tél temető téltemető

 

Halott anyám emlékére

 

 

napok óta csapáz a hó

ridegen hull: pityerészik

néha szaharai fakó

másszor hókán csontfehérlik

 

betakarja sírgödreit

randa ősznek rideg télnek:

szűzi rackagyapjat terít

megkövült tehénlepénynek

 

a felbúgató-kan nyomát

fedi sűrű hóhomállyal;

egyszeri disznók gyásztorát

ködbe rejti fátyolával

 

leplet húz – tán a jézusét –

múlt nyáron meghalt anyóra

– s kiülnek a hullafoltok

a vérehullató hóra…

 

 

 

másnak és másként

 

Csanády Jánosnak

 

 

annyi halott: enyém s másé

– sorban mint a papírmassé

a gipszmás  a sószobor  fa-

faragás  a szellemfotó

 

az volt a végh gyula bátyám;

luzsi nagybácsi;  s a kálmán

a snájdig huszárőrmester;

az a kelemen  kispesten

villamoskalauz; ritka

szép hölgy: a kovács margitka

– budaörs  semmelweis utca;

aquincum: a komár péter

római-part  ezer méter

duna: ókori boldogság

– most mocskot hord  a más mocskát;

 

keverednek élők holtak:

kik nem s kik már meglakoltak

viszik bűnük hordják terhük

megtért lélek sincs már bennük;

szíkké lesznek sose hinnék

veti mind halottas ingét

ki dunához ki tiszához

ássa gödrét  tiszafához

– annyi halott annyi élő

venne isten tenyeréből

ERŐT – halként és kenyérként –

hogy megformázhassa képét

papírmasséként  gipszmásként

sószoborként  faragásként:

dicsőségért –

                                                elmúlásért…

 

 

 

temetőkapu kitárva

 

szépanyám szépapám emlékére

 

temetőkapu kitárva

szél feszül – mint húr gitárra –

s valami zsoltárt zenélget

szórakoztatja a népet

akik ott benn elfeküsznek

vadul egymásnak feszülnek

mint szépapám szépanyámnak

– tépni egymást ha kedvük támad

 

majd békülve kéz a kézben

kitántorognak merészen

mint lágerból csontsoványan

ég tükrében-foncsorában

csak jönnek nevetve felém

– s elfekszem sírgödrükbe én.