszú idő óta közeget adó Tekintet jelentetett meg) nem csak a költő friss reflexióit rögzíti, hanem a verspróza-műfaj kialakultabb felfogását is közvetíti. Előszavában maga a költő teszi fel a kérdést, mi különbözteti meg e műfaj szülötteit például a prózaversektől. A válasza természetesen ugyancsak verspróza-szöveg, de dekódolt jelentése ugyanarra a jegyre irányítja a figyelmet, amely az irodalomelméleti gondolkodásban is megkülönbözteti az önelvű irodalmi alkotást a külső indítékú – megrendelt vagy alkalmi – írásoktól. Az egyik igazsága önmaga struktúrájában, létében rejtezik, a másikét az alkotót körülvevő kultúra eszméje vagy keresésre ösztönző kérdése igazolja. S amint már felmerült, a megrendelt vagy az alkalmi írásokban is helyet kapnak a nem fogalmi világérzékelés és világértés eszközei, de ezek nem egy világszerű önelvű rendszer téglái, hanem az elvontabb gondolkodás függvényei. S ez a műfajfelfogás azért is kontúrosabb Juhász Ferenc új verspróza-kötetében, mert különböző költői gesztusaiban ugyanaz a korélmény, indulat, válaszlehetőség nyilatkozik meg, mint a rendszerváltozás utáni esszéiben, műhelyvallomásaiban, íróportréiban, kiállítás-megnyitóiban és tudományos kalandozásainak „úti-rajzaiban”. Újabb tíz verseskötetében is arra figyelhettünk fel, hogy az utolsó tizenöt-húsz év történelmi mélységű változásai felerősítették benne a keresés, a töprengés s a külső és belső vita indulatait, amelyek – eposzainak változatlanul sorakozó hatalmas építményei mellett – egyre gyakrabban hívják elő a gyorsreagálású, esetleg töredékes műfajokat a szonettől a naplóversen át az alkalmi költeményekig. A Halálszivárvány tehát nem csak jellegzetes darabja Juhász Ferenc újabb, történelmileg elválasztható életmű-szakaszának, hanem önnön műfajában, a versprózában is megfogalmazza szülőidejének gondolatmenetét.

Abból kell tehát kiindulnunk, hogy a kötet újdonsága nem a tárgyválasztásokban van, hanem az alkalmiság felerősödésében és a töredékekből felépülő gondolatmenet kohéziójában rejlik.

Az első réteget e kötetben is az íróportrék alkotják. Az esszét író költő technikája is a régi. Szembenéz az alkalom kérdésével, s válaszait asszociációiban fogalmazza meg, amelyek láncreakciókban építik fel az író életközegét épp úgy, mint a róla alkotott mondanivalót. De például Illyés Gyula-nekrológjában az asszociációs sorok filmkockái az új idők pillanatképei, amelyek az előttünk és körülöttünk továbbépülő történelmet rögzítik: „Miért gyászoljuk a halhatatlant?... Majd jönnek most a jajgatók? Majd jönnek most a megmagyarázók? Majd jönnek most a hitét fosztogatók, ...a zászlócsíkos halálbogarak? Jönnek a könny-álarcos dogmaácsolók?... Ki volt ő? Magyarország szívébe dugott lázmérő?... A szegények nagykövete az úri Magyarország gipszrózsa és drótcsontvázas malterhabszobor erkély-támasztó, görnyedt habarcs-szakállas fővárosában?...” De megjelenik ezekben az asszociációkban a személyes emlék is, amelyet epikus előadás rögzít: az utolsó találkozások „története”, az egyszeri és megismételhetetlen ember felmutatása, aki mindig a történelem egyik dimenziója is, s aki a költői létben az idő feletti és az eleven egyetemesség alakzata.

Személyes emlék táplálja Juhász Ferenc Pilinszky-arcké-pét is. A költőtársat úgy idézi a maga szellemi önarcképével összehasonlítva, mint jéghegyben a dzsungel tükörarcát, s a dzsungelben a merengő jégkristály-szirteket – az Isten más-más oldalán.

