tél temető téltemető
Halott anyám emlékére
napok
óta csapáz a hó
ridegen
hull: pityerészik
néha
szaharai fakó
másszor
hókán csontfehérlik
betakarja
sírgödreit
randa
ősznek rideg télnek:
szűzi
rackagyapjat terít
megkövült
tehénlepénynek
a
felbúgató-kan nyomát
fedi
sűrű hóhomállyal;
egyszeri
disznók gyásztorát
ködbe
rejti fátyolával
leplet
húz – tán a jézusét –
múlt
nyáron meghalt anyóra
– s
kiülnek a hullafoltok
a
vérehullató hóra…
másnak és másként
Csanády Jánosnak
annyi
halott: enyém s másé
–
sorban mint a papírmassé
a
gipszmás a sószobor fa-
faragás
a szellemfotó
az volt
a végh gyula bátyám;
luzsi
nagybácsi; s a kálmán
a
snájdig huszárőrmester;
az a
kelemen kispesten
villamoskalauz;
ritka
szép
hölgy: a kovács margitka
– budaörs
semmelweis utca;
aquincum:
a komár péter
római-part
ezer méter
duna:
ókori boldogság
– most
mocskot hord a más mocskát;
keverednek
élők holtak:
kik nem
s kik már meglakoltak
viszik
bűnük hordják terhük
megtért
lélek sincs már bennük;
szíkké
lesznek sose hinnék
veti
mind halottas ingét
ki
dunához ki tiszához
ássa
gödrét tiszafához
– annyi
halott annyi élő
venne
isten tenyeréből
ERŐT –
halként és kenyérként –
hogy
megformázhassa képét
papírmasséként
gipszmásként
sószoborként
faragásként:
dicsőségért
–
elmúlásért…
temetőkapu kitárva
szépanyám szépapám emlékére
temetőkapu
kitárva
szél
feszül – mint húr gitárra –
s
valami zsoltárt zenélget
szórakoztatja
a népet
akik
ott benn elfeküsznek
vadul
egymásnak feszülnek
mint
szépapám szépanyámnak
– tépni
egymást ha kedvük támad
majd
békülve kéz a kézben
kitántorognak
merészen
mint
lágerból csontsoványan
ég
tükrében-foncsorában
csak
jönnek nevetve felém
– s
elfekszem sírgödrükbe én.