A többi kortársat azután Juhász Ferenc költői eredettörténete idézi fel, a boldog ifjúság világa, amelynek lakói mellette Nagy László, Simon István, Kormos István és Darázs Endre voltak. Klasszikusok ők már – írja róluk Juhász Ferenc. – „Ahogy mondom ilyen egyszerűen. Mert klasszikus az, aki olyan művet, műösszeget teremt, amely nemcsak azzal szép, hogy szép, de szépen úgy igaz, hogy benne a létmeghatározás izgalma és pontossága mint a természettörvény.” Boldog volt ez a világ, pedig tele volt szorongással és szemérmetlen magabiztossággal, hogy eljutnak a félő maradandóság-mezőre. S csak az emlékező szembesül vele igazán, hogy milyen szörnyű kor adatott e nemzedéknek és benne e baráti világnak, mennyi gyötrelem gyűrődött belé, a szegénység, a megaláztatás, a kiszolgáltatottság, a társadalmi elnyomás, a törpe gőg és a testi szenvedés emléke. Közülük Kormos Istvánt emelteti ki máshol a történelem véletlene, s az ifjúság eszményképei közül pedig Kassák Lajost, József Attilát és Radnóti Miklóst. A róluk szóló írásokból is ki lehetne párolni a versprózák gondolatmenetét, majd dokumentálni a technikát, a képes beszédet. De nem mindig lehet, mint például Kassák Lajos vagy Kormos István portréinak kommentárjában. Ezek az írások kizárólag a képekben élnek, de a képek oly telítettek a gondolattal, mint a talált aranyrögök. Kassák Lajos arca így lesz „magas sírkőhomlok, s vele a beszélgetés nehéz és száraz, mint egy elhagyott őszi temető.” Kormos István arcán pedig az összeszabdalt mosoly uralkodik, mely egyszerre hordozza a gyötrelmet és a hídépítő jóindulatot a megzordult, deres szívek között.

Juhász Ferenc „irodalomtörténete” hasonlóképpen költői abban az értelemben, hogy kilép a múlt korszakaiból, s kortársi jelenidejűségben vagy időtlenségben szemléli nagy elődeit.

Így például Balassi Bálint idézése Juhász Ferenc verspróza-kötetében személyiségismertetés és történelmi fejezet ké-pekben: „Elvadult, dudvás, vadrózsa-bokros, gazösszevisszaság tenyészet-sziget lüktetett, országnak alig nevezhető térhalmaz, szenvedés-gyapottal és napfényből csiszolt hegyekkel burjánzó Dózsa György forradalma és fölfalása után, a mohácsi vereség árny-bordái után, gőgből, bujaságból, bíbordáridóból, kevélykedésből, gyászból, árulásból, harcból, jobbágyirtásból és lónyihogásból szerveződő lápsziget. Balassi Bálint születés-földje, tobzódás-földje, halálföldje... Itt kellett költővé lennie. Aki maga volt az őrjöngő boldogtalan természet... De szívébe ojtva már az Isten gyémánt-ága, szívében már a bűnbánat roppant fénytartománya, Isten-alázat, nehéz költőkönyörgés az emberbűnre bűnbocsánatért. Vele lett a költészet először magyarul: világtudat.” Ezek a képek először a történelmi tudatban éltek, onnan kerültek át a rekonstrukcióba, amely a múltértékelés mögött az eleven emberit s a tenyészetet keresi.

Ismerve szellemi eredettörténetét és költészetét, aligha véletlen, hogy Juhász Ferenc „irodalomtörténetének” fő alakja József Attila. Korábban is sokszor írt már róla és a Halálszivárvány József Attila-esszéi után is sokszor visszatért eszményképéhez. Nem kell tehát újra és újra elindulnia az origótól, megőrizheti az írás alkalmának ihletettségét és a részletben rejlő egész képzetét. József Attila egyik fogalmából indul ki, amikor a logika és varázslat igézetében alkot pillanatfelvételt. Maga is szembenéz a kérdéssel, hogy vajon társítható-e ez a két szó? Hiszen a logika az elme erkölcsi következtetése a létről, a varázslat pedig az anyagból kivérző, az anyag-összeg fölött sugárzó misztika és mámor tündér-cselekvése. Beszédes tény azonban, hogy Juhász Ferenc itt már nem is igyekszik fenntartani az ellentétpár egyensúlyát, hanem a varázslat képzettársaiban végtelen utat nyit, s egymást kiváltó képeiben újra felépíti József Attila személyiségének, életének, történelmének és létének rendszerét. A kötet másik József Attila-esszé-jében ugyancsak esetlegesnek látszó gondolatot emel ki, amikor a költőelődre nehezedő iszonyú tömegnyomást jeleníti meg, de ebben újra visszatalál az élet és életmű egészének a logikájához. Ezt azért is teheti, mert hamar felismeri, hogy József Attila döbbenetes tárgyilagossággal tudta líraian meghatározni önmagát és környezetét, s tudta, hogy a működésben van a nyugalom.

Természetesen ez a költői „irodalomtörténet” sem csupán portrékból áll, figyelembe veszi, hogy az irodalom létezésformája a műfaj és a folyamat is. Amikor például a Szép versek egyik kötetéhez előszó-írásra kérik fel, elvont fogalomból kell kiindulnia, de válaszaiban csak néhány kereső szava marad a gondolati közegben, válasza egyre beljebb vezet az élet, a dolgok organizmusába – meghatározás helyett felmutatással fogalmazva meg, hogy a vers természeti tény. S ugyanezt a gondolatmenetet folytatja, amikor újvidéki hallgatósága ars poeticájának meghatározására kéri. Válasza itt egyetlen gondolatmenetben helyezi el a haláltudatot, az emberlétező összefüggését a halandósággal, s a költészetet, amely a halál ellen születik, kivágyás a halandóságból, miközben maga a legszebb halandóság. Belgrádi előadásában pedig azzal szembesül, hogyan mutathatja be a költő idegen közegben a maga és nemzete sorsát. „Mert ki olvas ma már verset, époszt, teremtett regényt? ...És mi csak írunk, őrülten, megszállottan, kutatón küldetéstudattal, mert azt hisszük, nem oktalanul. Minden kinőtt virág: győzelem. És minden megértett vereség győzelem... A meghódított vereségből jövök. Egy 1954-ben írt époszomból: a Tékozló országból jöttem. Az irgalmatlan vereségből. De ez a vereség nem ölheti meg a hitem jogát: azt a megváltás-vért, amit Dózsa György szívéből hörböltem... Rendszerek, világok omlanak össze most. Rendszerek, világok keletkeznek. És mi a vereség? És mi a győzelem? A győzelem nem lehet semmi múlt. A múlt csak megértett, áttetsző csönddé kristályosodott, ősidő-fossiliává szigorított, kihamvadt történelem le-het.” Tehát a költő a létezés egyetemes távlatába helyezi mind a személyes, mind a nemzeti kérdéseket, s ettől reméli párbeszédét a nagyvilággal.

Mindebből látható, hogy Juhász Ferencet a portrék ugyanúgy személyes költői történetébe vezetik, mint a folyamatrajzok vagy a végső ars poeticai kérdések. Nem csupán a történelem véletlene, hanem a mi rendszerváltásunk ideáljainak, indulatainak és érdekeinek következménye is, hogy Juhász Ferenc pályáján a korszakos változás egy személyes pillanatba sűrűsödik: az Új Írás 1991-ben megszűnik, s a költőnek, aki 1963 óta munkatársa illetőleg főszerkesztője volt a folyóiratnak, meg kell írnia fájdalmas-rezignált elköszönőjét. S hamar felismerhető, hogy ez voltaképpen azoknak a panaszoknak és vitáknak a folytatása, amelyek a kilencvenes évek Juhász Ferenc-verseit áthatották: „Az értelem világosságában, vigaszában hittünk, a felvilágosult józan szeretetben. És nem volt tüskés páncélruhánk: gyűlöletből. És történelem volt lapunk, korunk történelme, amely árvíz utáni hordalékot hömpölyögtetve ömölt az elmúlásba. Hitt abban, hogy az emberélet, s benne a szegények, elnyomottak, kiszolgáltatottak élete jobbá változtatható. Hogy van megváltás. Volt. Most elköszönök... A semmin állok, fekete kalapban. S fekete kalapom megemelve a halandóságból visszanézek.”

A társművészetekről rögzített pillanatfelvételeit ugyancsak a szellemi-rokoni találkozások vezérelték. Ma már nem lehet, de nem is kell elválasztani, hogy vajon képzőművész barátainak köszönheti a színek és vonalak világának megismerését, vagy a társművészet hatása sugárzott kettős fényt fiatalkori barátaira. Életrajzi tény, hogy Juhász Ferenc első ösztönzője és bátorítója az ugyancsak biai származású Hantai Simon volt. S a barátság indította el közös történetét Csernus Tiborral és Kass Jánossal is. Mind a hárman a világ vagy a magyar művészettörténet nagy alakjaivá váltak, s feléjük visszafordulva a költő nem a személyes értelmezésben talált szerepet. Úgy áll előttük és életművük előtt, mintha múzeumokban látná közös történetük egyetemes megfogalmazását. Ezért a róluk alkotott portrék valóságos művészet- és művelődéstörténeti fejezetek. A világhírű francia festővé vált Hantai Simon körül megjelenik a második világháború utáni szürrealizmus panteonja, s amögött pedig Chagall ugyanúgy, mint Matisse vagy Pollock. A Csernus-portré hátterében pedig ott van a közös középiskola, ahol a zsidótörvényeknek „köszönhetően” Gyergyai Albert lehetett tanáruk, az egész Bernáth-osztály a Képzőművészeti Főiskolán, majd pedig a párizsi Szent Lajos szigete és az újabb vállalt mester, Cara-vaggio. De nemcsak e két párizsi emigráns története adott egyetemes távlatot a barátok csoportképének. Az itthon maradt Kass János és művészete mögött is olyan alakok tűnnek fel, mint a zseniális első mester, az Argentínába, majd New Yorkba emigrált Szalay Lajos, a festő Illés Árpád, akinek lakásában a fiatalok meghúzódtak, Hamvas Béla, aki a részeg Weöres Sándort cipelte haza mint Jézus keresztjét, s a Genezis története, amelyet a mester és tanítványa egyaránt lefordított a grafika nyelvére.

Még csak barátok se voltunk” – írja Vujicsics Tihamérról –, de „az én versemre az ő zenéje, testvér-sikolyra testvér-sikoly hullt, mint virághímzésű boldogtalanul boldog véres aranypalást... S mit szá-mít, ha így van, mert így történt a törvény, hogy naponta ütjük-e egymáshoz tekintetünket, mint biliárdgolyókat, vagy más tájakon loholva csatakos könnyű lóval, néha egymás mellett elrobogva egymáshoz boldogan átkiáltunk...?” Ebben az érzés-gondolatban helyezkedik el Vujicsics Tihamér fekete-sugárzású ifjú alakja s tragikus halála, amely egy lezuhant repülőgépen érte utol, s zenéje, amely még távolabb viszi az emlékezést a fogalmi szavaktól. A költő mintha hátat fordítana máris oldott alakrajzainak, s teljesen átadná magát a puszta színeknek, s azok között is a sötét, izzó villanásoknak. Amelyek azután mégis visszatalálnak oly-kor a konkrét emberi és történelmi viszonylatokhoz.

Baráti portrét vázol fel Kondor Béláról is, de ebben nem csak a szubjektum, hanem a lángelme titkát is keresi. S bár ezt a célját aligha érheti el, a lángelme bizonyítékát – a megtörtént művet – kétségtelenül megleli. De ez egyben tovább is tolja a kérdést: mi a remekmű? S a válasz nem lehet más, mint a végtelen élet felmutatása, a mindenség, az ihlet kifosztása a történelemtől az emberi alkalmakon át az angyal magányképzetéig. S ezt a választ két kinagyítás egészíti ki: Kondor Béla Csokonai-ábrázolásának nyelvi parafrázisa, s arcának megidézése a deszkaládában, a halott hold, a kopár a kopárban.

Ez a rokonkeresés a társművészetekben ugyanúgy Juhász Ferenc korát állítja elénk, mint a személyes vallomások. Aligha véletlen, hogy Pilinszky megidézésében a költő egy pillanatra ki is lép vizionárius gondolatmenetéből, és a refe-renciális nyelvet is vállalva szólhat félszázadáról, amelyet nagy kortársaival együtt aranykorrá tehetett: „És akármi kín és mocsok volt is a türelme, boldognak mondhatja magát az a történelmi század, amely olyan remekműveket izzott ki magányából, mint a Harbach 1944, a Francia fogoly és az Apokrif.” S mi hozzátehetjük: olyan korszakos alkotókat is, mint Pilinszky János, Kondor Béla, Kormos István, Hantai Simon, Csernus Tibor és Kass János.

Persze a művészi alkotás világa a költő számára csak szű-kebb tartomány, szülőföld vagy otthon, amelynek határainál csak a vak illúzió állítja meg a tájékozódást és a gondolkodást. Versprózáiban Juhász Ferenc mindig is kereste világképének tágabb határait a mikro és makro organizmusok végtelenében ugyanúgy, mint a jelenbe és jövőbe átnövő történelemben. Itt és most az a fő kérdése, hogy Mi Európa? S válasza a könyvtára – azaz a szellemi entitások megtestesülése. Jól tudja azonban, hogy ezzel csupán tovább tolta maga előtt a kérdést, s immár arra kell felelnie, hogy az európaiságot meghatározó szellemiség – éppen azért, mert a létezés alapkérdéseire épül – miben különbözik a világegyetem tudatától. S végső válasza nem is lehet más, mint annak vállalása, hogy az európaiság a világegyetem-titokból kiágazó egyik emberiség… Csak ne gyújtsák föl a százezer szellemarccal ránkfüggve ránkkérdező könyvtárainkat.

Ez a rekonstrukció csak esetleges részletekre épülhetett, s csupán remélheti, hogy harmonizál Juhász Ferenc verspróza-kollázsának gondolati összképével. Annál is inkább megteheti ezt, mert maga a költő vállalta a részletek alkalmiságát és esetlegességét az egész kötetre bízva, hogy – amint a festő Kassák egyik műfajáról írta – kollázsában egy akarat akar lenni a darabokból.

(Tekintet Könyvek, 2004.)

Cikk nyomtatása
Írások listája
TARNAI LÁSZLÓ
SZIGETI GYÖRGY
SZAUER ÁGOSTON
ONAGY ZOLTÁN
ÖRDÖGH SZILVESZTER
KARAFFA GYULA
KELEMEN LAJOS
LAZÁNYI ISTVÁN
NYÍRFALVI KÁROLY
OLÁH ANDRÁS


Teljes cikklista >>>

 
Cikkereső
címszó
év
hónap